Katasztrófák földön, vízben

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. október 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 19. számában (1999. október 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A törökországi és az athéni földrengés híreit hallva bizonyára sokan végiggondolták, történhet-e hasonló katasztrófa nálunk. A jövő - mint tudjuk - kifürkészhetetlen, a múlt viszont sokat elárul a Magyarországot fenyegető földrengésveszélyről.

A krónikákból kiderül, hogy Magyarország "szeizmicitása", vagyis a földkéreg aktivitása mérsékeltnek mondható. A legutóbbi 250 évben a legnagyobb földrengés 1763. június 28-án Komárom térségében pusztított. A földmozgás intenzitása VIII-IX-es lehetett. Ez a Richter-skála szerint 5,5-ös értéknek felel meg. A törökországi földrengés 7,8-as erősségű volt.

A 250 esztendőt végigkövető "rekordlistán" Komárom négy, Kecskemét és Mór pedig két-két alkalommal szerepel. Az erősebb rengések kis számban és meglehetősen egyenetlen eloszlásban jelentkeztek, néhány veszélyesebb zóna azonban így is kijelölhető. Ilyennek számít elsősorban Komárom környéke, a Móri-árok, a Kapos-vonal, Eger térsége, a Jászság, valamint Zala megye északi része.

Míg a Kárpát-medence belseje viszonylag rengésmentes területnek számít, a peremvidék a hiperaktív övezetek közé tartozik, így Romániában és Horvátországban is futnak - a legtöbb rengésért felelős - geológiai törésvonalak. Az Isztambul környéki "epicentrumközponthoz" hasonlítható, kiemelt kockázatú térség viszont nincs a közelünkben.

A földrengések kockázatának előzetes elemzése ennek ellenére beépülőben van a hazai hatósági gyakorlatba. A jelenleg hatályos jogi szabályozás szerint kizárólag nukleáris létesítményeknél, illetve bizonyos kiemelt környezeti hatású beruházásoknál kötelező az ilyenfajta kockázatbecslés. Ez a rendelkezés a paksi atomerőmű tervezésekor még nem volt érvényben, így a létesítményt - amely szerencsére éppen egy különösen nyugodt térségben fekszik, s így az utóbbi évtizedek mintegy 130 kisebb rengése közül egyiknek az epicentruma sem volt 30 kilométernél közelebb az erőműhöz - még a földrengés-biztonsági szempontok figyelembevétele nélkül tervezték meg.

Mindennek az lett az "utóhatása", hogy az építők egy 1986-ban megkezdett és máig tartó beavatkozással utólag kényszerültek rezgésbiztossá tenni az épületeket, ami nyilvánvalóan többe kerül, mintha eredetileg is számoltak volna a földrengésekkel.

Ennél is kacifántosabb a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer Bős környéki elemeinek története. A földrengés-gyakoriság vizsgálata "természetesen" itt is elmaradt. Magyar akadémikusok érvelése nyomán az első vizsgálat akkor kezdődött, amikor már javában folyt az alapozás. Kiderült, hogy a bősi mű rossz helyen lesz (egyrészt túl közel Komáromhoz, ami a fentebbiek szerint szeizmológiailag nem igazán jó ómen, másrészt pedig az sem titok, hogy az egész Duna-meder egy kisebb törésvonalat követ, amit valószínűleg nem célszerű figyelmen kívül hagyni, ha az ember vízlépcső-építkezésbe kezd). A megoldás méltó volt az előzményekhez: a gátépítők odébb vonultak néhány száz méterrel, és ott újrakezdték a munkát. Mindez nem volt több látszatintézkedéseknél: egy izmosabb földmozgás az epicentrumtól akár száz kilométerre is komoly pusztítást végezhet.

Bár az előzetes rengéskockázat-értékelés ma már például a hulladéklerakók kijelölésekor is elengedhetetlen, ez a lépés a most épülő pusztazámori depó (elvileg a főváros 30-40 évi szemetének nyughelye) előkészítésénél nem történt meg.

Jelenleg egyébként nem készül olyan nagyberuházás az országban, amelyet szeizmológiai hatásvizsgálat előzött volna meg. A hazai földrengéskutatóknak utoljára egy amerikai háztartás-vegyipari cég adott ilyen természetű megbízást. A vállalkozás a nagy földrengések krónikájában még nem szereplő Csömör közelében tervez telephely-bővítést, s nem is valamely geológiai árok (vélt) közelsége sarkallta erre a lépésre, hanem az, hogy a tulajdonos az egész világon előírja a földkéreg "megszondázását" hasonló beruházás előtt.

Maga a módszer egyébként nem a jövőbeli rengések előrejelzésén alapul (annál kevésbé, mivel ilyesmire a tudomány egyelőre nem képes), hanem a múltbeliek feltérképezésén. A feljegyzések alapján megpróbálják kiszámítani, hogy egy adott helyen a következő száz évben mekkora lehet a legnagyobb földmozgás. Ez általában bejön - ha mégsem, akkor nem az előrejelzőket, hanem a zabolátlan földtani erőket illik hibáztatni.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) 12 vízügyi igazgatóságának (VIZIG-ek) mindegyike külön-külön védelmi tervvel rendelkezik. A tervek kidolgozására azért volt szükség, mert elsődlegesen e vízügyi szervek gondoskodnak a folyók, csatornák melletti állami védművek fejlesztése és fenntartása mellett azok megvédéséről is. A védekezési terveket egy 1997-ben született minisztériumi rendelet alapján dolgozták ki. Külön programok léteznek árvíz-, jegesárvíz-, belvízvédelemre. A dokumentumok a különböző védelmi szakaszok pontos adatai mellett tartalmazzák a környező települések helyszínrajzát, infrastruktúrájának, valamint közlekedési és hírközlési vonalainak főbb adatait, a töltés koronájának és az előfordult legmagasabb árvízszintnek a magasságát, a töltések állapotáról szóló beszámolót és a szakasz védekezési naplóját. Jeges árvíz esetére emellett feltüntetik, hogy mely szakaszokon állhat meg, torlódhat fel a jég. Várható belvizeknél ismerni kell a főcsatornákba torkolló csatornák tulajdonosainak, használóinak nevét is. A tervek a VIZIG-ek szervezeti egységei és ügyeletei mellett a szakaszvédelmi központokban és a főigazgatóságokban is megtalálhatók. Az előírások szerint a védművek s a védekezéshez szükséges eszközök állapotát a hatóságok évi egyszer kötelesek felülvizsgálni. Ha védekezési készültség várható, a hiányosságokat haladéktalanul meg kell szüntetni. A VIZIG-eknél emellett kétévente védekezési gyakorlatokat is kell tartaniuk. Az igazgatóságoknál külön helyi, regionális és központi védelmi osztagok is készen állnak a speciális bevetésekre, például búvármunkára, robbantásra, a medrek vagy egy-egy töltésszakasz ideiglenes elzárására. Egyes igazgatóságok (ahol erre szükség van) ráadásul saját jégtörő hajókkal is rendelkeznek. A dokumentumokban szerepel, hogy név szerint kik azok a munkatársak - így védelemvezetők, gátőrök, beosztottak, figyelőszolgálatot ellátó személyek -, akik felelősek egy-egy szakasz ellenőrzéséért és védelméért. Az I-III. fokú vagy rendkívüli készültséget attól függően alkalmazzák, hogy a víz eléri-e az adott fokozatra mértékadónak számító vízállást. Az I. foknál alkalmazott 12 órás nappali figyelőszolgálatot II. foknál már éjjel-nappali őrség váltja fel. A III. foknál már külön vízőröket állítanak a veszélyesnek vélt pontokra, készültségbe helyezik a védelmi osztagokat, és 2 óránként leolvassák a víz állását. Rendkívüli esetekben a főigazgatóságon Országos Műszaki Irányító Törzs áll fel. A védvonalat fegyveresen őrzik, és megkezdik a környékről a lakosság kitelepítését. Ilyenkor már javaslatot kell tenni arra is, hogy az esetleges gátszakadás mögött hol alakítsák ki az új lokalizációs vonalat. B. I.

A gátak ügye

Magyarországot az utóbbi két évszázadban tucatnyi alkalommal sújtotta komolyabb árvíz. 1838-ban jeges ár vonult le a Dunán, s Pest-Budát elöntve 153 emberéletet kioltott, mintegy 10 000 otthont pedig elmosott. 1879-ben Szeged esett a Tisza áldozatául: 155 haláleset és közel 6000 összedőlt épület a gyászos mérleg. 1925-ben a Körösök völgyét öntötte el a víz két töltés átszakadása nyomán. Itt halálos áldozat nem volt, de a mintegy 1000 összedőlt ház és a 21 ezer hektárnyi elárasztott terület így is emlékezetessé tette az árhullámot. 1947-ben a Felső-Tisza vidékét borította el a jeges ár, 24 ezer hektáron hullámzott a víz. Hét esztendővel később a Szigetköz került víz alá töltésszakadás miatt. 1965-ben rekordár tette próbára a gátakat. A Dunán nem történt baj, a Rába mentén viszont 11 helyen szakadtak át a védművek. 1970 a nagy felső-tiszai árvíz éveként vonult be a történelembe. 96 ezer embert kellett kitelepíteni, 5400 ház összedőlt, 57 ezer hektár termőföld víz alá került. 1974-ben ismét a Körös-völgy került sorra, 407 ház, illetve 7100 hektár termőföld esett a víz áldozatául (hasonló nagyságrendű árvíz volt ugyanitt 1980-ban és 1995-ben is). 1997-ben egész Közép-Európában megbolondult az idő, a cseh-, lengyel- és németországi pusztításokhoz képest Magyarország még olcsón megúszta - hogy aztán 1998 őszén és 1999 tavaszán-nyarán ismét nyakunkon legyen az évszázad ár- és belvizét ránk zúdító özönvíz.

Az árvízkockázat felmérésénél megint csak a múltbeli események az irányadóak, mivel a hosszú távú előrejelzés nem megoldható. A múlt viszont meglehetős biztonsággal tájékoztat a jövőről: a gátak koronáját - elvileg - az utóbbi száz év legnagyobb árvizének szintje fölött egy méterrel húzzák meg, s ez a legtöbb esetben kellő biztonságot ad. A baj csupán az, hogy - amint ez a tavaly őszi és az idei tavaszi erőpróba során kiderült - a hazai gátrendszer nem mindenütt felel meg ennek az elvi kívánalomnak. Típushibának számít, hogy a legfelső "emelet" csak amolyan nyúlgát, amely igazán komoly árhullám esetén legfeljebb ideiglenes védekezést tesz lehetővé. A vízügyi tárca becslései szerint 80-110 milliárd forint kellene ahhoz, hogy a gátrendszer valóban védelmet nyújtson a legfeljebb 100 évenként egyszer előforduló árvizek ellen is. Jelenleg az ország területének mintegy harmada számít árvízveszélyes zónának (a nagy folyószabályozás előtt - a jelenlegi országterületre vetítve - még közel kétharmados volt ez az arány).

Az építési szabályozás e tekintetben viszonylag egyszerű: ártéren tilos építkezni (ez azonban honfitársainkat nem zavarja, így rendületlenül - és gyakran engedély nélkül - építkeznek a gátak közti területen; becslések szerint több ezer lakó-, nyaraló- vagy gazdasági épület áll jelenleg olyan helyen, ahol vízügyi okokból tiltott az építés), egyéb területeken pedig az árvízkockázattal kötelezően számoló rendezési tervek az irányadóak. Mint a mostani árvizek kapcsán nyilvánvalóvá vált, ez utóbbi sem több jámbor óhajnál: a Tisza mentén több településen is egész lakónegyedeket alakítottak ki olyan területeken, amelyeket az utóbbi fél évszázadban párszor már meglátogatott a medréből kilépő folyó.

Ami a belvízkérdést illeti, ez az utóbbi évtizedekben sosem került olyan erős reflektorfénybe, mint a 98-99-es "szezonban". Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az idei belvíz - ha a körülményeket is figyelembe vesszük - évszázados rekordnak számít, így nem ok nélkül szerepelt annyit a sajtóban. Ha az abszolút számokat - főként az elöntött területek nagyságát, illetve a belvízborítás időtartamát - nézzük, az 1942-es év a rekorder, ekkor mintegy 600 000 hektárt borított el a belvíz. Tudnivaló azonban, hogy a világháború kellős közepén több dolog is nehezítette a védekezést. Az árok-, zsilip- és szivatytyúrendszer kiépítettsége meg sem közelítette a mostanit, ráadásul a szivattyúk egy része az üzemanyaghiány miatt nem is működött. A népesség azon része, amelyet a védekezés érdekében mozgósítani lehetett volna, éppen a katonáskodással volt elfoglalva - arról nem is beszélve, hogy a technikai színvonal a háborútól függetlenül is alacsonyabb volt a mostaninál. Ha mindezeket figyelembe veszszük, az idei belvízözön a maga 450 000 hektáros "borításával" nyugodtan tekinthető rekordnak. A belvíz-veszélyeztetettségi térkép egyébként az árvízkockázatokat jelölő mappánál jóval sűrűbb. (Megcáfolhatatlan tétel, hogy a belvízmentes terület árvízmentes is egyben, a dolog azonban fordítva már nem igaz: a Mátra alján vagy a Maros hordalékkúpjain sosem járt árhullám, a belvíz viszont annál gyakoribb vendég.) Ilyen térkép részletesen kidolgozva még csak az Alföld területére készült, az viszont igen beszédes, hogy a mérsékelten, közepesen és erősen veszélyeztetett területeket jelző foltok az Alföld több mint kétharmadát lefedik, 1,8 millió hektárnyi termőterületet veszélyeztetve. A legnagyobb kockázatnak a Felső-Tisza mente, a Hortobágy melléke, a Jászság, a Nagykunság, a Körösök vidéke, az Alsó-Tisza-völgy, valamint a Duna-völgyi-főcsatorna környéke van kitéve.

Biológiai katasztrófák A háborúk és az éhínség mellett a járványok jelentették az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt évszázadokon át, sőt az újabb és újabb kórokozók felbukkanása napjainkban is fenyegető probléma. A XVIII. század előtti időkben a legveszedelmesebb fertőző betegség kétségkívül a pestis volt. Az 1346-1350-es nagy pestisjárvány idején Európa lakosságának legalább egyharmada a betegség áldozata lett. A járvány 1350-ben váratlanul megszűnt - megkegyelmezve az emberiségnek. Pusztító pestisjárványok később is kialakultak - 1665-ben Londonban közel 100 000 ember halt meg pestisben -, az 1700-as évek végére azonban eltűnt, megjelenése szórványossá vált, jóllehet a bolhák közvetítésével terjesztett pestisbacilust csak 1894-ben sikerült kimutatni. A pestis helyét a XVIII. században a himlő foglalta el; az angol Edward Jenner már 1798-ban beszámolt a világnak a tehénhimlőből nyert vakcináció eredményességéről, érdekes módon azonban a himlő még több mint 150 éven keresztül az egyik legfélelmetesebb betegség maradt. A különösen a gyerekekre veszélyes, 50 százalékos letalitású (halálozási aránnyal járó) himlő elleni, Jenner-féle oltás népszerűsítésére már 1802-ben megjelentek a röplapok Magyarországon. A lakosság idegenkedése - főként a nem megfelelő oltáshigiéné miatt fellépő oltási ártalmak - következtében a himlőoltás sokáig nem vált országszerte elfogadottá. Az 1876. évi magyar közegészségügyi rendelet aztán kötelezővé tette a himlő elleni oltásokat, 1887-től pedig végrehajtásukat is szabályozták, s a XX. sz. kezdetére a himlő visszaszorult hazánkban. A világ más részein azonban tovább szedte áldozatait: főleg Afrikában és a Közel-Keleten évente 10-15 millió ember betegedett meg, és közülük átlagosan kétmillió meg is halt, ezért a WHO 1966-ban elhatározta, hogy hadjáratot indít a betegség ellen. Egészségügyi szakemberek serege szállta meg a különösen fertőzött területeket, és olykor már reménytelennek látszó küzdelemben, az emberek folyamatos oltása után, 1979-ben az egészségügyi világszervezet végre bejelenthette: a Föld himlőmentessé vált. Az 1829-től 1831-ig terjedő időszakban Magyarországot több szerencsétlenség is sújtotta: 1829-ben szerte az országban marhavész dúlt, ráadásul a nagyon kemény télre 1830 tavaszán árvíz, majd nyáron pusztító aszály következett. 1831-re a mezőgazdaságot tönkretevő katasztrófák végre megszűntek, amikor viszont elérkezett az 1350-es, nagy pestisjárvány óta nem tapasztalt intenzitású kolerajárvány, melynek a megjelenés évében Magyarországon 250 000 áldozata volt. A "napkeleti kór" Indiából szabadult el, és az 1920-as évekig hatszor söpört végig Európán. Hazánkban a legjelentősebb, 1831-es vész után még pusztított a kolera 1835-37-ben (43 000 áldozat), 1848-49-ben (a járvány áldozatainak száma bizonytalan, a halálozási arány 75 százalékkal volt nagyobb a megelőző öt év átlagánál), 1854-55-ben (30 000 áldozat), 1866-ban (70 000 áldozat), majd 1873-ban (ebben az évben óriási éhínség is volt) 300 000-re nőtt a halálesetek száma. A kolerajárvány széles körű egészségügyi felvilágosítást váltott ki, igaz, a betegség ellen nem sokat tehettek, egyedül az "itatókúra" járt néha eredménnyel a kiszáradást okozó betegség leküzdésében. A leginkább a szennyezett ivóvízzel terjedő kolera a higiénés állapotok javulásával fokozatosan visszaszorult, Robert Koch a kórokozót is azonosította 1884-ben Indiában. Az utolsó kisebb kiterjedésű kolerajárványok az első világháború idején jelentkeztek Magyarországon. A török hódoltság idején Magyarországon nagyon elterjedt volt a kiütéses tífusz, ezért is kapta a "morbus hungaricus" (magyar betegség) elnevezést. A XIX. században 1852-53-ban, 1864-ben és 1867-ben tört ki tífuszjárvány, a betegség azonban leginkább a háborúk velejárója: a két világháborúban a tífuszjárvány már tömeges méreteket öltött. A legtöbb áldozatát Oroszországban, 1917-18-ban szedte: legalább 2,5 millióan haltak meg kiütéses tífuszban és szövődményeiben. A kiütéses tífusz kórokozóját a ruhatetvek terjesztik; a második világháború után a DDT nevű rovarirtó segítségével - melyről utóbb kiderült: súlyos környezeti károkat okoz - már sikeresen visszaszorították a betegséget, de leküzdésében a legnagyobb szerepe a személyes higiéné javulásának, a testi tisztaság kialakulásának volt. A két világháború között Magyarország legnagyobb járványügyi problémáját a hastífusz elterjedtsége okozta, évente mintegy 10 000 megbetegedést észleltek, de 1932-ben az esetek száma 22 230 volt. A cseppfertőzéssel terjedő hastífusz letalitása 12 százalék körül alakult. A veszélyeztetettek oltása 1937-től kötelezővé vált, ennek következtében a megbetegedések aránya gyorsan csökkent. A második világháború idején ismét emelkedett a fertőzések száma (1945-ben meghaladta a 10 000-et), az 1950-es évek végére viszont már sikerült 500 alá csökkenteni, napjainkban pedig már csak külföldről behurcolt megbetegedések fordulnak elő. Az első világháború utáni években, 1918-19-ben zajlott le a XX. századi Európában a legtöbb halálesettel járó járvány, az influenzajárvány. Az influenza az egész Földet körbejárta, legtöbb áldozata Spanyolországban volt, innen kapta a betegség a "spanyol nátha" elnevezést. Alig több mint egy év alatt Európában kb. 20 millió ember halt meg, az áldozatok fele a 20-40 éves korosztályból került ki. A halál oka többnyire az influenza leggyakoribb szövődménye, a tüdőgyulladás volt, melyet a század elején még nem tudtak gyógyítani. Influenzajárványok napjainkban is gyakran kialakulnak, azonban a járvány előtti védőoltással és a betegség korszerű terápiájával a halálozási arány jelentősen csökkent. Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb járványügyi sikere a járványos gyermekbénulás visszaszorítása volt. Magyarországon az 1950-es évek közepén követték sűrűn egymást a járványok (1954: 1176, 1956: 1100, 1957: 2334 megbetegedés), a letalitás kb. 5 százalék volt. A járványos gyermekbénulás leküzdése elsősorban az orosz származású Albert Sabin érdeme, a róla elnevezett Sabin-cseppek 1960-tól hazánkban is megfékezték a betegség terjedését. A gyógyszer ma is a kötelező védőoltások között szerepel, akárcsak a kanyaró elleni oltás. A kanyaró az európai ember számára ma már enyhe gyerekbetegség, mely azonban a múlt században rengeteg áldozatot szedett (1846-ban kanyarójárványban halt meg a Feröer-szigetek lakosságának háromnegyede), sőt Afrika egyes vidékein a mai napig halálos betegségnek számít. Az elmúlt évszázadok nagy járványaitól Európa, úgy tűnik, megszabadult, de az ezredvégre megjelentek olyan új, fertőző betegségek, mint az 1981 óta ismert AIDS, mely ellen a mai napig pusztán a megelőzés lehet hatásos védekezés, vagy a rejtélyes afrikai eredetű betegségek: a Marburg-betegség, a Lassa-láz vagy a zaire-i folyóról elnevezett ebola. Sokan úgy tartják, a nagy járványok megjelenése a természet rejtélyes védekezése a túlnépesedés ellen. Mindenesetre az új vírusok felbukkanása jelzi: a járványok elleni harc az emberiség örökös küzdelme marad. Nagy Sebestyén
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. október 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére