A mediterrán kistigris?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Tunézia gazdasági fejlődése

Megjelent a Cégvezetés (archív) 18. számában (1999. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Turistaként mind több magyar fedezi fel Tunéziát. Kevesen tudják azonban, hogy Tunézia talán a legeurópaibb arab ország, amely egyben a földközi-tengeri térség egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasága. A mai Tunézia területének történelme több évezredre nyúlik vissza. Karthágó és Hannibál neve, a rómaiakkal hadakozó punok története jól ismert. Időszámításunk első néhány évszázadában keresztények, majd a VII. században a muszlimok hódították meg a területet, 1831-től pedig több mint egy évszázadra francia gyarmattá vált.

 

Tunézia történelme az 1956-os függetlenné válást követő három évtizedben szorosan összekapcsolódott a karizmatikus vezető, Habib ben Burgiba nevével. A gyarmati uralomtól való megszabadulás együtt járt a francia, illetve általában a külföldi tőke kivonásával, amelynek helyét elsősorban az állam töltötte be. A magántulajdon megmaradt ugyan, de erős állami befolyás alatt állt, és az állam - a szövetkezeti szocializmusként aposztrofált új rendszerben - a különböző gazdasági szektorokba behatolva erősen centralizálta a gazdasági életet. 1961-től bevezették a szocialista tervgazdaságot, 1964-től további államosításokat hajtottak végre, de az állami tulajdon nem vált egyeduralkodóvá. Az állam elsődleges célja a fő élelmiszerekből az önellátás, illetve az ipar erőteljes fejlesztése volt. A nagyarányú beruházások nyomán kialakult a hazai ipar (textilipar, energetika), a fejlődés fenntartása azonban az évek múlásával egyre nehezebbnek mutatkozott.

A hetvenes évek elején úgy tűnhetett, hogy az olajárrobbanás új forrásokat nyújt a további fejlődéshez. Tunézia olajkészletei azonban nem voltak olyan nagyok, mint az Öböl-országoké, hosszú távon nem lehetett erre alapozni a gazdaságot. A kialakuló egyoldalúság veszélyeket rejtett magában: míg az import erősen diverzifikált és főként fogyasztási, illetve ipari termékekből állt, addig az exportbevételek több mint 50 százaléka a kőolajból származott. Ráadásul az áruexport az importkiadásoknak mindössze 60 százalékát fedezte, a különbséget alig kompenzálták a turizmus és más transzferek bevételei.

A nyolcvanas évek elejétől még inkább lelassult a fejlődés, a gazdasági egyensúly tovább romlott. A feszültség növekedését jelezte, hogy 1984-ben az alapvető élelmiszerek szubvenciójának csökkentése, illetve egyes esetekben megszüntetése hirtelen drágulást okozott, ami több városban is véres megmozdulásokhoz (kenyérlázadásokhoz) vezetett, így kénytelenek voltak visszavonni ezt az intézkedést.

Az évtized közepén az olajárak drasztikus zuhanása és az amerikai-líbiai konfliktus kiéleződése rendkívül hátrányosan érintette Tunéziát, hiszen veszélyeztette két fő bevételi forrását, a kőolajexportot és a turizmust: Tripoli bombázása és a térségben kialakult bizonytalanság miatt a következő években a korábbihoz és a remélthez képest kevesebb mint feleannyi turista kereste fel az országot.

A bevételek csökkenése oda vezetett, hogy 1986 júniusában Tunézia devizatartalékai mindössze 9 napi importra voltak elegendőek, az adósságállomány aránya pedig a bevételekhez képest az előző évi 132 százalékról 185 százalékra nőtt. Ezt a helyzetet már nem lehetett apró reformintézkedésekkel, toldozgató-foltozgató módszerrel megoldani. A kialakult krízis minden területre kiterjedő, általános reformot kívánt meg. Átalakításra szorult a teljes pénzügyi szféra, a költségvetés egyensúlya érdekében szükségessé vált az árszubvenciók felszámolása, a beruházások fellendüléséhez pedig be kellett vezetni a magánszektor és a külföldi befektetők ösztönzését.

Tunézia - dióhéjban Államforma: köztársaság Terület: 163 610 km2 Lakosság: 9 millió fő Főváros: Tunisz (1,25 millió), további nagyvárosok: Sfax (232 ezer), Bizerte (95 ezer), Gabes (92 ezer), Sousse (84 ezer), Kairouan (72 ezer) Hivatalos nyelv az arab, egyéb beszélt nyelv a francia Népek: arab (90 százalék), berber (4 százalék), zsidó (2 százalék), olasz (1 százalék), egyéb (3 százalék) Pénznem: 1 tuniszi dinár = 1000 millime

A fordulat

A reformokat megfogalmazó, 1986 végén elfogadott VII. (ötéves) terv az IMF ajánlásait figyelembe véve határozta meg a teendőket: teljes körű monetáris és fiskális reformot kell végrehajtani párhuzamosan az ár-, a külkereskedelmi és a befektetési rendszer átalakításával. A lépéseket az állami beavatkozás leépítése, illetve a gazdasági nyitás szándéka vezérelte, lehetőségeket teremtve a magánszektornak és a külföldi tőke beáramlásának.

Úgy tűnt, hogy a 80-as éveiben járó Burgiba elnök személye egyre inkább akadálya a reformoknak. Ezért 1987. november 7-én betegségére és előrehaladott korára hivatkozva lemondásra késztették, helyét a miniszterelnök Zine el-Abidin ben Ali vette át. A puccs a harmadik világban szokatlan módon, teljesen bársonyosan zajlott le - a 95 éves Burgiba visszavonultan, de ma is nagy megbecsülésben él. Az új vezető irányításával teljes szélességében és mélységében megindulhattak a változások.

A pénzügyi reform a bankszektor megteremtésével kezdődött. A monopolhelyzetben levő központi bank mellett már korábban is léteztek annak közvetlenül alárendelt kereskedelmi bankok. A decentralizációt a kamat- és hitelpolitika liberalizálásával próbálták megvalósítani, így teremtve versenyhelyzetet az egyes bankok között. A hatékonyság növelése érdekében létrehozták a bankközi piacokat is.

Megkezdődött az árak fokozatos felszabadítása. A fokozatosságra azért volt szükség, hogy elkerüljék az 1984. évihez hasonló lázongásokat. Az alapvető élelmiszerek szubvenciójának eltörlésekor keletkező 15-30 százalékos áremelkedéseket a rászoruló családoknak nyújtott támogatásokkal próbálták ellentételezni.

A vámok, illetve az adminisztratív úton létrehozott mennyiségi korlátozások leépítésének elsődleges célja a korábban állami támogatásból élő ipar és az újonnan alakuló magánvállalkozások versenyre késztetése volt. A vámleépítést szükségessé tette az is, hogy Tunézia 1990-ben a GATT tagjává vált.

A költségvetés bevételi oldalának változásaként 1988 júliusától megjelent a termékekre kivetett általános forgalmi adó, 1990-től pedig a társasági adó is. Ennek plafonértéke 35 százalék, ami 30 százalékra csökken, ha a vállalkozás hasznát valamely exportágazatba forgatják vissza.

A beruházások növelése szükséges és elkerülhetetlen volt a gazdasági növekedés és a foglalkoztatási helyzet javítása érdekében. Az államinál érzékenyebben reagáló magántőke mobilizálását az említett bankreformok tették lehetővé. Az adókedvezmények a befektetéseket elsősorban az exportágazatokban preferálták. Az 1987-es beruházási törvény lehetővé tette a külföldi részvételt bármely ipari beruházásban, illetve vállalkozásban, valamint a realizált nyereség szabad átváltását és transzferjét is. Az agrárszférában ugyanakkor csak 50 százalék alatti külföldi részvételt engedélyeztek. Az 1989-es beruházási törvény további engedményeket tett a külföldi tőkének, elsősorban az off-shore vállalatok alapításának támogatásával.

A reformintézkedések között szerepelt a privatizáció is. Noha az állami tulajdon aránya sohasem érte el azt a szintet, amit a szomszédos Algériában vagy Kelet-Közép-Európában, a nagyobb iparvállalatok itt is az állam tulajdonában voltak. A privatizáció nem terjedt ki mindenre. Az alapvető infrastruktúra mellett állami tulajdonban maradtak a stratégiainak számító szektorok, az energia-, a víz-, az olajtermelés és -finomítás, a foszfátbányászat és a vasút. A privatizáció során meg kellett birkózni a fejlődő országokra jellemző hiányosságokkal is: a fejletlen és gyenge tőzsdei rendszerrel, a tőkeerős belső kereslet hiányával és azzal, hogy sürgető szükség volt a mielőbbi privatizációs bevételekre a költségvetés nehézségeinek megoldására.

A privatizációhoz szükséges tőke nagy részét tehát külföldről várták, az EU-országok mellett elsősorban az Öböl-beli monarchiákra (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein és az Egyesült Emírségek) számíthattak.

A bruttó nemzeti termék (GDP) forrásainak összetétele 1961-1996 között (százalék)
  1961 1980 1988 1993 1998
Primer szektor 29,1 14,0 13,4 17,7 12,7
- ebből bányászat 4,3 13,5 11,2 8,9 8,9
Ipar 21,2 31,4 32,2 33,0 35,1
- ebből feldolgozóipar 9,4 11,9 16,0 19,2 20,8
Szolgáltatás 49,7 54,6 54,4 49,3 52,2
Forrás: BCT (Tunéziai Nemzeti Bank)

A gazdaság szerkezete

A korábban meghatározó szektor, a mezőgazdaság még ma is a keresők egyharmadát foglalkoztatja, ugyanakkor a GDP-nek az 1960-as 56 százalék helyett mindössze 12 százalékát adja. Tunézia fő terméke az olívaolaj, évi 80-150 ezer tonnás termelésével a negyedik, exportban a második helyet foglalja el a világon, fontos terménye továbbá a déli oázisokból származó jó minőségű datolya. A terméseredmények ugyanakkor jelentős mértékben ingadoznak, ami az alacsony technikai színvonalnak és a szeszélyes időjárásnak tulajdonítható. Ez utóbbi miatt a belső fogyasztásra termelt alapvető élelmezési cikkekből gyakran importra szorulnak.

Tunézia két legfontosabb exportcikke sokáig a foszfát és a kőolaj volt. Foszfáttermelése ma is 6. a világon, kőolajtermelése az új el-bormai mezők feltárása óta ismét növekvőben van. A nyolcvanas évek eleje óta előtérbe került a feldolgozóipar is. A textilipar és az elektromechanikai ipar fejlesztésével sikerült elérni a termelés és a kivitel jelentős diverzifikációját, s a nyersanyagok feldolgozására épülő vegyipar (műtrágyagyártás, kőolaj-finomítás) is a leggyorsabban fejlődő iparágak közé emelkedett Tunéziában.

A feldolgozóipar a kilencvenes években is dinamikusan bővült, évi 6 százalékos átlagos növekedésével a gazdasági fejlődés motorjává vált. A külföldi beruházásokat elsősorban ide próbálják csábítani, és az európai befektetők élnek is a felkínált kedvező feltételekkel. Elsősorban a korábbi gyarmatosító franciák és olaszok között alakult ki nagy versenyfutás, de a németek érdeklődése is nagy. A külföldi tőkét főként az olcsó, viszonylag jól képzett munkaerő vonzza (az eddigi beruházások több mint felére a textiliparban került sor), megjelentek ugyanakkor gépipari és elektronikai multik is. Autóalkatrészt gyárt Tunéziában többek között a Renault, a Mercedes-Benz és a VW is.

Az olcsó munkaerő és az adózási kedvezmények mellett vonzerő az is, hogy Tunézia már a hetvenes évek óta preferenciális viszonyban áll az Európai Közösséggel. Ennek is köszönhetően Tunézia jelenleg külkereskedelmének több mint 70 százalékát az EU-val bonyolítja le, s a kapcsolatok további bővülése várható.

Barcelonában 1995 novemberében a 15 EU-tagállam és a mediterrán térség 12 állama (köztük Tunézia) új alapokra helyezte az EU és a Földközi-tenger déli partján fekvő országok kapcsolatát. Bár az érintett országok legtöbbje - nem lévén európai ország - nem lehet tagja az Európai Uniónak, a politikai és gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzését mindkét fél támogatja. Ennek jegyében 2010-re célként tűzték ki a Mediterrán Szabadkereskedelmi Övezet (MEFTA) létrehozását. Az EK már 1976-ban leépítette az érintett országokkal szemben az ipari termékek vámjait, az érzékeny terméknek számító textil- és ruhaipari termékekre azonban kvótát állapított meg, és nem tette szabaddá a mezőgazdasági termékek kereskedelmét sem. Az EU az egyes partnerországokkal - a mediterrán térségre utaló elnevezéssel - úgynevezett Euro-med megállapodást köt, amelyben részletesen megállapodnak a szabadkereskedelem bevezetésének menetrendjében.

Tunézia az elsők között, már 1995-ben megkötötte az EU-val ezt a megállapodást. Ebben Tunézia vállalja az EU-ban érvényesülő versenyjog öt éven belüli átvételét, a beruházásvédelem és az alapítási jog EU-konformmá tételét, a tőkemozgás liberalizálását, így a jövedelmek repatriálásának szabadságát. Ami az áruk szabad mozgását illeti - tekintettel arra, hogy az EU már nagyrészt leépítette vámjait -, e téren elsősorban Tunéziát terhelik kötelezettségek: az EU-ból származó import tizedének importját azonnal, negyedét öt éven belül, további harmadát nyolc év alatt, a maradékot pedig 12 év múlva liberalizálják.

Rövid és középtávon mindez eléggé költséges, hiszen a vámok a költségvetés fontos bevételi forrásai. Tunéziában, ahol jelenleg a költségvetés bevételeinek 1/3-a származik az importvámokból, a vállalt vámleépítések következtében a büdzsé bevételi oldala 24,3 százalékkal csökken.

További következmény a konkurencia megnövekedése a belső piacon. Az Euro-med megállapodásban éppen ezért utolsónak építik le a leginkább érintett, elsősorban fogyasztási cikkeket termelő szektorok esetében a vámokat - 1999-től kezdve, 8 éves időszakra lebontva. Ezalatt kell megerősödniük és felkészülniük a hazai gazdasági szereplőknek az erősebb versenyre. Az alkalmazkodás sikertelensége visszavetné a meglevő ipari bázist, egyben jelentős munkaerő felszabadulását eredményezné. Jóllehet az elmúlt évtizedekben a térségben jellemző gyors népességnövekedést leginkább Tunéziában sikerült lassítani, a következő években sok fiatal jelenik meg a munkaerőpiacon. A munkalehetőségek megcsappanása tehát igen súlyos következményekkel járna.

Az EU ezért a kelet-közép-európai országoknak nyújtott PHARE-támogatásokhoz hasonlóan a Euro-med programban részt vevő országokat is igyekszik anyagilag támogatni: az Unió a MEDA keretében az 1995 és 1999 közötti időszakra 4,7 milliárd ecut ad ezeknek az országoknak.

Tunézia fő kereskedelmi partnerei 1997-ben
  Összes Franciaország Olaszország Németország Összes EU
Export 5363 millió dollár (= 100 %) 26,2% 21% 15,2% 78,4%
Import 7918 millió dollár (= 100 %) 25,4% 19,6% 12,3% 72,4%
Forrás: IMF, Az EU-hoz való közeledés: új perspektívák

A turizmus

A harmadik gazdasági szektorban, a szolgáltatások területén elsősorban a turizmusról kell említést tennünk. A kedvező időjárás, a tengerpartok, a történelmi emlékek, az egzotikus kultúra, valamint az Európához való közelség - az ország Szicíliától 120 kilométerre fekszik - ideális turistacélponttá teszi Tunéziát. Ennek köszönhetően, még gyarmati sorban, Tunéziában már a második világháború előtt is jelentős szerepe volt a turizmusnak.

A szektor szisztematikus fejlesztése a nyolcvanas évek során gyorsult fel. Mára az 1300 kilométer hosszú tengerpart mentén több mint 500 szálloda várja a turistákat. A 170 ezer vendégágyból 47 ezer a 4 és az 5 csillagos, 70 ezer pedig a 3 csillagos kategóriába tartozik.

A tunéziai turizmus növekedése a kisebb visszaesések ellenére - így az Öböl-háború és a véres algériai belső harcok kirobbanása idején - folytatódott a kilencvenes években. Volumene mára Dél-Afrika mögött a második legjelentősebb az afrikai kontinensen és - Egyiptomot is megelőzve - a legjelentősebb az arab világban. Az 1997-ben ide látogatott 4,2 millió külföldiből csaknem 1 millió Németországból jött, és sokan érkeztek Hollandiából, Olaszországból és Franciaországból is. Magyarország szintén jelentős küldő országnak számít - erre utal az is, hogy a turisták által látogatott szúkokban (piacokon) az árusok magyarul is megszólítják a turistákat. 1996-ban 18 ezer, 1997-ben 20 ezer, tavaly pedig már 24 ezer magyar látogatott Tunéziába. A földrajzi közelség, az egzotikum és a kedvező éghajlat mellett ebben jelentős szerepe van annak, hogy az utak olcsónak számítanak, és a helyi árak a magyar pénztárcának is elfogadhatóak.

A turizmus napjainkra a tunéziai gazdaság egyik legjelentősebb bevételi forrásává vált, a szektor növekedése a már-már elhaló, tradicionális kézműipar felvirágzását is magával hozta. Probléma ugyanakkor, hogy a turizmus roppant érzékeny a politikai környezetre, hiszen az üdülni vágyók elkerülik az olyan helyeket, ahol nem érzik biztonságban magukat. Tunézia politikailag stabil ország, a turisták biztonsága is szavatolt, a közbiztonság európai mércével is jónak mondható. A két szomszédos ország, Algéria és Líbia azonban más-más okból ugyan, de bizonytalansági tényező a nemzetközi életben, ami kedvezőtlen Tunézia megítélése szempontjából.

Tunéziának elemi érdeke tehát, hogy több lábon álló, jól működő gazdaságot építsen ki, felhasználva ehhez stratégiai pozícióját, azt, hogy Európa, Afrika és a Közel-Kelet találkozópontján helyezkedik el. Ez utóbbit igyekszik távlati céljaiba is beépíteni, többek között annak a régóta áhított elképzelésnek a megvalósításával, hogy a polgárháború sújtotta Libanon helyett Tunézia legyen az arab világ banki központja, a mediterrán térség Szingapúrja. Bár az első lépések biztatóak, a cél eléréséhez még hosszú, rögös utat kell megtenni.

Egyes mediterrán országok vesztesége az EU-val szembeni vámlebontásból
  Algéria Marokkó Tunézia Törökország Egyiptom
Importadók és vámok a költségvetés %-ában 10,2 19,0 33,0 4,5 12,1
a GDP %-ában 2,9 5,0 8,2 1,0 3,9
A leépítések által érintett import
az összes import %-ában 53,2 58,2 73,5 47,9 36,7
Bevételkiesés
a költségvetés %-ában 5,4 11,1 24,3 2,2 4,4
a GDP %-ában 1,5 2,9 6,0 0,5 1,4
Forrás: CEPPII (Centre d'études prospectives et d'information internationales)
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére