A vágyak és a mozgástér

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Az adópolitika egy évtizede

Megjelent a Cégvezetés (archív) 18. számában (1999. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Csaknem tíz éve az egymást követő kormányzatok folytonos késztetést érznek arra, hogy nemcsak választási kampány idején, hanem egy-egy cikluson belül is rendszeres adócsökkentés ígéretével növeljék népszerűségüket. Az elmúlt 10 év tapasztalata ugyanakkor azt mutatja, hogy az elvonások összessége érdemben alig változott. Soha nem sikerült megtartani az ígéreteket, még akkor sem, ha egyik vagy másik konkrét adónemben volt is csökkentés, valójában csak az elvonások struktúrájában volt kimutatható változás.

 

Önmagában aligha szorul bizonyításra, hogy egy vállalkozó számára a gazdálkodási feltételek stabilitása érték.

A stabilitás mindenekelőtt azoknak az értékeknek a változatlansága, amelyek alapján és megőrzése érdekében egy-egy szervezet, nemzet, gazdaság működik. Az értékek nem elsősorban és nem kizárólag deklarációkban léteznek, hanem magában a működésben mutathatók ki. Hiába deklarálja egy-egy vezetés, hogy fel fog lépni a feketegazdaság ellen, ha intézkedései valójában még csak nem is gyengítik, sőt inkább erősítik a feketegazdaságot. Hiába deklarálja egy vezetés, hogy az európai értékek, a demokrácia és a jogállamiság talaján áll, ha gyakorlati lépéseivel rendszeres példáját adja szerződések egyoldalú felrúgásának, bírósági határozatok semmibevételének.

Az értékrend gyakori változásának következménye a hazai vállalkozók rossz közérzete, de a külföldi vállalkozók, befektetők reakciója sem igazán pozitív, miként erre több példát is találhatunk, akár csak a legutóbbi évek gazdaságtörténetéből. (A gazdasági szereplők viselkedésére természetesen több tényező hat egyidejűleg, így nagyon nehéz kimutatni, hogy a vállalkozói szférában egyik vagy másik lépéssorozat döntően mely folyamat, jelenség, intézkedés nyomán alakult ki.)

Kitérő A sajtó meglehetősen széles körben - mondjuk így - ijesztgeti a közvéleményt az szja-kedvezmények várható megszüntetésével. A számok ugyanakkor azt mutatják, hogy a kedvezmények jelentős része csak úgy szüntethető meg, ha a változás negatív hatását szociálpolitikai elemekkel ellentételezik. (Ilyen elsősorban az adójóváírás.) A várható költségvetésibevétel-növekedéssel messze nincs arányban a változtatással keltett feszültség. (Ilyen például a szellemi alkotótevékenység kedvezményének megszüntetése, amely a kimutatások szerint mindössze nagyjából 100 000 embert érint, hangjuk és közvélemény-formáló szerepük azonban kétségtelenül meghaladja számarányukat.)

A stabilitás reménye

Az értékrend stabilitását történelmietlen és hibás lett volna számon kérni a rendszerváltozást közvetlenül követő évek vezetésén. A változás lényege ugyanis éppen az, hogy egy korábbi, már túlhaladott, a piacot tagadó, kollektivisztikus alapelvekre épülő értékrend megváltozott. Bár e változás éppen a mindennapi gyakorlatban már jóval korábban megkezdődött (gondoljunk a '70-es évek kiterjedt árnyékgazdaságára, vagy a '80-as években már legalitást is nyert kisvállalkozásokra), mégis a többpárti szabad választások, a gazdasági társaságokról szóló törvény, majd az alkotmány korrekciója kellett ahhoz, hogy valóban nyilvánvalóvá váljon: a vállalkozás immár érték. Mégis sok vállalkozó panaszolja mindmáig, hogy hétköznapjaiban nem tapasztalja a vállalkozásbarát gazdaságpolitika üdvözítő hatásait.

A stabilitás másik értelme a működési feltételek és a szabályok állandósága, változatlansága. Sok példát lehet találni arra, hogy a rossz, de megszokott intézkedés elfogadottsága nagyobb, mint a valamivel jobb, de váratlan és ismeretlen új intézkedésé. Nem is olyan régen, 1997 végén, a már ekkor kampányra készülő pénzügyminiszter Medgyessy Péter meghirdette, hogy '97-ről '98-ra nem változnak érdemben az adózási feltételek. Közvélemény-kutatások igazolták, hogy ez a jelszó módfelett pozitív fogadtatású volt, holott a vállalkozók nem voltak, nem is lehettek elégedettek a szabályozókkal, sőt, alig fél évvel e kijelentés előtt, igen zajosan ki is fejezték ezt. További probléma, hogy végül is nem bizonyult igaznak a kijelentés, mert, bár az adózás rendjében és mértékeiben valóban kevés volt a változtatás, ugyanebben az időben jelent meg a nyugdíjbiztosítás új rendszere új mértékekkel és kötelezettségekkel, amelyeket elég nehéz volt megtanulni, és 1998 ismét egy olyan év lett, amikor az Alkotmánybíróság döntései, valamint az államigazgatás belátásai nyomán még év közben is változtatni kellett a szabályozókon. Így utólag tehát bízvást elhamarkodottnak ítélhetjük a volt pénzügyminiszter e kijelentéseit.

Az adót csökkentő levonások és kedvezmények a személyi jövedelemadó rendszerében (milliárd Ft)
Megnevezés 1997. évi tény 1998. évi várható 1999. évi terv 2000. évi terv
A számított adót csökkentő levonások 160,2 224,2 157,5 175,5
Ebből: 1. Adójóváírás 130,4 154,4 74,3 76,2
2. Nyugdíjjárulék - 35,9 47,4 59,3
3. Nyugdíj és azzal azonosan adózó jövedelmek kedvezménye 29,8 33,8 35,8 40
Adókedvezmények 30,2 38,4 83,2 90,5
Ebből: 1. Családi kedvezmény - - 36,2 36,2
2. Súlyos testi fogyatékosság miatt levonható összeg 1,0 1,3 1,5 1,6
3. Felsőoktatási tandíj kedvezménye 1,4 1,2 0,6 0,7
4. Önkéntes kölcsönös biztosítópénztári befizetés kedvezménye 13,7 18 24,8 29,4
5. Biztosítási kedvezmény 5,8 8,2 10,7 13,3
6. Befektetési adóhitel címén levonható összeg 8,3 9,7 9,5 9,3
7. A lakáscélú megtakarítások adókedvezménye 0,2 0,1 0,2 0,2
8. A lakáscélú hiteltörlesztés adókedvezménye 1,0 1,1 1,1 1,3
9. Közcélú adományok kedvezménye 0,8 0,9 1,1 1,3
10. Szellemi tevékenység kedvezménye 2,5 2,1 2,0 1,9
11. Felsőoktatási hallgatói munkadíj-kedvezmények 0,0 0,0 0,0 0,0
12. Egyéb adókedvezmények 1,0 1,1 1,3 1,4

Kiszámíthatóság

Európában is kimagasló vállalkozói lendületet jelentett a magyar gazdaság 1991 és 1994 között felmutatott vállalkozói boomja. 30 000-ről (1990) először 60 000-re (1991), majd 60-ról 120 000-re (1992), 120-ról 180 000-re (1993), 180-ról 240 000-re (1994) nőtt átlagosan a vállalkozások száma. Nehéz utólag megmondani, mennyiben volt oka ennek a magyar magánvállalkozások számára 1991-től meghirdetett 50 százalékos adókedvezmény, és mennyiben játszott szerepet, hogy a kedvezményt eleve három évre hirdették meg. (Az ígéretet meg is tartották, az apparátus nem kis ellenállása ellenére.) Utólag megalapozottnak tűnik az értékelés, hogy nem kizárólag a vonzóan kedvező adó volt a lendület oka, hiszen a mai társasági adó mértéke (18 százalék) pontosan megfelel az akkori 36 százalékos adó 50 százalékának.

A változatlanság, mint a stabilitás egyik legfontosabb jellemzője, már átvezet a stabilitás harmadik összetevőjéhez, és ez a kiszámíthatóság, a kalkulálhatóság. Amit megszoktunk, ami hosszabb ideje változatlan, azzal könnyebb kalkulálni. A vállalkozói siker létfeltétele a kalkulálhatóság. Bár a vállalkozás mindig kockázatos, mégis alapvetően különbözik a szerencsejátéktól abban, hogy a vállalkozó eredményét, hasznát minden esetben valamilyen módon kalkulálja. Előfordul, hogy számításai megalapozatlanok, gyakran amatőr, hozzá nem értő, és az is valószínű, hogy a vállakozók többsége nem foglalja megfelelően írásba terveit. Mégis, mielőtt belekezdene, ismeri tervét; álmait, reményeit kívánja megvalósítani. Kulcskategória tehát a kalkulálhatóság.

Nem mond ennek ellent, hogy a vállalkozó, amennyire teheti, betervezi a maga számára a piaci erők (számára) vak játékának hatásait. Nem tudja azonban tervbe venni a kormányzati erők eseti alkuinak következményeit. E megközelítés jegyében nem egyszerűen pénzügyi kérdés, ha a kormányzat azt tervezi, hogy az előre fix összegű (ilyen módon tehát előre kalkulálható) társadalombiztosítási járulékot csökkenti. Ez persze bizonyára kedvére lesz a vállalkozónak, kiváltképp ha a mérték érezhetően alacsonyabb lesz. Csakhogy ugyanakkor a táppénz első 60-90 napját a vállalkozónak kellene kifizetnie.

A társadalombiztosítási táppénzkifizetések ezután persze makrogazdaságilag viszonylag jól kalkulálhatókká válnak, a kiadások csaknem 80 százalékát átterhelik a vállalkozókra - tekintve, hogy tudjuk: a táppénzes napok 80 százalékát 90 nap alatti táppénzre fizetik ki. Hanem ami makroszinten jól kiszámítható, az mikroszinten, a vállalkozás oldaláról teljesen tervezhetetlen, hiszen nem lehet előre tudni, hogy adott cégnél hány dolgozó hány napig lesz beteg. Előre megjósolható, hogy ezt a vállalkozók igen-igen nehezen fogják viselni, megpróbálják tehát a bizonytalanságot csökkenteni. A csökkentés kizárólag a dolgozók rovására következhet be, azaz olyan dolgozókat igyekeznek majd minél nagyobb számban foglalkoztatni, akiknek nagy valószínűséggel nem kell majd táppénzt fizetni. Meggyőződésem, hogy mind a munkaadói, mind a munkavállalói érdekképviseleteknek egyazon érdeke, hogy ilyen szabályozás ne lépjen életbe. Ez ugyanis a munkaadókat nehezen kezelhető helyzetbe hozná, és a munkavállalók elleni lépésekre kényszerítené. (A 90 napos táppénzfizetési kötelezettség azért is lehetetlen helyzetbe hozná a munkaadókat, mert a bankok egy-egy hitelkérelem elbírálásához gyakran kérnek 2-3 évre előre tervezett cash-flow kimutatást, amit hektikus szabályozási viszonyok közepette lehetetlen korrektül elkészíteni.)

Helyiadó-bevételek alakulása (millió Ft)
Megnevezés 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1998/1999
Telekadó 15 394 474 710 813 1 296 1 717 1 958 130,53
Építményadó 200 2 119 2 294 3 255 4 145 8 313 10 752 13 522 67,61
Iparűzési adó 2 500 12 110 21 652 27 257 38 472 66 572 93 133 113 652 45,46
Idegenforgalmi adó építmény után 92 400 407 309 363 461 524 627 6,80
Idegenforgalmi adó tartózkodás után 270 455 510 745 768 1 505 1 878 1 488 5,51
Kommunális adó 950 1 353 1 752 1 716 1 822 2 666 3 158 3 604 3,79
Egyéb adó 5 451 390 - - - - - - -
Helyi adók összesen: 9 478 17 221 27 089 33 992 46 383 80 813 111 162 134 851 14,22

Megfelelő eszközökkel

A stabilitás negyedik eleme a konzisztens (megfelelő, egymással harmonizáló) eszközök használata. Nem stabil a szabályozási környezet akkor, ha a vállalkozó olyan utasításokkal találkozik, amelyek ellentétesek az adott szabályozás definíciójával. A nem túl távoli múltból tipikus példa a minimumadó. Minimumadót a vállalkozó akkor kell, hogy fizessen, ha igazoltan semmilyen jövedelme nincs. (Ha volna ugyanis jövedelme, jövedelemadót fizetne.) Az adó definíciója valamely jövedelemből (vagyonból) a közösséget megillető hányad. Amennyiben nincs jövedelem, úgy a közösséget sem illetheti meg semmilyen hányad. Itt nem magával a ténnyel, hanem a módszerrel van baj, minden további nélkül lehetne vállalkozásindítási (vagy évente fenntartási) illetéket szedni, miként lehetett egészségügyi hozzájárulást bevezetni ott, ahol a biztosítás jellegű járulék bevezetését az Alkotmánybíróság mint inadekvát eszközt megtiltotta.

Sajnos a jelenleg érvényes szabályozók között is jó néhány hasonlót találunk. Ilyen a közelmúltból az, amikor valamely, a kincstárnak nem tetsző tevékenységet (pl. készpénzzel történő fizetés) az áfa-visszaigénylés megtiltásával kívánt büntetni a hatalom, vagy ilyen az, amikor bizonyos esetekben a tb fizetésének felső korlátja nincs, az ellentételezésként adott juttatásnak azonban van. Számtalan példát lehet sorolni arra, hogyan hatnak ellentétes irányban a különböző szabályozók. Gyakori, hogy amit adóztatási eszközökkel ösztönözni kívánnának, azt a társadalombiztosítási előírások megnehezítik, gyakori, hogy egy tevékenység preferált, ugyanakkor feltételei hiányoznak stb. stb.

Tekintettel arra, hogy egy-egy új szabályozóról szóló javaslatban gyakorlatilag megoldhatatlan minden várható összefüggést tekintetbe venni, fontos volna akár a Kisvállalkozás-fejlesztési Iroda, akár más szervezet (például a Vállalkozásfejlesztési Tanács) keretében megvalósítani az úgynevezett advokacy Amerikában már hosszú idő óta sikerrel alkalmazott gyakorlatát. Olyan szervezetet kell tehát létrehozni, amelynek bevallott célja a szabályozók komplex követése, elsősorban a vállalkozásokra gyakorolt hatásuk értékelése. (Itt is érdemes megemlíteni, hogy hasonló kritika tárgya lehet egy-egy intézkedés vagy intézkedéscsomag esetén nemcsak az, hogy „jó" vagy „rossz" a vállalkozók számára, hanem az is, vajon mennyi haszon várható tőle, melyek tágan felfogott társadalmi költségei, illetve milyen egyéb hatásai lehetnek a tervezett intézkedésnek. Például kiskapukat nyithat, törvényszegésre ösztönöz, végrehajthatatlan stb.)

Gazdálkodó szervezetek* által igénybe vehető adókedvezmények költségvetési kimutatása**
  1997. évi 1998. évi 1999. évi 2000. évi
tény előzetes várható terv
Vegyes vállalatok adókedvezménye 39 37,3 45,5 54,6
Kormány által egyedileg engedélyezett adókedvezmények 15,5 23,4 30,4 37
1 milliárd Ft feletti beruházást megvalósítók adókedvezménye 1,6 3,0 4,0 5,0
3 milliárd Ft feletti beruházást megvalósítók adókedvezménye - 0,4 0,7 0,9
10 milliárd Ft-os beruházást megvalósítók adókedvezménye - 1,8 2,7 3,4
Összesen 86,6 79,8 79,2 78,8
Termék-előállítás 1,6 3,0 4,0 5,0
Kereskedelmi szálláshely adókedvezménye*** 0,0 0,0 0,0 0,0
Kiemelt térségek adókedvezménye 3,5 6,2 7,9 9,8
Kereskedelmi szálláshely, termék-előállítás 3,1 5,3 6,5 8,0
Gépberuházás százaléka 0,3 0,6 1,0 1,3
Infrastrukturális beruházás 0,1 0,3 0,4 0,5
Kárpótlási utalvány adókedvezménye*** 0 0 0 0
Vállalkozási övezetek adókedvezménye 0,1 0,5 0,7 0,9
Szövetkezeti adókedvezmények - 0,1 0,2 0,2
Kamarai tagdíj adókedvezménye - 0,7 1,2 1,5
6-16. sor összesen 13,4 16,7 21,9 27,2
Mindösszesen 100 96,5 101,1 106,0
* Pénzügyi tevékenységet folytatók nélkül.
** A 2000. évi tervszámok az 1999. évi feltételekkel számítva.
*** Összege minimális, milliárd Ft-ban nem számszerűsíthető.

Központ és periféria

A szakirodalomban közhely, hogy a helyi adók és felhasználásuk jobban átlátható az adófizetők által, ezért a helyi adók mintegy demokratikusak, beszedésükkor inkább feltételezhető az adófizetők jogkövető magatartása, mint a központi adóknál. Nincs ez másként Magyarországon sem, de az összefüggés mégsem ilyen egyszerű. Immár 15 éve tapasztalható a központi hatalom és a helyi önkormányzatok hatalmi vívódása a jogkörök és a források megosztásáról.

Aligha szerencsés az a most bevezetni tervezett intézkedés, amely kötelezővé kívánja tenni bizonyos helyi adók beszedését. A központ és az önkormányzatok vitájában nem hozhat megoldást sem a gazdasági kényszer (ilyen amikor a helyi önkormányzat számára kötelezettséget állapítanak meg anélkül, hogy ahhoz arányosan fedezetet teremtenének), sem a gazdaságon kívüli kényszer (amikor előírják források megszerzésének vagy elköltésének mikéntjét). Különös, ha úgy emelkednek adók, hogy ezt az emelkedést nem kompenzálja a központi elvonások arányos mérséklődése. (Most éppen ez történne.) Amikor a kormányzat adócsökkentésről beszél (és ez nemcsak az 1999-es elképzelésekre igaz, hanem korábban is így volt), rendre figyelmen kívül hagyja a helyi adók változásait, holott éppen ezeknél mutatható ki jelentős növekedés.

Érdemes tüzetesebben is szemügyre venni a növekedés mértékét. A helyi adók 1991 óta összességében több mint 14-szeresükre emelkedtek. Ezen belül 45-szörösére nőtt az iparűzési adóból befolyó bevétel, ami 1991-ben 2,5 milliárd forint volt. Az alacsony bázis (15 millió forint) miatt kisebb jelentőségű a telekadó egyébként 130-szoros növekedése. Az építményadóból befolyó önkormányzati bevételek 7 év alatt 67-szeres növekedése szintén figyelemre méltó, és ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek jelentős része is vállalkozói teher.

Elsősorban szakmai probléma, hogy a helyi iparűzési adó nem a vállalkozói jövedelmet adóztatja, hanem - bizonyos korrekciók elvégzése után - a forgalmat. Ezt minél előbb fel kellene számolni, és az iparűzési adót ugyanolyan jövedelem típusú adóvá tenni, mint amilyen a vállalkozói nyereségadó.

Általában népszerű dolog a helyi adók előnyös vonásaira hivatkozni, mégis kétségtelen tény, hogy olyan országban, amelyben különböző régiók között jelentős és évek óta növekvő különbségek vannak, a helyi forrásgyűjtés előnyben részesítésének megvannak a maga jelentős korlátai. Helyi finanszírozás, forrásgyűjtés, azaz adóztatás esetén lehetetlen elkerülni „a gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek" típusú, nemkívánatos fejlődést. A központi elvonások nagyobb esélyt adnak az egészségtelen egyenlőtlenségek felszámolására. Meggyőződésem szerint e kérdésben a régiók kialakítása és a regionális fejlesztés hoz majd megoldást.

Az adószerkezet nemzetközi összehasonlításban, a különböző típusú adók a GDP százalékában
  Jövedelem és nyereség utáni adók tb- járulék Foglalkoztatáshoz kapcsolódó adók Vagyoni típusú adók Termékek, szolgáltatások utáni adók Egyéb adók Összesen
a GDP arányában (százalék)
Dánia 31,4 1,6 0,2 1,7 17,1 0,1 52,1
Svédország 21,3 15,5 1,3 2,0 11,8 0,1 52,0
Belgium 17,5 14,9 - 1,2 12,4 - 46,0
Franciaország 8,2 19,7 1,0 2,3 12,5 2,0 45,7
Luxemburg 17,0 11,9 - 3,4 12,4 - 44,7
Ausztria 12,2 15,3 2,8 0,6 12,6 0,5 44,0
Hollandia 11,7 17,1 - 1,9 12,4 0,2 43,3
Olaszország 14,9 14,8 0,1 2,3 11,2 - 43,3
Lengyelország 12,4 13,1 0,3 1,2 15,0 0,0 42,0
Görögország 9,1 12,4 0,3 1,4 17,4 0,0 40,6
Csehország 9,5 17,0 0,0 0,5 13,5 0,0 40,5
Magyarország
1996 9,0 13,5 0,1 0,6 16,8 0,2 40,2
1997 8,5 14,2 0,1 0,6 15,5 0,2 39,1
Németország 10,8 15,5 - 1,1 10,6 0,0 38,0
Egyesült Királyság 13,2 6,2 - 3,8 12,7 0,0 35,9
Portugália 10,0 9,0 - 0,9 14,9 0,2 35,0
Svájc 13,1 13,0 - 2,4 6,2 - 34,7
Spanyolország 9,8 12,1 - 1,9 9,8 0,1 33,7
Írország 13,8 4,5 0,4 1,6 13,4 - 33,7
OECD-átlag 13,4 9,8 0,3 1,9 12,0 0,3 37,7
OECD Európa 13,5 11,6 0,3 1,6 13,1 0,4 40,5
EU-államok 14,7 12,2 0,4 1,8 13,0 0,2 42,3
Forrás: OECD Revenue Statistics 1965-1997, 1998 Edition.

Az általános forgalmi adó

A kormány sikerei között tartja számon az infláció leszorítását. Talán ezért is vélik helyesnek az európai csatlakozási folyamatban előbb-utóbb kétségtelenül szükségessé váló áfaszint-harmonizáció mielőbbi megvalósítását. Korábbi évek tapasztalata mutatja, hogy egy-egy adókulcs csökkentése nem vezet automatikusan az árak csökkenéséhez, a termelők megannyi trükköt találnak arra, hogy bizonyítsák, náluk ez konkrétan nem hoz költségcsökkenést. Ha viszont nő az áfakulcs, a növekedés garantáltan teljes egészében érvényesül az érintett termékek árában, illetve annak emelkedésében. Részben ezen összefüggés miatt, részben pedig mert ma az adóbevételek legjelentősebb tétele az áfabevétel, nem tanácsolható, hogy az áfát előbb változtassák, mint ez az európai csatlakozás miatt elkerülhetetlenné válik. (Egyáltalán nem állítható, hogy a jelenlegi magyar áfarendszer és különösen az áfakulcsok „minden lehetséges világok legjobbikát jelenítik meg", de a stabilitás egyelőre fontosabb.)

Az adószerkezet nemzetközi összehasonlításban, az összes adóbevétel százalékában
  Jövedelem és nyereség utáni adók tb- járulék Foglalkoztatáshoz kapcsolódó adók Vagyoni típusú adók Termékek, szolgáltatások utáni adók Egyéb adók Összesen
az összes adóbevétel arányában (százalék)
Dánia 60,2 3,1 0,4 3,3 32,7 0,2 100,0
Svédország 41,0 29,8 2,5 3,8 22,8 0,1 100,0
Belgium 38,1 32,3 - 2,6 27,0 - 100,0
Franciaország 18,0 43,1 2,3 5,1 27,3 4,3 100,0
Luxemburg 38,1 26,6 - 7,6 27,7 - 100,0
Ausztria 27,8 34,8 6,3 1,4 28,6 1,1 100,0
Hollandia 27,0 39,6 - 4,4 28,6 0,4 100,0
Olaszország 34,4 34,2 0,2 5,4 25,9 - 100,0
Lengyelország 29,5 31,2 0,6 2,9 35,8 0,1 100,0
Görögország 22,4 30,6 0,8 3,4 42,8 0,0 100,0
Csehország 23,3 41,9 0,0 1,3 33,3 0,1 100,0
Magyarország
1996 22,4 33,6 0,3 1,4 41,7 0,6 100,0
1997 21,7 36,4 0,3 1,4 39,6 0,6 100,0
Németország 28,4 40,6 - 3,0 27,9 0,0 100,0
Egyesült Királyság 36,8 17,3 - 10,6 35,2 0,1 100,0
Portugália 28,5 25,7 - 2,5 42,6 0,7 100,0
Svájc 37,6 37,4 - 7,0 17,9 - 100,0
Spanyolország 29,0 35,9 - 5,5 29,2 0,4 100,0
Írország 40,9 13,5 1,1 4,8 39,7 - 100,0
OECD-átlag 35,3 25,1 0,8 5,4 32,5 1,1 100,0
OECD Európa 32,7 28,3 1,4 4,1 32,7 0,7 100,0
EU-államok 34,2 28,9 0,9 4,4 31,2 0,5 100,0
Forrás: OECD Revenue Statistics 1965-1997, 1998 Edition.

Hibás filozófia

Néhány évvel ezelőtt, amikor (nem utolsósorban vállalkozói nyomásra) először bevezették az átalányadózást, az adómértékeket máig érthetetlen okokból e vállalkozói körre az átlagosan megszokott adókulcs töredékében (kevesebb mint 1/5-ében) állapították meg. Természetesnek volt tekinthető, hogy aki tehette, megpróbált élni e kedvezménnyel, és a költségvetés nem minden ok nélkül félt a bevételkieséstől, miközben jelentős munkavállalói csoportok is kvázivállalkozásba kezdtek. A következmények elkerülése érdekében a kormányzat, képviselői előterjesztés nyomán, az adószabályozásban szalonképtelen lépésre szánta el magát: év közben változtatta meg a rendszert, és hogy többé ilyet ne kelljen tennie, mára a legkülönfélébb irracionális korlátokat építette be a szabályozásba. Az átalányadóra például különösképp a kezdő vállalkozóknak volna szükségük, hogy ne kelljen a gazdasági nyilvántartás, könyvelés, számvitel problémáival is szembesülniük. Csakhogy a jelenlegi rendszerben kezdő vállalkozó nem jelentkezhet be átalányadó alá. Ha az átalányadó kulcsát az átlagos adóterhelés szintjén állapítanák meg, a vállalkozó nyeresége nem adóvisszatartásban jelenne meg, hanem abban, hogy nem kell lelkiismereti problémákkal szembesülnie, nem kell könyvelőt foglalkoztatnia, nem kell időt és pénzt fordítania a részletes gazdasági nyilvántartásra.

Egy ilyen rendszerben az átalányadó sokkal szélesebb kör számára volna kiterjeszthető, és a költségvetés bevételei sem csökkennének, hanem növekednének, miközben a vállalkozók széles csoportjainak közérzete is javulna.

A társadalombiztosítás

Szakmai hibának tekinthető, ha a társadalombiztosításról közvetlenül az adókkal együtt esik szó, hiszen a tb-járulék nem adó. A vállalkozók szempontjából azonban a tb ugyanúgy elvonás, mint bármely adó. A vállalkozók szemszögéből mindig az elvonások öszszessége fontos, és nem annak egyik vagy másik eleme. A társadalombiztosítás abban is hasonlít az adókhoz, hogy a vállalkozó köteles részletes nyilvántartásokat, kimutatásokat vezetni, és ezek ma már gyakran bonyolultabbak, mint a költségek és bevételek nyilvántartása, az adó befizetésének rendje.

Közhely az is, hogy a tb-elvonások európai összehasonlításban is túlontúl magasak, miközben sem a személyi jövedelemadó, sem a vállalkozási nyereségadó szintjében nem vagyunk a középmezőnynél feljebb. Bármilyen kívánatos is azonban a tb-járulék - és ezen belül elsősorban az egészségügyi járulék - jelentősebb csökkentése, aligha oldható meg a kiadási oldal reformja nélkül. Ez a reform azonban nehezebb dió, mint gondolnánk, elért vívmányokból nehezen engednek különböző társadalmi csoportok, és nemzetközileg sem találkozhatunk túl sok hatékony példával. Abban az esetben, ha a tb-nek ugyanannyi pénzt kell beszednie, mint korábban, csak máshogy szedi be, a vállalkozók aligha fogják a történteket csökkenésnek érezni. Ami változtatható, az a munkaadók és a munkavállalók közti teherviselés aránya, avagy a magánbiztosítók és az állami biztosítás aránya. Ám amíg csak belső átstrukturálás folyik, nem lehetséges a terhek érdemi csökkentése.

A kritikus tömeg A gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásakor figyelemmel kell lenni arra is, hogy a társadalomban (s így a gazdaságban is) működik a „kritikus tömeg" törvénye. Eszerint valamely tervezett módosulás minden esetben el kell, hogy érjen bizonyos mértéket ahhoz, hogy a gazdasági élet szereplői a változtatást valóban érzékeljék, hogy a kívánt hatás bekövetkezzék. Feltehetőleg nincs sok értelme egy-másfél százalékkal változtatni akár lefelé, akár felfelé a tb-járulékot vagy akármilyen más adómértéket. 1997-es vizsgálatok tanúskodtak arról (a felmérést a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara megbízásából a BKE Kisvállalkozás-kutató Csoportja végezte), hogy a vállalkozók több mint fele a tb-járulék növekedését érzékelte 1996-ról 1997-re. A valóságban ekkor a járulék mértéke csökkent 44 százalékról 42,5 százalékra. Aligha van bárki is, aki pontosan meg tudná mondani, mi is a kritikus tömeg számszerű értéke. Azt lehet mondani, hogy 6-10 százalékos változást meghaladó, más ellenható tényezővel nem ellentételezett, és „jó sajtójú" változások már valószínűleg túlhaladják ezt a tömeget. Az 5 százalék alatti változások nagy valószínűséggel alatta vannak. (Itt az alapmennyiség százalékáról van szó és nem százalékpontról, egy 40 százalékos tb-járuléknak a 10 százaléka tehát 4 százalék.)

A gazdaságpolitika és eszközrendszere

Alighanem elhibázott, sőt minősíthető: populista jelszó az adórendszeren belüli kedvezmények, mentességek megszüntetése. Nemcsak azért, mert ez hosszú távon nyilvánvalóan lehetetlen: a társadalom különböző csoportjai az adózási szabályok kialakításában is megpróbálják érvényesíteni érdekeiket, és erőviszonyaik folyamatosan változnak, legfeljebb privilégiumaik kevésbé láthatóak lesznek. A kormány feladata és hivatása a társadalom érdekében, a parlamentáris rendszerekben a parlamenti választásokon győztes párt programjának megfelelően, a gazdaságpolitika kialakítása. A gazdaságpolitikát, ha kinyilváníttatott, meg is kell valósítani.

Egy nemkívánatos cselekvést kétféleképpen gátolhatunk: vagy törvényben megtiltjuk, vagy a szabályozást olyanná formáljuk, hogy a gazdasági szereplők számára ne érje meg a nemkívánatos tevékenység. És fordítva: egy kívánatosnak ítélt tevékenységet vagy jogi eszközökkel ösztönzünk, vagy olyan szabályokat állapítunk meg, hogy a szereplőknek megérje az adott cselekedet. A legkülönfélébb dolgokhoz fűződhetnek társadalmi érdekek, és ami ennél is fontosabb, a legkülönfélébb dolgokhoz fűződhetnek érdekeiket érvényesíteni képes csoportok érdekei.

Fűződhet például társadalmi érdek ahhoz, hogy növekedjen a gyermeklétszám, mint ma Magyarországon, de ahhoz is, hogy ne növekedjék, mint Kínában. Fűződhet ahhoz, hogy a társadalom alkotó része, az alkotó értelmiség megéljen, avagy ahhoz, hogy a kiskeresetűek is meg tudjanak élni, avagy hogy a szegény betegek is hozzájuthassanak gyógyszereikhez. A vállalkozói adórendszerben gazdaságpolitikai cél lehet a külföldi működőtőke minél nagyobb volumenű becsábítása csakúgy, mint az ellátatlan területek vállalkozói fejlesztése.

A gazdálkodó szervezetek által igénybe vehető adókedvezmények tekintetében meglehetősen szűk a kormányzat mozgástere, hiszen a kedvezmények jelentős része - hozzávetőlegesen 80 százaléka - külföldieknek nyújtott többéves elkötelezettséget takar. Ennek megfelelően valódi játéktér a maradék 20 százalék tekintetében van, ezek egyike-másika azonban, mint például a vállalkozói övezetek adókedvezménye, vagy a kiemelt térségek adókedvezménye, aligha szüntethető meg komolyabb negatív következmények nélkül.

A gazdaságpolitikai célok többek között adókedvezményekkel, illetve illetékek és szigorítások segítségével érhetők el, azonban ezekről az eszközökről lemondani valamiféle elvont és ugyanakkor elérhetetlen egyszerűség jegyében - tévedés. Azért is nevezhető tévesnek ez a törekvés, mert a jelenlegi rendszer bonyolultsága nem elsősorban az adott éves adótörvény követhetetlenségéből adódik, hanem nagyrészt abból, hogy minden évben új szabályt kell megtanulni, így mire valamelyiket megtanulná a vállalkozó, már meg is változott, illetve hogy visszamenőleg egy-egy 3-4 éves adóellenőrzés esetén kizárt, hogy nem szakemberek tudnák, milyen szabályoknak kellett megfelelni 3-4 évvel azelőtt. (Arról, hogy vajon a szakemberek tudják-e, most ne essék szó, kétségtelen, nehéz évről évre - és visszamenőleg is - lépést tartani, felkészültnek lenni.)

Gyakran hivatkoznak az adóreform mellett érvelők arra, hogy az uniós csatlakozási folyamat amúgy is megköveteli az adóreformot. A mellékelt 4. és 5. táblák egyértelműen mutatják, hogy Magyarország az adók szintjében az európai középmezőnyben helyezkedik el. Ami valóban magasnak tekinthető, és majd a csatlakozási folyamatban korrigálandó, az az általános forgalmi adó felső kulcsa, amint erről már szóltunk. Ugyancsak magasak az élőmunkára terhelődő járulékok, és ezek különösen akkor lesznek feltűnőek, ha a közvetlen bérköltségek is nőni fognak a csatlakozási folyamat során. (Különböző számítások szerint Magyarországon az ipari dolgozók átlagos órabére 6-10-szeres, a szellemi dolgozók órabére 7-12-szeres különbséget mutat a fejlettebb nyugat-európai országokhoz képest. A mai 14,2 százalékos GDP-arányos járulékelvonás erre az alacsony szintre rakódik, tehát ha csak duplára növekvő bérrel számolunk (az elmaradás Nyugat-Európától még ekkor is 5-szörös lesz), a GDP 28 százalékára rúgna a társadalombiztosítási összegek központosítása. Ezzel már feltétlen listavezetők lennénk Európában.

Látható tehát, hogy napjainkban hiányoznak a tényleges adóreform feltételei. Valódi reform első lépése az államháztartási reform lenne, ugyanis akkor változhat lényegesen a költségvetés bevételi oldala, azaz az adóztatás, ha változik a kiadási oldal, azaz a kötelezettségek vállalása. Ez a sorrend sajnos nem fordítható meg, hiszen az érdekeiben sértett csoportok ellenállásán megbukik bármiféle gyökeres reformlépés.

Mit csináljon nappal az éjjeliőr? Régi liberális illúzió, hogy minden, ami állami, az rossz, és minden, ami piaci, az jó. Így a vállalkozások számára igazán ideális állam csak, mint valamiféle éjjeliőr, felügyel arra, „hogy a dolgok rendben menjenek", hogy ne durvuljon el a verseny, hogy ki-ki betartsa a reklámozás szabályait stb. Más közgazdasági iskolák ugyanakkor meggyőzően bizonyítják, hogy az állam szerepe ennél jóval nagyobb is lehet. Vállalkozói nézőpontból a lehetséges, kívánatos állami feladatvállalás két fő területét emelném ki, mind a kettő a gazdálkodás feltételeinek megteremtésére irányul. Az egyik gazdasági-technikai oldalról, ez az infrastruktúrafejlesztés, a másik szabályozási-jogi oldalról, ez a gazdaságpolitika és eszközrendszere. (Erről már volt szó.) Infrastruktúrafejlesztés. Az infrastruktúra kifejezés 3 fő területet ölel magába, ezek a következők: 1. Tradicionális infrastruktúra Az a terület, ahol az államnak legmarkánsabban szerepelnie kell a gazdaságban, ahol az állami aktivitás nem zavarja meg a piacot, elsősorban az infrastrukturális fejlesztések szférája. Az infrastruktúra kifejezés három fő területe közül az első a hagyományos anyagi infrastruktúra, az utak, közlekedés, víz- és áramellátás stb. Az elmúlt években sikerült felszámolni Magyarország elmaradottságát telefónia tekintetében. Továbbra is kritikus azonban a közlekedési infrastruktúra helyzete. Az ország végzetes kettészakadásához vezet, ha nem épül meg minél hamarabb a keleti (sőt a déli) autópálya. A vasúti közlekedés, ezen belül különösen a teherszállítás elmaradottsága is feltűnő, és nemcsak a magyar vállalkozók helyzetét nehezíti, ha ez az elmaradás nő, hanem az ország európai integrálódását is. Az európai integráció egyébként jól számszerűsíthető normatívákat jelöl ki Magyarország számára a közlekedési infrastruktúra fejlesztésében, és bizonyos támogatásokra is számíthatunk ezek teljesítéséhez. A jól működő piacgazdaság egyik alapfeltétele a munkaerő mobilitása. Ennek (egyik) feltétele, hogy a vállalkozó (vagy alkalmazottja), aki eredeti lakóhelyétől távolabb találja meg tevékenységének piacát, képes legyen ott megfelelő lakáshoz jutni. A lakásépítés egyébként mind szociálisan, mind a gazdasági teljesítmény szempontjából a hazai viszonyok között a legjelentősebb húzóágazat lehetne, az ipar egészére tovagyűrűző hatását tekintve azzal a szerepkörrel, amivel a gépkocsiipar rendelkezik szerencsésebb iparosodott országokban. 2. Üzleti infrastruktúra Az üzleti infrastruktúra körébe adatbankok, tanácsadó-hálózatok, banki infrastruktúra, információs hálózatok és hasonló létesítmények tartoznak. Ezek jelentős részét, miként a hagyományos infrastruktúrában a telefóniát, üzleti alapon is kiépítik szervezetek, hálózatok. Másik részük azonban minden fejlett ipari országban állami támogatással működik, már csak azért is, mert az államilag elfogadott, preferált iparpolitika vagy gazdaságpolitika végrehajtásának fontos eszköze. Magyarországon az egyik baj éppen az, hogy a támogatórendszerek (MVA, kamarák, érdekképviseletek, a területfejlesztés intézményei) nem a vállalkozókért vannak folyamatos versenyben, hanem az állami forrásokért, illetve forrásokhoz való hozzáférésért (költségvetési források, PHARE-pénzek, kötelező tagság stb.). Így a rendszer összhatékonysága messze alatta van annak, amit megfelelően koordinált működéssel el lehetne érni. E támogatórendszerek koncepcionális összehangolása a támogatási politika fontos eleme lenne. Nem kielégítő ugyanakkor a pénzügyi infrastruktúra (és még kevésbé a pénzügyi rendszer működése). Jó néhány pénzügyi konstrukció csak papíron létezik, valójában azok, akiknek azokat alkalmazni kellene, vagy nem tudnak róla, vagy kihasználásukhoz nincs elegendő saját forrásuk. 3. Humán infrastruktúra Vállalkozói képzés tekintetében szinte a nulláról indulva hatalmas utat tettünk meg az elmúlt nyolc évben. Mégis, egy fejlesztési koncepcióban inkább a hiányok feltűnőek. A vállalkozók nem tudnak hatásos üzleti tervet írni, amivel megszerezhetnék a bank támogatását, a bankoknak pedig kevés a rutinjuk a kis- és közepes vállalkozók gondjainak kezelésében; a különböző vállalkozói ismeretek csak nagyon lassan, és a hagyományos tantárgyak komoly ellenállásának közepette szivárognak be a középfokú (sőt a felsőfokú) képzés rendszerébe, és nagyon hiányos a vállalkozói szféra kutatása is, pedig e nélkül nemk írható jó tananyag. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt - akkori árakon - százmilliókat költöttek a „szocialista vállalat" kutatási főirányra. Az átmeneti gazdaság vállalatainak működéséről, tényleges gondjairól módfelett kevés információnk van. Valószínű, hogy vagy az MVA vagy a KFI vagy más erre kijelölt szervezet be kellene, hogy töltse az infrastruktúra infrastruktúrájának szerepét, és finanszíroznia, illetve koordinálnia kellene az ez irányú kutatásokat. Nem teoretikus kutatásokra lenne szükség, hanem olyan alkalmazott kutatásokra, amelyek feltárnák például a kisvállalkozói szektor belső rétegződését, a források felhasználását, a dinamikusan növekvő vállalkozások problémáit, és számtalan egyéb kérdést.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére