Az agrárgazdaság és az EU

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. október 1.) vegye figyelembe!

Csatlakozásunk buktatói

Megjelent a Cégvezetés (archív) 19. számában (1999. október 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

EU-csatlakozásunk fékje a gazdasági érdekek ütközése lehet elsősorban a mezőgazdaság esetében. Cikkünk azokra a kérdésekre keresi a választ, milyen célokat akarunk a csatlakozás során a mezőgazdaságban elérni, s vajon az EU hajlandó-e ezeket méltányolni. Miben és hogyan nyilvánul meg az EU ellenérdekeltsége, mit nyerne az Unió a csatlakozással, melyek lesznek a csatlakozási tárgyalások agráriummal kapcsolatos legkényesebb kérdései, s miben tér el a magyar és az uniós álláspont?

 

Tíz évvel a rendszerváltozás után a magyar mezőgazdaság még mindig termelési, értékesítési, foglalkoztatási, jövedelmezőségi, hatékonysági, versenyképességi és finanszírozási válsággal küzd. Márpedig uniós csatlakozásunk sikerének egyik legfőbb feltétele a magyar mezőgazdaság modernizálása, hatékonyságának és versenyképességének növelése. Ezt az EU mezőgazdaságot finanszírozó pénzügyi alapjaihoz való korlátlan és a jelenlegi tagokkal egyenlő jogú hozzájutástól reméljük. Az alapok közül a mezőgazdaság támogatásában, fejlesztésében kiemelt szerepe van az EU közös kiadásait mintegy 40 százalékban felemésztő Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapnak. Emellett igen jelentős forrás lehet a Strukturális Alapok agrárátalakulást és vidékfejlesztést támogató része, illetve közvetve a Kohéziós Alap. Kérdés, csatlakozásunk esetén hozzájutunk-e ezen pénzügyi alapokhoz, s ha igen, akkor milyen feltételekkel?

A tagság feltételezett előnyei

A magyar külgazdaság, s ezen belül is a fizetési mérleg egyensúlya nagymértékben függ attól az évi 1,5-2 milliárd dollárnyi nettó exportbevételtől, amire eddig a mezőgazdasági kivitel révén tettünk szert, s amire bizonyos feltételekkel a jövőben is számíthatunk. Így csatlakozásunk fentieken kívüli fő célja, hogy szélesebb körben lehessen értékesíteni a magyar agrártermékeket, azok könnyebben kerülhessenek az EU piacára. Erre annál is inkább szükség lenne, mivel az EK-val 1991 decemberében aláírt társulási megállapodás a vámcsökkentések és a kvótaemelések ellenére csak korlátozottan tette lehetővé a piacra jutást a magyar agrártermékek számára. Ráadásul a magyar mezőgazdaság - a belső termelési gondok, a minőségi és versenyképességi problémák, az exportösztönzési rendszer elégtelensége következtében - emellett is csak részben tudta kihasználni a kedvezményeket, a könnyebb piacra jutás nem eredményezett dinamikus piacbővülést. Ráadásul az EU mezőgazdasága - részben nagyobb hatékonysága, az agrártermékek magas exporttámogatottsága, az erőteljes reklámkampány révén - többszörösen ki tudta használni a Magyarország által nyújtott piacra jutási kedvezményeket. Így tehát a társulási megállapodás aláírását követően az EK-ba/EU-ba irányuló magyar agrárexport szinten maradt, az onnan érkező agrárimport pedig a többszörösére nőtt, agrárkereskedelmünk egyenlege egyre kedvezőtlenebbé vált. Az EU-ba irányuló szállítások részaránya a magyar agrárexporton belül az elmúlt 10 évben a társulási megállapodás aláírása és az EU kibővülése ellenére sem nőtt, viszont az EU-ból érkező szállítások súlya a magyar agrárimportban az 1990. évi 20 százalékról mára 40 százalék fölé emelkedett.

Kérdés, hogy a teljes jogú tagság esetén megvalósuló szabad árumozgás korlátlanul vonatkozik-e majd az agrártermékekre is, vagy csak bizonyos mennyiségek (kvóták) juthatnak szabadon az EU piacára. Ugyancsak kérdéses, milyen állapotban, versenyképességi helyzetben lesz a magyar mezőgazdaság a csatlakozáskor, ki tudja-e majd használni a szabad vagy legalább szabadabb piacra jutásból származó előnyöket. Ugyanakkor a teljes jogú tagság az Unió agrártermékei számára alighanem korlátlan piacra jutást tesz majd lehetővé nálunk is, így számítani kell a kétoldalú agrárkereskedelem egyenlegének további romlására. Ez aligha kedvező az amúgy is ingatag magyar külgazdasági egyensúly szempontjából.

Csatlakozásunk harmadik, az agráriumot érintő előnye abból származna, hogy teljes jogú tagság esetén a magyar mezőgazdaság is része lenne az EU közös agrárpolitikájának, a CAP-nek (Common Agricultural Policy). A vámunió keretében Magyarországra is az Unióban honos magasabb agrárvámok vonatkoznának, ami növelhetné a magyar agrárpiac harmadik országokkal szembeni védelmét. A harmadik piacokra irányuló agrárkivitel esetén a magyar agrártermékek is részesülhetnének az EU export-visszatérítéseiből. A magyar agrártermékekre is az EU-ban érvényes, a magyar és a világpiaci árnál magasabb felvásárlási, illetve termelői árak lennének érvényesek, s az EU agrárintervenciós rendszere növelné a magyar áruk piaci biztonságát is. Emellett termelőink részesülnének az EU agrártermelőinek közvetlen jövedelemtámogatásából, az úgynevezett kompenzációs kifizetésekből, amelyeknek a magyar agrártermelőkre való kiterjesztése jelentősen javítaná a magyar gazdálkodók helyzetét, ösztönözné a termelést és az exportot. A magyar mezőgazdaságra kedvező hatással lenne a CAP úgynevezett kiegészítő intézkedéseinek (fiatal gazdák támogatása, vidékfejlesztés, környezetvédelem stb.) alkalmazása is.

De a CAP teljes körű átvételének lenne néhány kedvezőtlen következménye. Az agrártermékek termelői árának emelkedése az élelmiszerárak növekedéséhez vezetne, ami nyilván erősítené a (csatlakozáskor még egyébként is meglevő) inflációs hatásokat; a jövedelemtámogatáshoz való hozzájutás feltétele a megfelelő regisztráció, amit a hazai termelők a jelek szerint nemigen kedvelnek; a vámunió keretében az EU agrártermékei a jelenleginél is jobban eláraszthatják a magyar agrárpiacot stb.

Kapunk támogatást?

Az Unió a támogatások felhasználását illetően kissé felemás álláspontot vall: a keleti bővítés miatt nem kívánja növelni magas költségvetési kiadásait, sem pedig csökkenteni a jelenlegi tagok támogatásait. E kettős cél megvalósítását szolgálták a gazdasági tömörülés állam- és kormányfőinek 1999. márciusi berlini csúcstalálkozóján hozott döntések. Ezek értelmében meghatározták az EU 2000-2006 közötti költségvetését, 40,5 milliárd eurós szinten befagyasztották az Unió agrárkiadásait, és elkülönítették a keleti kibővülés csatlakozás előtti és azt követő pénzügyi kereteit. Vagyis az Unió nem abból indult ki, hogy teljes jogú tagság esetén mi járna az újonnan csatlakozóknak, hanem abból, mennyit hajlandó költeni a keleti kibővülésre.

A berlini döntés értelmében az EU 2000-2006 között évi 520 millió eurót szán a tagjelölt országok agrártámogatására a SAPARD (Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development - Speciális agrár- és vidékfejlesztési csatlakozási program) keretében, 2002 után pedig 1,6-3,4 milliárd euró között lenne a már taggá vált országok mezőgazdaságának támogatása.

A berlini csúcson elfogadott irányszámok alacsonyabbak, mint az 1997 júliusában publikált Agenda 2000 című dokumentumban foglalt előirányzatok. Vagyis a csatlakozás időpontjának közeledtével gyengülni látszik az EU pénzügyi elkötelezettsége. Másrészt az Unió továbbra is fenntartja az Agenda 2000-ben felállított korlátot, hogy az EU-transzferek nem haladhatják meg az abban részesülő ország GDP-jének 4 százalékát. Az EU által meghatározott támogatások maximuma Magyarország esetében - a csatlakozás időpontjára 45 milliárd eurós GDP-t feltételezve - legfeljebb 1,8 milliárd euró lenne.

Ráadásul a támogatások 25, esetleg 50 százalékos társfinanszírozást igényelnek, vagyis az egyes országok költségvetési helyzetétől is függnek. Tagság esetén pedig az új tagországokra is vonatkozik a befizetési kötelezettség, ami az egyes országok GDP-jének akár 1,27 százalékát is elérheti. (2002-es csatlakozás esetén Magyarországnak 571 millió eurót - mintegy 143 milliárd forintot - kellene befizetni az EU kasszájába.) Így előfordulhat, hogy egy ország a csatlakozás első évében kevesebb forráshoz jut az Unióból, mint azt megelőzően.

A berlini csúcs további tanulsága: nem született döntés arról, hogy a csatlakozást megelőző, illetve az azt követő támogatásokat hogyan osztják el az egyes kelet-közép-európai országok között. Ez aligha segíti elő az érintett országok együttműködését, csatlakozási stratégiájuk összehangolását, s ahhoz hasonló csalódásokhoz vezethet, mint ami Magyarországot nemrégen érte. Kiderült ugyanis, hogy a remélt - s népességarányosan az országot megillető - évi 50-52 millió eurós agrártámogatás helyett Magyarország csak évi 38,054 millió eurót kap a SAPARD-program keretében. Ezek után kérdés, hogy a 2002-2006 között remélt összegek (lásd a táblázatot) hogyan és miért fognak változni.

A fentieken túl a csatlakozás előtt álló országok, köztük Magyarország mezőgazdaságát legkedvezőtlenebbül az érinti, hogy a berlini csúcs csatlakozást megelőző, illetve azt követő támogatási előirányzatai nem tartalmazzák az EU agrárköltségvetésének mintegy felét kitevő jövedelemtámogatásokat, az úgynevezett kompenzációs kifizetéseket. Bár az Unió korábban is hangoztatta, hogy a kelet-közép-európai országok agrártermelői a csatlakozás után nem lesznek jogosultak azokra a jövedelemtámogatásokra, amelyeket a jelenlegi tagországok farmerei a termelői árak csökkentésének kompenzálásaként élveznek, az elv mind ez ideig nem fogalmazódott meg konkrétan.

A csatlakozási tárgyalásokat folytató országok - köztük Magyarország - azt vallják, hogy a kompenzációs kifizetések megtagadása diszkriminatív, ellentmond az egységes piac és a versenysemlegesség elvének, következésképpen teljes jogú tagság esetén elfogadhatatlan. Az EU vonakodásának magyarázata ugyanakkor az, hogy hatalmas összegről van szó: az Unió 7,5 millió agrártermelője évi 20-25 milliárd eurónyi jövedelemkompenzációt kap. A belépésre váró tíz kelet- és közép-európai ország pedig több mint 10 millió agrártermelővel lépne be az EU-ba. Ha csak az első körben felveendő országok (Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia) 4,77 millió gazdálkodója részesülne kompenzációs kifizetésben, az is 13-16 milliárd euróval emelné az EU agrárköltségvetését.

Az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet számításai szerint Magyarországnak 2002-ben - a tagság megvalósulása esetén - 221 milliárd forintnyi kompenzációs kifizetés járna. A tényleges összeg azonban a fentiekben bemutatottnál kevesebb lenne, hiszen az EU-ban csökken a kompenzációs kifizetések nagysága, másrészt a leendő tagországokban is csökken az agrárgazdaságban foglalkoztatottak száma.

Az EU tehát a fenti - alapvetően pénzügyi - megfontolások okán is érdekelt a csatlakozás időpontjának kitolásában, illetve olyan átmeneti időszak vagy konstrukció elfogadtatásában, amely alatt az új tagországokat nem kell teljeskörűen, vagyis a jelenlegiekkel azonos módon és szinten támogatni. A magyar álláspont egyértelmű: mezőgazdaságunk számára csak az a kedvező és elfogadható, ha az Unió közös agrárpolitikájában foglalt jogok és kötelezettségek teljes körű átvételén alapuló, átmenet nélküli csatlakozás valósul meg.

Magyarország agrárkereskedelme az EK/EU-val (millió dollár)
  Export Import Egyenleg
1989 762 114 648
1990 854 128 726
1991 1169 173 996
1992 1108 230 878
1993 878 347 531
1994 997 467 530
1995 1257 468 789
1996 1300 405 895
1997 1157 458 699
1998 1210 494 716
Forrás: Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Agrárrendtartási Hivatal

Lesz piacnyitás?

Ami a könnyebb piacra jutást és a piacbővülést illeti, az EU aligha érdekelt a Kelet-Közép-Európából származó agrárimportjának növekedésében. A közös agrárpolitika többszöri megreformálása ellenére a gazdasági tömörülés még ma is túltermeléssel küzd, feleslegeit exportszubvencióval értékesíti, aminek korlátlan emelése ellentmond GATT/WTO-kötelezettségeinek. Az EU a következő években - nem utolsósorban az 1999-ben kezdődő újabb WTO-forduló hatására - rákényszerül arra, hogy a mainál jobban megnyissa agrárpiacait a versenyképesebb külső szállítók előtt. Ez nem feltétlenül jó hír a gyengébb versenyképességű tagjelöltek számára. Elképzelhető, hogy az Unió piacára való akadálytalan bejutás nem jár piacbővüléssel az új tagok számára.

Az EU igyekszik is gondoskodni arról, hogy piacaira csak az általa kívánatosnak tartott mennyiségű agrártermékek kerüljenek be. Erre lehetőséget adna az említett átmeneti időszak azáltal, hogy a még érvényesülő határellenőrzések, állat- és növény-egészségügyi rendelkezések, ár- és támogatáskülönbségek egyszerűen versenyhátrányban hagynák a leendő tagok mezőgazdaságát, agrártermékeit. A másik lehetőséget a termelési kvóták alkalmazása kínálja, amikor is a termelés mennyiségére, a vetésterületre, illetve az állatlétszámra vonatkozó korlátozás szabna gátat a belépés előtt álló országok agrártermelése és -exportja növekedésének.

A termeléskorlátozó kvóták meghatározásakor kardinális kérdés a bázisév megválasztása. Az Unióhoz csatlakozni szándékozó országok, így Magyarország érdeke is az, hogy bázisként az agropotenciáljukat kifejező legjobb éveket (például 1986-1990-et) ismertessék el, hiszen akkor magasabb lehet mind a támogatások, mind a piacra jutás szintje. Az EU ezzel szemben a válságos évek bázisként való elfogadásában érdekelt, hiszen ez esetben kevesebb agrártámogatásban kell részesítenie az érintett országok mezőgazdaságát. Ezzel elejét vehetné annak is, hogy erőteljesen növekedjék az új tagok termelése és exportja, tehát az EU agrártúltermelése. Kedvezőek lennének a kilátások arra nézve is, hogy az új tagországokban a keresletnövekedést uniós termékekkel elégítsék ki.

Uniós célok

A kelet-közép-európai országok csatlakozásától az EU elsősorban azt várja, hogy agrárpiacuk teljes megnyitásával tovább növelheti agrárexportját, enyhíthet túltermelési gondjain, tovább javíthatja külkereskedelmi egyenlegét. (A 10 kelet-közép-európai országgal folytatott agrárkereskedelemben az EU többlete 1997-ben 1,5 milliárd ecura nőtt, szemben az 1995-ös 1 milliárdos többlettel.)

Az Unió reményei szerint az olcsóbb termelési tényezőkhöz (természeti erőforrások, olcsó és jó minőségű termőföld, olcsó és szakképzett munkaerő, versenyképes árú agrárnyersanyagok, viszonylag fejlett és olcsó szolgáltatások) való korlátlan hozzáféréssel javulhat meggyengült versenyképessége, és profitabilis beruházási lehetőségekre tehet szert. A kelet-közép-európai országok alacsonyabb környezeti terhelése ugyancsak vonzó az EU számára: áttelepíthetné környezetszennyező agrárszektorainak egy részét az új tagországokba. Ténylegesen az EU számára olyan agrár-munkamegosztás kialakítása lenne ideális, amelynek keretében a kelet-közép-európai országok azokat a termékeket termelnék, amelyből az EU-ban hiány van (például olajos magvak), vagy ami ott leépítendő gazdaságossági vagy környezetvédelmi okokból (például sertéstartás). Ugyanakkor tartózkodnának azok termelésének növelésétől, amelyekből az Unióban túltermelés van (gabonafélék, szarvasmarha, tej).

Az EU-hoz való agrárcsatlakozás paradoxonja, hogy Magyarország a kitűzött célokat (az EU pénzügyi alapjaihoz való hozzáférés, korlátlan piacra jutás és piacbővülés, a CAP vívmányaiból való részesedés) csak teljes jogú tagsággal tudja elérni, míg az EU céljainak legtöbbjét anélkül is el tudja érni, illetve már elérte, hogy térségünk országait teljes jogú taggá emelje.

Az EU részaránya a magyar agrárkereskedelemben (százalék)
  Export Import Egyenleg
1989 44,2 19,3 57,2
1990 44,6 21,1 55,4
1991 44,2 27,6 49,6
1992 41,8 34,8 44,1
1993 44,5 43,4 45,2
1994 43,2 44,1 42,5
1995 43,3 47,9 41,0
1996 47,3 43,1 49,6
1997 40,6 42,1 39,7
1998 43,7 41,4 45,5
Forrás: saját számítás
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. október 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére