A foglalkoztatás növelésének új útjai

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 17. számában (1999. augusztus 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Magyarországon relatíve nagyon kevés a regisztrált foglalkoztatott. Az Európai Unióban - a legutóbbi publikált adatok szerint - 1997-ben csupán Spanyolországban (48,6 százalék) és Olaszországban (51,3 százalék) volt alacsonyabb a foglalkoztatás szintje; az Unió átlaga 60,5 százalékot ért el. A luxemburgi csúcsértekezleten 1997-ben ezt is tűrhetetlenül és tarthatatlanul alacsonynak minősítették, s döntés született a foglalkoztatás jelentős növeléséről. A cél az Egyesült Államok és Japán akkor 74 százalékos foglalkoztatási szintjének elérése. Az indok, amit Pádraigh Flynn, az EU munkaügyekért felelős főbiztosa egyebek között magyarországi látogatásán, 1997 decemberében a parlamentben mondott beszédében is megfogalmazott: a társadalom leghatékonyabb tőkéje a felkészült, képzett, művelt, egészséges munkaerő - a társadalom vesztesége, ha ezt kihasználatlanul hagyja, engedi veszendőbe menni. Húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban és az EU-ban még hasonló volt a foglalkoztatás aránya; most az EU határozottan szakítani akar az alacsony foglalkoztatás - és a magas (10 százalék körüli) munkanélküliség - két évtizedes trendjével.

A tagországok - közösen elfogadott irányelvek alapján - 1998-ra, majd 1999-re nemzeti akcióterveket dolgoztak ki a foglalkoztatás növelésére. A cél, hogy a tagországok megközelítsék az Unió legjobb eredményt elért 3 országának átlagát; s különösen fontos a fiatalok, a nők, az 55 évesnél idősebbek (különösen a férfiak) munkahelyhez juttatása. (A minta több vonatkozásban is Dánia, ahol 77,5 százalékos a foglalkoztatottság, ezen belül a férfiaké csaknem 84 százalék, s a tagállamok közül legmagasabb a foglalkoztatott nők aránya is.) A tagországok mindegyike konkrét programokat dolgozott ki az irányelveknek megfelelően. A vállalásokat - és főként a tényleges eredményeket - az EU végrehajtó testülete, a bizottság évenként számon kéri.

Az elhatározás erős - a továbblépés azonban Európában sem lesz könnyű. Bár a tagállamok többsége azonos politikai-ideológiai kötődésű, az eltérő nemzeti hagyományok, intézmények (egyebek között a szociális ellátási elvek és rendszerek, köztük a munkanélküliség miatti állami feadatok vagy a nyugdíjkorhatár és -ellátás stb.) számos tagállamtól esetenként nehezen keresztülvihető lépéseket is kíván, annak ellenére, hogy zömében a szolidaritás eszméjét valló társadalmakról van szó, amelyek áldozatokra is készek a cél eléréséért.

Elmúló hagyományok

A most felgyorsulni látszó, de tulajdonképpen a 70-es évek elejétől érzékelhető keserves alkalmazkodási folyamatban az immár visszafordíthatatlan változás nyilvánvaló: a hagyományos munkaviszonyok folyamatos térvesztése és az újfajta (a szaknyelvben atipikusnak nevezett) foglalkozások terjedése. A mai történet is persze a 70-es éveknél jóval korábban kezdődött, hiszen a munka világa, jelesül hogy ki, kinek, mikor, milyen feltételek között dolgozik, az emberiséggel együtt, szüntelenül változik. Még nincs száz éve, hogy a munkát végzők zöme alkalmazottá, bérből, fizetésből élővé vált. Robert Castell "A szociális kérdés alakváltozásai" című könyvében írja a francia társadalomról, hogy 1931-ben az aktív népességből még 50 százalékot sem tett ki a bérből élők aránya; 1975-ben az arány már majdnem 83 százalék volt. Ebben az időszakban nőtt meg látványosan a nem fizikai munkát végzők száma, ami 1975-re már meghaladta a fizikai munkásokét. A 30-as években még nem létezik a "közép- és felsőszintű szakemberek" kategória, alig vannak "szakértők és technikusok". Az állami és a magánszektor kistisztviselői kara azonban gyorsan nő és gyorsan rétegződik. Kialakul az alkalmazotti elit.

Mindenesetre a mai európai felnőtteknek, köztük természetesen a magyaroknak is (és minél idősebbek, annál inkább), ha a társadalom többségéhez hasonlóan alkalmazottak voltak, akkor a "munkahely" meghatározott feltételek együttesét jelentette. Nevezzük ezt "hagyományos munkahelynek". A hagyományos munkahely fő jellemzői:

- Határozatlan időre szóló alkalmazás. Akit felvettek, s rendesen végezte dolgát, az akár munkásélete végéig a cégnél dolgozhatott. Az egyre szélesebb körre kiterjedő közszolgálati munkakörökön túl (amelyeknek számos területén a szenioritást meghatározott időszakonként előléptetésekkel is elismerték) a magáncégek is becsülték a régi dolgozókat. Gyakran egész családok kötődtek egy-egy vállalkozáshoz; ott dolgozott a férj, a feleség, s ott kapott munkát a gyerek, ha eljött az ideje. Sok helyütt a régi dolgozók lehettek az első számú munkaközvetítők; ők ajánlhatták - bizalmi alapon - rokonaik, barátaik köréből az új dolgozókat. Itt csupán utalhatunk rá, hogy a céghez kötődés, a tartós egymásrautaltság természetesen az irodákon és a gyárfalakon túl is hatott. Alvin W. Gouldner amerikai szociológus klasszikussá vált könyvet (Wildcat Strike - Vadsztrájk) írt az 50-es évek Amerikájában a cég és alkalmazottai, a kisváros lakói sorsának összefonódásáról.

- Meghatározott (napi, heti óraszámú) munkaidő. A "törvényes munkaidőt" minden országban jogszabályok, kollektív szerződések, megállapodások rögzítik. (A nem is olyan régen még 48 órás heti munkaidő fokozatosan csökkent; például a franciák most a heti 35 órát fogadták el törvényesnek.)

Akinek - a cég érdekében - ennél többet kell dolgoznia, annak több pénz jár (a túlmunka lehetséges hosszát, a hozzá kapcsolódó pihenőidőket stb. aprólékos szabályok védik; csakúgy, mint az általánostól eltérő munkaidő-beosztásokat). Aki a cég rendelkezése miatt kevesebb órányi munkát végezhet, annak a kieső időre (állásidőre) kárpótlás jár.

- A munkakörrel meghatározott (besorolási) bér, a teljesítményért előre rögzített összeg jár. A munkakörtől (beosztástól) függően differenciált bérezési formákat, azok tartalmát (a havi bértől a darabbérig) talán a legkifinomultabban részletezett (és évenként újratárgyalt) megállapodásokban rögzítik. A legalacsonyabb fizetést, a minimálbért többnyire országosan írják elő (akkor is, ha szakmánként esetleg különbözik), és büntethető az a munkaadó, aki ennél kevesebb bérrel vesz fel alkalmazottat.

A fenti, legáltalánosabb elveken túl - jórészt a szakszervezetek sok évtizedes küzdelmeinek eredményeként - a hagyományos munkaviszonyhoz sokféle további munkavállalói jog kapcsolódik (fizetett szabadság, a munkáltató által is fizetett egészségbiztosítás, több országban kötelező nyugdíjbiztosítás, fizetett ünnepek stb.). Hosszú évtizedeken át, generációk számára ez volt Európában (és ez Magyarországon is) a tipikus, jellemző munkaviszony. Csakhogy ez drága foglalkoztatás. Túl azon, hogy az államok - a társadalmi közös fogyasztás (oktatás, egészségügy, környezetvédelem, honvédelem, államigazgatás stb.) fenntartására és fejlesztésére - általában jelentős adókat vetnek ki a bérekre, s a gazdálkodóknak többnyire többféle adót és járulékot kell fizetniük, ami esetenként jelentősen megnöveli a foglalkoztatás költségeit, a dolgozók kedvezményei és jogosultságai önmagukban is számottevőek lehetnek. Minél fejlettebb egy-egy ország szociális rendszere, azaz minél több kedvezményt élveznek a dolgozók, foglalkoztatásuk annál többe kerül. Minél hosszabb például a felmondási idő, minél magasabb a végkielégítés stb., annál inkább óvakodnak a munkáltatók új alkalmazottak felvételétől.

A foglalkoztatottak aránya az EU tagországaiban 1996-1997
  Foglalkoztatottak* Ebből 1997-ben
1996 1997 férfi
Belgium 56,6 57,3 67,5 47,0
Dánia 75,5 77,5 83,9 71,1
Németország 62,5 61,8 69,8 53,6
Görögország 56,9 56,7 74,8 40,1
Spanyolország 47,2 48,6 63,5 33,9
Franciaország 60,3 60,1 67,7 52,7
Írország 56,3 57,8 70,2 45,3
Olaszország 51,4 51,3 66,2 36,7
Luxemburg 59,6 60,6 75,6 46,5
Hollandia 65,1 66,7 78,1 54,9
Ausztria 69,8 69,9 80,4 59,5
Portugália 66,0 67,5 77,2 58,6
Finnország 62,4 63,9 66,9 60,8
Svédország 70,3 69,5 71,2 67,7
Egyesült Királyság 69,8 70,8 77,7 63,9
Európai Unió átlaga 60,2 60,5 70,5 50,5
* A 15-64 éves népesség százalékában.
Adatforrás: Employment in Europe 1998. 149-164 old.

A verseny szorításában

A szorító tényező a versenyképesség: ma a cégek számos alacsony bérű és alacsony munkaerő-költségű (például közel- és távol-keleti) konkurenssel versenyeznek; s igyekeznek megszabadulni a versenyhátrányoktól; a lehetőségekhez képest csökkentik a foglalkoztatás költségeit is. Az atipikus munkák is ennek eszközei. Ma már az európai munkavállalók csaknem fele (számíthatóan legalább 44 százaléka) nem hagyományos munkaviszonyban dolgozik, hanem - évről évre növekvő számban - az úgynevezett atipikus formák valamelyikében.

Atipikusnak azokat a foglalkoztatási formákat nevezik, amelyek egy vagy több - esetleg valamennyi - elemükben eltérnek a hagyományos munkaviszonytól. Az atipikus gyűjtőfogalom alá sokféle munkavégzés tartozik, az alkalmi (időszakos) munkától az önfoglalkoztatásig. Közülük az Európai Unióban hármat figyelnek és mérnek fel rendszeresen: a részmunkát, az önfoglalkoztatást és a határozott időre szóló alkalmazást. (A többit, például az alkalmi, a szezonális vagy a távmunkát stb. jórészt a megfigyelés nehézségei, az országonként eltérő értelmezések, a forma már vagy még súlytalansága stb. miatt, bár országonként igyekeznek felmérni, az EU szintjén nem összegzik.)

A három, rendszeresen megfigyelt munkavégzési forma súlya folyamatosan nő, az utóbbi években évenként 1-1,5 százalékkal, s az új, a megszüntetettek feletti, többletmunkahelyek évek óta már csak e formák valamelyikében születnek. Az egyes formák országonként jelentősen eltérő aránya mellett az Unió átlagában 1985-ben összességében csaknem 33 százalékot, 1997-ben már 44 százalékot tett ki a statisztikailag számba vett, nem hagyományosan dolgozók aránya.

Az önfoglalkoztatás - amely elsősorban a még jelentős mezőgazdaságú, kevéssé fejlett uniós országokban volt számottevő - 1997-ben csak Németországban, Svédországban és Portugáliában játszott fontos szerepet a foglalkoztatási szint fenntartásában. Az önfoglalkoztatók jellemzően csak maguknak teremtettek munkahelyet (bár foglalkoztathatnak alkalmazottat is; többségük azonban Európában is egyedül vagy családi segítséggel dolgozik).

A meghatározott idejű foglalkoztatás elsősorban a korábban munkanélkülieknek kínált lehetőséget: az ebben a formában dolgozó férfiak és nők több mint 56 százaléka volt az alkalmazása előtti évben munkanélküli.

Korunkban két, párhuzamos folyamat zajlik le. Egyfelől a versenyképesség növelése érdekében egyre takarékosabb a munkaerő felhasználása: ahol a részmunkaidős vagy a néhány hetes, hónapos foglalkoztatás is elég, ott nem vesznek fel teljes munkaidőre vagy szükségesnél hosszabb időre alkalmazottat. Másfelől a szakszervezetek - a (régi) szociáldemokrata értékeket valló kormányok erős támogatásával - megpróbálják védeni a dolgozók kivívott jogaiból mindazt, ami védhető. A szociális piacgazdaság elveit azonban mindinkább erodálják a világméretű verseny kényszerei.

Bizonytalan hazai kísérletek

Magyarországon a munkajogi szabályozás lényegében európai szintű minden olyan kérdésben, amely a már foglalkoztatott munkaerő jogosultságait érinti. Alig történt azonban valami a foglalkoztatás megkönnyítése érdekében. (Más kérdés, hogy a munkáltatók már számos kiskaput találtak részben az olcsóbb, részben a rugalmasabb foglalkoztatáshoz.) Nézzük előbb a hozott intézkedéseket s a mért eredményeket.

A hazai munkaerőpiac két elismert kutatója, Tímár János, a BKE professzora (Lap-él rovatunk másik írásának szerzője) és Frey Mária, a Munkahelyi Kutató Intézet munkatársa már akkor szorgalmazták a részmunkaidő meghonosítását, amikor még úgyszólván mindenkinek lehetett teljes munkaidős állása. Sokan, de főleg a kisgyermekes anyák jelentős része azonban - mint Frey Mária kutatásai kimutatták - már akkor szívesen dolgozott volna a napi 8 órás munkaidőtől eltérő, rövidebb vagy rugalmasabb munkaidőben. Még 1993-ban is a dolgozók több mint egyötöde, 800 ezer nő és férfi (a nők 30, a férfiak 15 százaléka) vállalta volna az áttérést a részmunkaidőre, bérkompenzáció mellett vagy anélkül is. A részmunkaidő bevezetését azonban mind a szakszervezetek, mind a munkáltatók egy része ellenezte, s nem támogatták a nőszervezetek sem. A gyorsan növekvő munkanélküliség közepette a kormány is inkább a munkaerőpiac elhagyására ösztönző konstrukciókat részesítette előnyben [a 3 kisgyermeket nevelő nők esetében a gyermekgondozási támogatás (gyet) bevezetését, a korengedményes nyugdíjazást stb.].

A részmunkaidő bevezetésének feltételei is gyorsan romlottak, egyebek között a reálbérek drasztikus csökkenése miatt. 1995-ben, a véleménykérés megismétlésekor (ez már csak a nőkre terjedt ki) csupán a dolgozó nők 10 százaléka, mintegy százezer fő vállalta volna a részmunkaidőt; több mint egyharmaduk (elsősorban a nyugdíj mellett dolgozók) amúgy is ebben a formában dolgozott. A lehetőséget elutasító nők 88 százaléka azért nem vállalta ezt a foglalkoztatási formát, mert nem tudta nélkülözni a teljes munkaidőben elérhető keresetét. Azóta a munkáltatók is ellenérdekeltté váltak, elsősorban a munkaidőtől, bértől függetlenül fizetendő egészségügyi hozzájárulás miatt.

A kormányzat maga sem segít elhárítani az akadályokat, holott a szolgáltatások több területén (egészségügyi és szociális ellátás, oktatási és kulturális tevékenységek, személyi szolgáltatások, a kereskedelem és a vendéglátás, az ügyviteli és igazgatási munkák) a részidős foglalkoztatás kielégítő megoldás lehetne mind a munkáltatóknak, mind a munkaerőpiacról kiszorultaknak, főként a kisgyermekes anyáknak és az alacsony női munkavállalási kor miatt nyugdíjazott nőknek. A munkaerőpiacra (vissza)lépésük megkönnyítése helyett csupán egy óvatos intézkedés született a munkahelymegőrzés érdekében, s ennek részeként a kisgyermekes anyák, a nyugdíj előtt állók, valamint a csökkent munkaképességűek részmunkaidős foglalkoztatásának támogatására.

Eszerint támogatott részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók azok lehetnek, akik:

  • saját háztartásukban egy vagy több kiskorú gyereket nevelnek, és a legfiatalabb gyermek a 10. életévét még nem töltötte be;
  • legfeljebb öt évvel a rájuk irányadó öregségi nyugdíjkorhatár előtt állnak, vagy

a munkaképességük romlása - az Országos Orvos-szakértői Intézet véleménye szerint - eléri a negyven százalékot, és nem részesülnek egyéb ellátásban.

Az 1997. július 1-jén bevezetett intézkedések első eredményeiről Frey Mária egy tanulmányában adott áttekintést. Eszerint 1997-ben, július és december között, összesen 1700 létszámleépítéssel veszélyeztetett dolgozó továbbfoglalkoztatásához és 469 fő rövidített munkaidőben történő foglalkoztatásához vették igénybe a törvény által biztosított kedvezményeket. A részmunkaidős foglalkoztatás kiterjesztése mindössze 85 főt érintett.

A munkahely-megőrzési programban 1997-ben 2300, 1998-ban 4600 fő szerepelt. (Az összegző adatból nem választható el az átmeneti likviditási gondok áthidalásához kapott támogatással érintettek, illetve a részmunkaidős foglalkoztatáshoz nyújtott támogatás; de ha mind a 4600 fő részmunkaidőben dolgozna, azt is csak roppant szerény eredménynek minősíthetnénk.)

Ha a foglalkoztatás növelése a cél, akkor a munkahelyek megőrzésének támogatásával egyenrangúan fontos a munkahelyek bővítése; például segíteni azoknak a munkanélkülieknek az elhelyezkedését, akik részmunkaidőben kívánnak dolgozni; továbbá részmunkaidős állásokkal bővíteni a munkaerőpiacot, hogy minél több inaktív ember kapcsolódhasson be újból a munka világába. (1997-ben a csaknem 350 ezer munkanélküliből tízezren nyilatkoztak úgy, hogy csak részmunkaidőben szeretnének elhelyezkedni, 8 ezren pedig elsősorban részmunkaidős állást kerestek. Közülük 30 százalék volt a férfiak aránya, 70 pedig a nőké.)

A nemzetközi gyakorlatban a munkáltatói fogadókészséget a bérjárulékok teljes vagy részleges átvállalásával szokták megteremteni, amire a foglalkoztatási törvény is lehetőséget ad. A munkavállalási szándék realizálásának az egyén szempontjából azonban akadálya lehet a részmunkaidős munkáért fizetett alacsony bér is, főleg a segélyezett munkanélküliek esetében. Ezt úgy lehetne elhárítani, ha a munkaügyi központok a munkanélküli-járadék vagy a jövedelempótló támogatás felét az elhelyezkedés után is folyósítanák, a munkaviszony stabilizálódásáig (Hollandiában például ez három év).

A részmunkaidő meghonosítása érdekében mindeddig tehát lényegében úgyszólván semmi sem történt. Az Országos Munkaügyi Módszertani Központ (OMMK) rendszeresen készített, rövid távú munkaerő-piaci prognózisa 4736 jogi személyiségű gazdálkodó szervezetnél (amelyek az e körhöz tartozók csaknem 30 százalékát foglalkoztatják) 1997 augusztusában a statisztikai állományi létszámban mindössze 2,1 százaléknyi nem teljes munkaidőst regisztrált, ezen belül 1,8 százalék volt részmunkaidős. 1998 augusztusában az arány hasonló: a 2,2 százalék nem teljes munkaidős közül részmunkaidőben 1,7 százalék dolgozott. (Rövid távú munkaerő-piaci prognózis, 1999. I. félév, OMMK, 1998.)

Az atipikus foglalkozások aránya az Európai Unió tagországaiban 1985-ben és 1997-ben (százalék)
  Részmunkaidősök Önfoglalkoztatók Meghatározott idejű szerződésesek
aránya a foglalkoztatottak között
  1985 1997 1985 1997 1985 1997
Belgium 8,6 14,7 15,9 14,9 6,9 6,3
Dánia 24,3 22,2 9,9 8,3 12,3 11,1
Németország - 17,5 - 9,9 - 11,7
Görögország 5,3 4,6 36,0 33,3 21,1 10,9
Spanyolország 5,8 8,2 22,6 20,9 15,6 33,6
Franciaország 10,9 16,8 12,6 11,2 4,7 13,1
Írország 6,5 12,3 21,5 19,5 7,2 9,4
Olaszország 5,3 7,1 24,1 24,5 4,8 8,2
Luxemburg 7,2 7,7 9,4 8,4 4,7 2,1
Hollandia 22,7 38,0 9,1 11,3 7,5 11,4
Ausztria 7,0 14,9 11,4 10,8 n. a. 7,8
Portugália 6,0 9,9 26,2 26,9 14,4 12,2
Finnország 8,2 11,4 13,4 14,4 10,5 17,1
Svédország 25,4 24,5 9,0 11,2 11,9 12,1
Egyesült Királyság 21,2 24,9 11,4 12,6 7,0 7,4
EU-átlag: 10,8 16,9 13,1 14,9 9,0 12,2
Adatforrás: Employment in Europe 1998, 149-164. old.

A magukra utaltak

Az Európai Unió országaiban 1997-ben a keresők mintegy 15 százalékát kitevő önfoglalkoztatók közül csaknem minden ötödik mezőgazdasági foglalkozású volt. A legtöbb EU-országban a mezőgazdasági keresők fele önfoglalkoztató. Az önfoglalkoztatók aránya ezért különösen a három déli tagállamban (Görögország, Portugália, Spanyolország), valamint Írországban magas, ahol még jelentős a mezőgazdaság. Európában az iparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatottak egészéhez képest alacsony az önfoglalkoztatók aránya. Fontos jelenség, hogy azokban az országokban, ahol magas az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ott relatíve kevés az önfoglalkoztató, feltehetően azért, mert a cégalapításhoz szükséges tőke könnyebben összegyűjthető, s aki teheti, céget alapít. A szegényebb gazdaságokban az önfoglalkoztatás - a cégalapításhoz szükséges tőke hiánya miatt is - az önálló egzisztenciateremtés legális útja. A hazai köznyelvben kisvállalkozásnak nevezett formák közül az egyéni vállalkozók és a jogi személyiséggel nem rendelkező társas vállalkozások (bt., kkt., gmk) dolgozó tulajdonosai és családtagjaik minősülnek önfoglalkoztatónak; az 1998 végén a KSH által működőnek tekintett gazdálkodó szervezetek 82 százaléka. (Más kérdés, hogy az összes gazdálkodó szervezet 97 százaléka egyúttal mikrovállalkozó is, azaz 10 főnél kevesebbet foglalkoztat.)

Figyelemre érdemes, hogy Magyarországon a mezőgazdasági önállóknak csak töredéke jelenik meg a regisztrált önfoglalkoztatók között, holott a KSH-nak az 1996. április 1-jei állapotot felmérő úgynevezett mikrocenzusa szerint a mezőgazdasági keresőkön kívül a nyugdíjas háztartások csaknem 250 ezer tagja végzett rendszeresen - évi 90 napnál több - mezőgazdasági munkát. Mindeddig azonban csak meghatározott árbevétel (legutóbb évi 4 millió forint) felett értékesítőknek kellett vállalkozóként regisztráltatni magukat. Számuk 1998 végén nem érte el a mezőgazdasággal foglalkozók 10 százalékát sem (15 ezer főfoglalkozású és 5 ezer nyugdíjas).

A másodfoglalkozásúakat itt nem számítva, a gazdaság egészében 1998-ban az önfoglalkoztatók által működtetett egyéni és jogi személyiség nélküli társas vállalkozásokban dolgozott a foglalkoztatottak 22,8 százaléka (1997-ben 21,2 százaléka).

A '90-es évek kezdetén, amikor a gazdaság súlyos válsága, a régi piacok elvesztése, az addig működő cégek tízezreinek eladósodottsága és összeomlása csaknem másfél millió munkahelyet temetett maga alá, lényegében az egyéni kezdeményezésű kisvállalkozások teremtettek (önfoglalkoztató) munkahelyeket. (A válságokat Európa-szerte az önfoglalkoztatók számának növekedése kísérte. Megjelenésük - J. Foreman-Peck angol közgazdász szerint - nem a vállalkozások fellendülésének jele, hanem a recesszióé. "Nem új vetőmagok, hanem a recesszió szecskái.") Magyarországon azonban hirtelen és tömeges megjelenésük az önállósulás új, vonzó esélyét is tükrözte.

A munkáltató számára dráguló foglalkoztatás költségeinek csökkentéséhez az önfoglalkoztató szféra kínált kiskapukat. Ismert jelenség, hogy a munkáltatók az addigi alkalmazottakat több helyütt vállalkozói igazolvány kiváltására vagy bt. alapítására szorították rá, így őket már semmilyen, a foglalkoztatással kapcsolatos költség nem terheli, a közterheket a kényszerből vállalkozó fizeti saját jövedelme után. A bt.-k esetében, ahol a tevékenységgel járó költségek meghatározott köre leírható a bevételekből, a bt.-tagság még előnyös is lehet. Az egyéni vállalkozók pedig maguk is vagy bt.-t alapítanak, vagy felerősödik az 1998-ban már jól érzékelhető strukturális váltás: az egyéni vállalkozások csökkenése a többnyire eszközigényes feldolgozó-ipari ágazatokban és látványos gyarapodása például a biztosítási ügynökök körében.

Az önfoglalkoztató szféra számbeli növekedését még elősegítheti a mezőgazdasági tevékenységek, illetve vállalkozások regisztrálása, valamint a beszűkült keresletű munkaerőpiacon az önálló egzisztenciateremtés felerősödésének kényszere, ami a cégalapításhoz (is) szükséges tőke hiánya miatt eleve csak az önfoglalkoztatásra korlátozódhat.

A kívánatos azonban az lenne, ha a jogi személyiségű, tőkeerős vállalkozások gyarapodásával növekedne a foglalkoztatottak száma.

Munka - idényben

A határozott idejű foglalkoztatás elterjedtségéről mindössze két éve rendelkezünk valamelyes ismerettel, az OMMK már idézett rövid távú munkaerő-piaci prognózisa jóvoltából. Eszerint 1997 augusztusában a foglalkoztatott nyugdíjasok nélkül számított teljes munkaidőben dolgozó statisztikai állományi létszám 19,8 százalékát, egy évvel később 20,7 százalékát alkalmazták határozott idejű szerződéssel. A becslések szerint ez "elérheti a 600 ezer főt". Az érvényben levő, határozott időre szóló szerződések jellemző időtartama 180-210 nap.

A prognózis adataiból nem állapítható meg, melyek az érintett ágazatok, de nyilvánvaló az erős szezonális összefüggés: a megfigyelés kezdetétől, 1997 első félévétől a prognosztizált 1999 első félévéig az összes létszámcsökkenés több mint 20 százaléka lejárt szerződések következménye, a második félévben pedig ez az arány meghaladja a 45 százalékot. (Rövid távú munkaerő-piaci prognózis, 1999. I. félév, OMMK, 1998.)

A határozott idejű munkaviszony - feltételezhetően - jelentős mértékben egybeesik a szervezett gazdaságban a szezonális foglalkoztatással. Egyébként a tapasztalatok szerint más cégek is élnek a (többnyire) munkaerő-közvetítő cégeken vagy akár e célra létrehozott - nonprofit szervezeteken keresztül a munkaerő-kölcsönzés lehetőségével. (Több jelentős cégről tudjuk, hogy a szükséges munkaerőt más szervezettől bérli, mentesítve önmagát elsősorban a létszámcsökkentés [felmondási idő, végkielégítés] költségeitől.) Az Európai Unióban rendszeresen figyelemmel kísért atipikus foglalkozásokon túl Magyarországon rendelkezünk néhány más forma szórványos adatával is (alkalmi munkavállalás, távmunka).

A fentiek is mutatják, hogy Magyarország egyelőre nincs felkészülve a hagyományos munkaviszonytól eltérő formák meghonosítására, s ily módon új foglalkoztatási lehetőségek megteremtésére. Kétségtelen, hogy a feladat sokrétű és bonyolult: új munkajogi, adózási és más szabályokat kellene megalkotni, méghozzá számos ellenérdekű féllel egyeztetetten (munkáltatók és munkavállalók; a költségvetés bevételei és a munkerőköltségek csökkentése dilemmájának feloldása stb.). És persze különös figyelemmel kell lenni a foglalkoztatás növelésének lehetséges területeire és a munkába állítandó társadalmi rétegek, csoportok adottságaira.

Önmagában az egyik legfontosabb kérdés, hogy hol jöhetnek létre új munkahelyek. A leginkább reményt keltőnek Európa-szerte a szolgáltatások sokféle ágát, s az itt tevékenykedő kisvállalatokat vélik. A franciák és a belgák a háztartásokat próbálják munkaadói szerepkörbe juttatni; s jelentős adókönnyítésekkel regisztrált foglalkoztatássá tenni a háztartásoknak végzett munkákat a takarítástól a gyerekek, idősek gondozásáig. (A kezdeményezésről Frey Mária több tanulmánya is részletesen beszámolt.) Magyarországon még a külföldi beruházások is jelentősebb számban hozhatnak új munkahelyet, s a foglalkoztatás szintjét a most nem regisztrált tevékenységek (egyebek között a mezőgazdaság foglalkoztatottainak) regisztrálása is növelheti. Mindez szükséges, de nem lenne elégséges, hiszen lemaradásunk az európai átlaghoz képest tetemes. A foglalkoztatás bővítésének alapfeltétele, kulcskérdése a ma regisztrálatlanul végzett munkák bejelentése, ehhez azonban a munkaerőköltségek jelentős csökkentésére van szükség.

Elsősorban saját érdekünk, hogy megtaláljuk a foglalkoztatás növelésének új lehetőségeit. Várható azonban, hogy a foglalkoztatás szintje is beletartozik majd az EU-felvételi kritériumok sorába (csakúgy, mint a költségvetés hiánya vagy az infláció üteme). A célok azonban nem teljesíthetők egymás rovására (például a költségvetés hiányát nem lehet a foglalkoztatást terhelő adók növelése árán csökkenteni); csak az összehangolt akciók hozhatnak megoldást.

Laky Teréz
Meghatározások Az atipikus munka (atypical job) kifejezés a '80-as évek elejétől honosodott meg. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a '80-as évek közepén szemináriumot rendezett a hagyományostól eltérő munkaviszonyfajták terjedéséről (Brüsszel, 1986). Ezt követően számos országtanulmány készült, adatokkal és részletes helyzetleírásokkal. Ezt "Precarious Jobs in Labour Market Regulation" (Sérülékeny munkahelyek a munkaerő-piaci szabályozásban) címmel adták ki 1989-ben G. and J. Rodgers szerkesztésében. Azóta, bár más elnevezések is megmaradtak, a legáltalánosabban az "atipikus" elnevezés terjedt el. Majd tömegével születtek a jelenséget elemző munkák. (Egy holland szerző 1995-ig tartó áttekintésében 12 oldalnyi hivatkozást közöl L. Delsen: Atypical Employment: an International Perspective, Wolters-Noordhoff, 1995.) Részmunkaidőben foglalkoztatottaknak tekintik azokat, akik országuk törvényes (napi, heti stb.) munkaidejének rendszeresen (nagyjából) a felében dolgoznak, erről szól munkaszerződésük. Korábban néhány országban a részmunkaidősök kevesebb szociális juttatást élveztek munkahelyükön, mint a hagyományosan, teljes munkaidőben foglalkoztatottak. 1997 végén azonban az UNICE és a CEEP (az EU munkáltatóit tömörítő szervezetek), valamint az ETUC (az európai szakszervezeti szövetség) megállapodást írt alá a részmunkaidő támogatásáról és a részmunkaidőben dolgozók védelméről; azaz a teljes munkaidőben dolgozókkal minden téren azonos elbírálásáról. (European Framework Agreement on Part-time Work, 1997. dec. 15.) Az önfoglalkoztatás mint foglalkozási kategória, az ILO általánosan elfogadott meghatározása. E definíció szerint önfoglalkoztatónak minősülnek az önálló céggel nem rendelkező, azaz a jogi személyiség nélküli vállalkozások dolgozó tulajdonosai (a hazai köznyelvben: a kisvállalkozók), függetlenül attól, hogy vannak-e alkalmazottaik; a saját számlára dolgozók (például szellemi szabadfoglalkozásúak), a mezőgazdasági önállók, s valamennyiük segítő családtagjai és szakmunkástanulói; valamint termelő típusú szövetkezetek dolgozó tagjai. A meghatározás azon alapul, hogy az önfoglalkoztatók az adóhatóság szempontjából önálló keresettel (bevétellel) rendelkező (vállalkozói igazolvány birtokában tevékenykedő) adóalanyok ugyan, de tevékenységük, vagyonuk, bevételük, kiadásaik nem különülnek el a háztartásukétól. Ha sikeresek, családjuk élhet, háztartásuk működhet jobban, ha sikertelenek, a család egzisztenciája kerül veszélybe. Az eredeti meghatározás az "önfoglalkoztatók" szűkebb meghatározása mellett, tényleges foglalkoztatási képességük felméréséhez használja az "önfoglalkoztató szektor" megjelölést is; ebbe besorolják az önállóknál rendszeresen és alkalmilag foglalkoztatottakat is (Martha F. Loufti: An overwiew of self-employment in Europe: nature, trends and policy issues, ILO, Geneva, 1990). A nemzetközi összehasonlításokban - és Magyarországon is - mindkét értelmezés használatos. Meghatározott idejű foglalkoztatás. Mint az elnevezés is mutatja: szemben a határozatlan időre szóló alkalmazással, itt előre kikötött, meghatározott időre szól a foglalkoztatás. A cégek általában bizonyos igények esetén alkalmaznak pótlólagos munkaerőt: a tervezettnél nagyobb, sürgősebb munkákra, munkacsúcsokra (például konzervgyárak a szezonban stb). Az ilyen igényeket gyakran közvetítő cégeken keresztül elégítik ki. Az európai szakszervezetek gondosan ügyelnek arra, hogy a határozott idejű szerződésekkel a cégek ne rövidíthessék meg munkavállalóikat, ne foszthassák meg őket a felmondási időtől és a végkielégítéstől. A legtöbb európai országban 3 évre korlátozzák a szerződés meghosszabbíthatóságát. A magyar jogszabályok lényegében megegyeznek az európai normákkal (bár a határidő öt év), s a bíróságok megbüntetik azt a munkaadót, akiről megállapítható, hogy a határozott idejű munkaszerződést a munkavállaló jogainak (felmondási idő, végkielégítés, felmondási védelem) kijátszása érdekében kötötte.

 

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére