Kína árnyékában

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. június 1.) vegye figyelembe!

Tajvan a kilencvenes években

Megjelent a Cégvezetés (archív) 15. számában (1999. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A kilencvenes évekre a tajvani gazdaság működésének feltételei a korábbinál sokkal szigorúbbá váltak. A munkaintenzív termékek piacán egyre erőteljesebben érződött a gyorsan fejlődő ázsiai "kistigrisek" konkurenciája. Tajvannak pozíciói megőrzése érdekében át kellett állítania termelését és exportját a magasabb igényeket kielégítő, korszerű cikkekre, az anyag- és energiatakarékos, magas hozzáadott értékű tőke- és technológiaintenzív termékekre.

 

Tajvan hagyományos exportcikkeinek piacán (textil- és ruházati ipari termékek, lábbelik, játékok, sportfelszerelések, bőráruk, fogyasztói elektronikai cikkek, valamint a kohászat, a hajógyártás és a petrolkémiai termékek) nagymértékű strukturális túlkínálat mutatkozott. Ezért a kilencvenes évek nemzetgazdasági terveinek középpontjában a szolgáltató szektor, illetve az infrastruktúra gyors fejlesztése mellett a feldolgozóipar mélyreható átalakítása, a nemzetközileg élvonalbeli ágazatok meghonosítása, súlyuk növelése állt. Kiemelt terület volt az elektronika, a számítógépgyártás, a telekommunikációs felszerelések gyártása, a finomvegyipar, a lézer- és biotechnika, a precíziós szerszámgép- és műszergyártás, a robottechnika, valamint az autó- és autóalkatrész-gyártás.

Az átállás kényszerét erősítette az is, hogy a gyors iparosítás, mindenekelőtt a nagyarányú vegyipari (petrolkémiai) fejlesztések miatt Tajvanon súlyos környezetvédelmi problémák keletkeztek. A nagyarányú életszínvonal-emelkedéssel párhuzamosan mind fontosabbá vált a társadalom számára az élet minőségi feltételeinek alakulása. A tajvani környezetvédők sikerrel akadályozták meg számos multinacionális (Dow Chemical, Hoechst, Du Pont) és hazai (Formosa Plastics, China Steel) nagyvállalat nagyberuházását, elsősorban a vegyipari ágazatokban.

Meghatározó szerepet kaptak a gazdaságfejlesztés közvetett eszközei: az oktatás, a szakképzés, a továbbképzés, a kutatás-fejlesztés és az innováció. Ugyan számottevően fejlődött Tajvan kutatás-fejlesztési potenciálja, nagymértékben javult a gazdaság adaptációs képessége, mégsem sikerült elérni, hogy a kutatás-fejlesztési kiadások elérjék a GDP 2 százalékát, s fennmaradt a külföldi technológiáktól való nagyfokú függőség is.

Ugyanakkor az alaposan átgondolt, céltudatos oktatáspolitika rendkívüli kulturális fejlődést eredményezett. A kilencvenes évekre a magasan kvalifikált és nemzetközi összehasonlításban olcsó munkaerő a tajvani gazdaság legfőbb komparatív előnyévé vált. A nyolcvanas évek végétől számottevően csökkent a "brain drain" (agyelszívás), vagyis a felsőfokú képzettségűek más országokba vándorlása, megkezdődött a tajvani diplomások tömeges hazatérése.

A technológiaintenzív növekedés ösztönzése mellett a tajvani gazdaságpolitika legfőbb feladatának az internacionalizálódás előmozdítását, a széles körű állami intervenciós rendszer visszaszorítását, a további világgazdasági nyitást, a belső piacot védő korlátok leépítését, a nemzetközi tőkepiacokba való intenzívebb bekapcsolódást, a technológia- és információáramlás elősegítését tekintette.

Liberalizált kereskedelem

Tajvan számára létfontosságú volt az import liberalizálása, a kereskedelempolitikai ellentétek mérséklése - az exportpiacok bővítése érdekében. A szigetország számára sokkal kedvezőbb, ha a külkereskedelmimérleg-többletet az import növelésével mérséklik, s nem a tajvani valuta árfolyamának drasztikus felértékelésével. Ez utóbbi esetén a hagyományos könnyűipari ágazatok egyik napról a másikra elveszítenék nemzetközi versenyképességüket és exportpiacaikat. A valutafelértékelés katasztrofálisan érintené az új tőke- és technológiaintenzív ágazatok beruházásainak megtérülését is.

A kereskedelempolitikai liberalizálásnak jelentős politikai motivációi is voltak. Tajvannak ugyanis stratégiai célja, hogy világgazdasági és -kereskedelmi súlyának megfelelő szerepet tölthessen be a nemzetközi gazdasági és politikai életben.

A kormány még 1990-ben kérte felvételét az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezménybe (GATT), 1995-ben pedig a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO). Határozottan elkötelezte magát amellett, hogy importszabályozási rendszerét az OECD-országok gyakorlatához igazítja. (Ennek megfelelően az átlagos nominális vámszínvonal az 1986-os év 31,2 százalékáról 1997-re 8,6 százalékra csökkent.) 1997 közepére Tajvan a WTO 18 tagjával kötötte meg a tagság elnyeréséhez elengedhetetlen kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat, és további 11 országgal folytatott tárgyalásokat. 1998 őszére rendezték az agrártermékek kereskedelmével kapcsolatos kérdéseket, így minden akadály elhárult a sziget WTO-tagsága elől.

Az import liberalizálásának eredményeként a gazdaságban jobban érvényesült a világpiaci ár- és jövedelmezőségi viszonyok hatása. Erősebb lett a verseny, korlátozott maradt a béremelkedés üteme, így versenyképes maradt az érintett ágazatok bérszínvonala. Enyhült az inflációs nyomás, a nagyarányú importnövekedés pedig jelentősen tompította a kereskedelempolitikai ellentéteket, közvetve elősegítve a kivitel további bővülését. (1987-1997 között az import 227 százalékkal nőtt, értéke 34,98-ról 114,42 milliárd dollárra emelkedett.)

Pénzügyi liberalizáció

A gazdaságpolitika másik súlyponti területe a pénzügyi szféra liberalizációja volt. Ez szükséges volt, el kellett kerülni a külkereskedelmi többlet monetizálásából származó inflációt. Emellett a szerkezetváltást, a pénzügyi szolgáltatások iránti keresletet csak a pénzügyi rendszer átfogó reformjával lehetett megalapozni. A pénzügyi szféra liberalizálása három területre terjedt ki: a pénzügyi intézmények közötti verseny növelésére, a pénzügyi szektor diverzifikálására a tőkepiacok fejlesztése révén, valamint a tőkemozgások fokozatos liberalizálásával a bel- és külföldi pénzügyi piacok feltételeinek közelítésére.

A tajvani kormányzat következetesen érvényesítette azt az elvet, hogy a liberalizációra csak a helyi pénzügyi intézmények megerősödését követően kerülhet sor. Mindvégig arra törekedett, hogy ellenőrzése alatt tartsa a gazdasági folyamatokat. Mégis csökkent a pénzügyi szféra állami beavatkozástól való függősége, kialakultak a fejlett pénzpiaci szolgáltatások, és modernizálódott a pénzügyi intézményrendszer. Növekedtek és nemzetközi összehasonlításban magas szinten maradtak a megtakarítások. Lehetővé vált az új, tőke- és technológiaintenzív növekedési pályára történő átállás, a gazdasági növekedés finanszírozása az infláció veszélye és a külső eladósodás növekedése nélkül. Az állami beavatkozás korlátozottabbá válásával egészségesebbé vált a megtakarítások elosztása. Jelentősen csökkent az úgynevezett rossz hitelek állománya, szűkült a hivatalos pénzügyi piacokról az informális piacokra kiszoruló vállalatok köre.

A pozitívumok ellenére azonban nyilvánvaló volt, hogy baj van a tajvani gazdaság tőkeallokációs mechanizmusainak működésével. A többletmegtakarítások rendkívül magas szintje jelezte, hogy azokat nem csak produktív beruházásokra fordították (a kilencvenes évek első felében a valutatartalékok 80 milliárd dollár felett maradtak, 1995 közepén elérték a 104 milliárd dollárt).

Tartós növekedés

A tajvani gazdaság kimagasló eredményeket ért el az elmúlt évtizedekben. 1952-1997 között a GNP évente átlagosan 8,5 százalékkal bővült. A GNP évi átlagos növekedési üteme 1991-1997 között 6,5 százalékot ért el, magasan felülmúlva a világgazdaság növekedésének ütemét. A GNP - folyó árakon számítva - 1997-re az 1991-es 164,076-ről 285,299 milliárd dollárra nőtt. A mindössze 36 ezer km2 területű, 22 milliós Tajvan a kilencvenes évek közepére a GNP nagyságát tekintve a világ 19. legnagyobb gazdasága lett. Az egy főre jutó GNP 8982 dollárról (1991) 1997-re 13 233 dollárra emelkedett.

A gyors növekedést jelentősebb belső egyensúlyhiányok nélkül sikerült elérni. A fogyasztói árszínvonal a kilencvenes években átlagosan 3,25 százalékkal emelkedett. Az infláció üteme 1997-re 0,9 százalékra esett vissza, a munkanélküliségi ráta pedig 1996-ig 2 százalék alatt volt, s 1997-ben is csak 2,7 százalékot tett ki.

Mindez a kilencvenes évek második felére rendkívüli mértékben növelte Tajvan előnyeit a befektetők szemében. Ennek jeleként a külföldi működőtőke-befektetések összege 1995-ben meghaladta a 3 milliárd dollárt, 1997-ben pedig minden korábbi rekordot megdöntött: 4,27 milliárd dollárt tett ki.

A gazdaság szerkezete folyamatosan korszerűsödött: tovább csökkent a mezőgazdaság és a bányászat súlya. (A mezőgazdaság, a halászat és az erdőgazdálkodás részesedése 1997-re 2,7 százalékra, a kitermelőiparé 0,3 százalékra esett vissza.) A feldolgozóipar is folyamatosan vesztett súlyából: 1997-ben már csak a GNP 27,6 százaléka származott innen. Változatlan maradt a közszolgáltatások és az építőipar részaránya, míg a szolgáltatások részesedése - a pénzügyi szogáltatások fellendülése eredményeként - 1997-re 63 százalék fölé emelkedett.

A feldolgozóiparon belül csökkent az élelmiszeripar, valamint a fa- és papíripar súlya, mérséklődött a textil-, a ruházati és a cipőipar aránya, az olcsó tömegcikkek termeléséről a magasabb igényeket kielégítő termékek gyártására álltak át. Gyakorlatilag nem változott a kohászat és a vegyipar részesedése. A kohászatban jelentős modernizálást hajtottak végre, melynek eredményeként a China Steel Corporation a világ egyik leghatékonyabb és legjövedelmezőbb vállalata lett.

A nemzetközi műszaki-szerkezeti átalakulás élvonalába tartozó ágazatok részesedése a feldolgozóipari termelésben 1989-1996 között 20 százalékról 38 százalékra emelkedett. Legnagyobb mértékben az elektronikai és az informatikai termékek gyártása bővült. A kilencvenes évek közepére Tajvan informatikai ipara a világranglista 3. helyére küzdötte fel magát, és világelső lett számos informatikai termék (monitorok, szkennerek, hálózati interfész kártyák) gyártásában.

Módosult a kivitel áruszerkezete is. Nagymértékben növekedett a gépek és berendezések, az informatikai termékek, az irodagépek, az automatikus adatfeldolgozó berendezések aránya, visszaesett a hagyományos könnyűipari exporttermékek (textíliák, ruházati cikkek, bőr- és cipőipari termékek, faáruk) részesedése. Mindez összhangban volt a világgazdaságban érvényesülő követelményekkel, így Tajvan relatív nemzetközi versenyhelyzete jelentősen javult.

Világgazdasági pozíciók

A tajvani gazdaság a kilencvenes években is a külgazdasági szektorban érte el a legnagyobb eredményeket. 1991-1997 között a kivitel több mint 60 százalékkal bővült, értéke 1997-re 122,081 milliárd dollárra nőtt. Bár az import növekedése a liberalizálás eredményeként ennél is nagyobb arányú (82 százalékos) volt, a külkereskedelmi mérleg mégis minden évben tekintélyes aktívummal zárult. (A többlet 1994-ben és 1997-ben volt a legkisebb, de még ekkor is meghaladta a 7,65 milliárd dollárt.) A külkereskedelmi forgalom erőteljes növekedése eredményeként a kilencvenes évek közepére Tajvan a világ legnagyobb kereskedő nemzetei sorában a 14. helyet szerezte meg.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó nagyarányú aktívum évről évre bőven ellensúlyozta a szolgáltatás-kereskedelem deficitjét, így a folyó fizetési mérleg minden évben több milliárd dolláros aktívumot mutatott. (A folyó fizetési mérleg aktívuma 1995-ben volt a legalacsonyabb, 5,47 milliárd dollár.) A liberalizált szolgáltató szektor fejlődését és hatékonyságát jelezte, hogy 1995-1997 között a szolgáltatás-kereskedelem deficitje folyó áron mintegy 20 százalékkal csökkent. Ugyanakkor továbbra is kedvezőtlenül alakult Tajvan szabadalomkereskedelemben elfoglalt pozíciója.

Tajvan a nyolcvanas évek végétől belépett a működőtőke-exportőrök sorába, s a kilencvenes évek közepére Japán és az Egyesült Államok után Délkelet-Ázsia harmadik legnagyobb beruházója lett. A The Economist című brit gazdasági hetilap szerint 1997-ben Tajvan már a világ 7. legnagyobb működőtőke-exportőre volt, befektetéseit 85 milliárd dollárra becsülték. A külföldön 1996 végéig befektetett tajvani működőtőke-állomány több mint 96 százaléka Délkelet-Ázsiába, a Kínai Népköztársaságba és az Egyesült Államokba került (az ASEAN-országok részesedése 42,6, a Kínai Népköztársaságé 37,5, az Egyesült Államoké 16,8 százalék volt). Hongkong és Japán után Tajvan volt a harmadik legjelentősebb befektető a Kínai Népköztársaságban.

A tajvani vezetés ambiciózus célja, hogy Tajvan az ázsiai és a csendes-óceáni térség kereskedelmi, pénzügyi és informatikai központjává váljon. Ennek érdekében kiemelten kell fejleszteni a kutatás-fejlesztést, a magas hozzáadott értéket tartalmazó, csúcstechnológiai termékek előállítását, a pénzügyi szolgáltatásokat, a tengeri szállítást, a légi közlekedést, a távközlést és a tömegtájékoztatást. 2000-re meg kell valósítani a gazdaság teljes körű liberalizálását. A nagyszabású terv megvalósítását és vele együtt a liberalizációs folyamatot azonban visszavetette az ázsiai és a csendes-óceáni térségben 1997 júliusában kitört válság.

Az ázsiai válság A válság legfőbb okának az egyre nagyobb egyensúlyhiányokat produkáló, túlfűtött gazdasági növekedés tekinthető, amely több, egymással párhuzamos folyamat együttes hatására következett be. Az ázsiai és a csendes-óceáni térség gazdaságainak a világátlagot tartósan és nagymértékben meghaladó bővülése a régióbeli befektetések növelésére ösztönözte a külföldi magántőkét. Kialakult egy öngerjesztő, spirális folyamat: a térség gazdaságainak kedvező megítélése még több tőkét vonzott, ez hozzájárult a magas növekedési ütem fenntartásához, ami újabb és újabb tőkék beáramlását eredményezte. Mindez a térség országainak politikai és gazdasági vezetésében azt az illúziót keltette, hogy korlátlan források állnak rendelkezésre a nagyszabású beruházási programok finanszírozására. Az idő előrehaladtával ezek között mind nagyobb súllyal szerepeltek a túlméretezett, gyakran presztízsjellegű, improduktív beruházások. Az egyre túlfűtöttebb gazdasági környezetben a termelőkapacitások, az ingatlanok és az értékpapírok nagyarányú, reálfolyamatok által nem indokolt felértékelődése ment végbe, ami további spekulációs tőkéket vonzott. Mindez az érintett nemzeti valuták jelentős felértékelődéséhez vezetett, számottevően rontva nemzetközi versenyképességüket. Külkereskedelmi mérlegük deficitessé vált, illetve nőtt a külkereskedelmimérleg-hiány, amit több esetben tetézett a túlméretezett, gyakran improduktív beruházások egyre nagyobb importvonzata. Nehezült a nyomás a folyó fizetési mérlegre. Az éleződő problémákat viszont elleplezték a külföldi portfólióbefektetések, illetve a bankrendszeren keresztüli tőkebeáramlás. Így a térség országaiban erőteljesen nőtt a külső finanszírozástól való függőség (a külföldi magántőke-beáramlás GDP-hez viszonyított aránya már 1990-ben is 5 százalék volt, 1996-ban pedig 7 százalék fölé emelkedett). A túlfűtött gazdaság problémáival először Japánnak kellett szembenéznie. Külső finanszírozási problémái nem voltak ugyan, de ez sem mentette meg a recessziótól, a deflációtól és a bankrendszer megrendülésétől. A japán gazdaság elhúzódó stagnálása súlyos hatással volt a térség gazdaságaira: a japán felvevőpiac hanyatlása rontotta konjunkturális kilátásaikat, fékezte fejlődésüket. A tőkebeáramlás elakadásának, majd a külföldi tőke pánikszerű tömeges menekülésének katasztrofális következményei voltak. A részvényárfolyamok és az ingatlanárak egyik napról a másikra összeomlottak. Rohamosan csökkent a banki kihelyezések fedezeteinek értéke, emiatt alapjaiban megrendült a bankok likviditása. A nemzeti valuták drasztikus leértékelődése a belföldi valutában kifejezett külföldi kötelezettségek megtöbbszöröződéséhez vezetett. Számos ország (Indonézia, Malajzia, Thaiföld és Dél-Korea) külső adósságállománya hirtelen olyan mértékben emelkedett, hogy reális közelségbe került a teljes pénzügyi összeomlás, a fizetésképtelenség. A fogyasztói árak ugrásszerű növekedése korábban elképzelhetetlen nyomorba döntötte a lakosság széles rétegeit.

Távol-keleti hatások

Amíg Kelet-Ázsia feltörekvő gazdaságai szinte kivétel nélkül súlyosan megszenvedték a krízist, addig a tajvani gazdaság 1997-ben is dinamikusan fejlődött: a GNP 6,8 százalékkal nőtt. Ehhez hasonló növekedést csak a gazdaságilag lényegesen fejletlenebb Kínai Népköztársaság tudott elérni. Az általános visszaesés közepette Tajvan több mint 6 milliárd dollárral növelte kivitelét. 1997 és 1998 júniusa között a tajvani valuta, az új tajvani dollár értékvesztése mindössze 19 százalék volt, miközben a dél-koreai won árfolyama 35, a malajziai valutáé pedig 39 százalékkal lett kevesebb. A tajvani tőzsdeindex csak 16,4 százalékkal csökkent, míg a dél-koreai és a malajziai tőzsdék 60, illetve 57 százalékos árfolyamesést szenvedtek el. A stabilitás részben annak tulajdonítható, hogy a válság előtti két évben az értékpapírok kínálata nagymértékben nőtt (1995-ben 350, 1997-ben 488 volt a tőzsdén bejegyzett vállalatok száma).

Tajvannak azért sikerült elkerülnie a válság pusztítását, mert a sziget több tekintetben egyedülálló módon fejlődött, kimagasló eredményeit döntően belső erőforrásainak mozgósításával érte el. Külső adósságállománya a gazdaság teljesítőképességéhez viszonyítva elenyésző, külgazdasági teljesítménye pedig nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő volt. A kilencvenes évek folyamán a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérleg minden évben tekintélyes aktívummal zárult. Erre alapozva megmaradt a korábbi időszakban felhalmozott valutatartalékok magas szintje.

A valutaspekuláció ellen - amellett, hogy az ország a világ harmadik legnagyobb, több mint 80 milliárd dolláros valutatartalékával rendelkezett - biztosítékot adott, hogy a pénzügyi szféra liberalizációja során a tajvani kormányzat konzervatív és fokozatos megközelítést alkalmazott. A jegybank szigorúan ellenőrizte a tőkemozgásokat, a megállapított összeghatárokat meghaladó tranzakciókhoz jegybanki engedélyre volt szükség. A központi bank 1998 nyarán megszigorította a tőkemozgásokra vonatkozó szabályokat. A külföldieknek megtiltották, hogy a helyi piacokon a tajvani valutára határidős ügyleteket kössenek.

Mindennek köszönhetően a tajvani pénzintézetek délkelet-ázsiai kinnlevőségeinek értéke nem érte el az 5 milliárd dollárt. Bár az összeg tekintélyes, esetleges elvesztésének következménye mégsem olyan súlyos, hogy veszélyeztesse a tajvani pénzügyi rendszer működőképességét. Mivel a válság kitörése előtt felülvizsgálták a bankok tevékenységét, nagymértékben nőtt a bankrendszer stabilitása. A megfontoltabb, konzervatív hitelezési gyakorlatnak köszönhetően erőteljesen csökkent a kétes kinnlevőségek és a rossz hitelek állománya, látványosan javult a bankok eszközeinek minősége.

Tajvanon a vállalati szféra eladósodása is jóval elmaradt a térség többi gazdaságáétól. A feldolgozóipari vállalatok adósság/tőke hányadosa 1996-ban éppen csak meghaladta a 100 százalékot, ugyanez Dél-Koreában 317 százalék volt. A tajvani feldolgozóipari vállalatok alacsonyabb mutatója a konzervatív hitelezési gyakorlat mellett elsősorban azzal volt magyarázható, hogy az ágazatot - a térség többi országától eltérően - a kis- és középvállalatok túlsúlya jellemezte. Így sem a politikai vezetés, sem a bankrendszer nem kényszerült a vállalati szféra túlhitelezésére. (Természetesen Tajvanon is van összefonódás a politikai vezetés és a nagyvállalatok között, de ennek konzekvenciái a kis- és középvállalatok túlsúlya miatt sokkal korlátozottabbak voltak, mint a térség többi országában.)

A tajvani gazdaság konjunkturális helyzetét nagymértékben javította a kormányzat nagyszabású infrastruktúrafejlesztési programja, amely a már említett, regionális központtá válás tervét volt hivatott előmozdítani. Az ebből származó keresletnövekedés jelentősen közömbösítette az exportpiacok beszűküléséből eredő nehézségeket. Ily módon a viharvert kelet- és délkelet-ázsiai térségben Tajvan szinte egyedülálló gazdasági és politikai stabilitást és növekedést képviselt.

1998 második felében azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Tajvan sem képes teljesen kivonni magát az ázsiai válság következményei alól. Az 1998-ra előre jelzett 6,6 százalékos növekedési előirányzatot folyamatosan csökkentették, először 5, majd 4 százalékra, elsősorban a kivitel több mint felét felvevő ázsiai országok nehézségei miatt. 1998 első nyolc hónapjában Tajvan hongkongi kivitele 8,2 százalékkal, a japán 23,9 százalékkal, az ASEAN-országoké pedig 28,5 százalékkal volt kevesebb az előző évinél. A nagyarányú exportcsökkenés nemcsak konjunkturális tekintetben okoz komoly nehézségeket, hanem azért is, mert a tajvani vezetés ezt a relációt a kínai szárazfölddel való nemkívánatos gazdasági összefonódás alternatívájának tekintette.

Az ázsiai válság még egyértelműbbé tette: Tajvan fejlődési kilátásait, világgazdasági pozícióit egyre inkább meghatározza a sziget és a Kínai Népköztársaság közötti kapcsolatok alakulása.

Gazdaság és politika

Tajvan Kína-politikájában sajátos kettősség figyelhető meg. A sziget vezetői egyrészt folyamatosan kifejezték készségüket a Kínai Népköztársasággal való ismételt hivatalos kapcsolatfelvételre. Másrészt következetesen arra törekedtek, hogy a megbeszéléseken politikai kérdések ne kerüljenek napirendre, a tárgyalásokat a Tajvani-szoros két oldala közötti személy-, tőke-, valamint áru- és szolgáltatásforgalommal összefüggő technikai kérdések megvitatására, illetve ezek rendezésére korlátozzák. Az "egy ország, két egyenjogú politikai entitás" elvének elismertetésén túlmenően Tajvan ugyanis következetesen ragaszkodik ahhoz, hogy Kína újraegyesítése kizárólag a szabadság, a politikai demokrácia, a társadalmi igazságosság, a gazdasági prosperitás és a jólét jegyében valósuljon meg.

Pekingnek egyelőre nincsenek eszközei a politikai áttörés kierőszakolására (jelenlegi Tajvan-politikájának legfőbb célja az, hogy elősegítse a Kuomintang hatalmon maradását, amely szintén az egy Kína elvét vallja). Csak abban bizakodhat - egyébként korántsem alaptalanul -, hogy a Tajvani-szoros két oldala közötti reálgazdasági összefonódás erősödése előbb-utóbb elvezet a politikai megoldáshoz.

A politikai viszony lassú olvadásának hatására 1987 után ugrásszerűen nőtt a Tajvan és a Kínai Népköztársaság közötti kereskedelem. 1988-ban majd' 80 százalékkal bővült a forgalom, és ez 1996-ig minden évben két számjegyű maradt. A tajvani hatóságok adatai szerint a forgalom értéke 1990-ben már meghaladta a 4, 1995-ben pedig megközelítette a 12 milliárd dollárt, így a Kínai Népköztársaság részesedése Tajvan exportjában 4,9 százalékról 11 százalékra nőtt. 1996-ban a háborús válság miatt átmeneti visszaésés következett be, és a következő évi forgalom is alig haladta meg az 1995. évit. Azonban a tényleges forgalom ennél nagyobb volt. Mértékadó becslések szerint a közvetlenül a kínai szárazföldre irányuló illegális export a teljes kivitel 5 százalékát teszi ki.

A Kínai Népköztársasággal folytatott kereskedelem tényleges nagyságáról megbízhatóbb képet ad a Hongkongba irányuló export, aminek többsége végül a Kínai Népköztársaságban talál gazdára. Hongkong részesedése Tajvan kivitelében 1990-ben 12,7, 1997-ben pedig már 23,5 százalék volt, ami alig maradt el a legnagyobb exportpiac, az Egyesült Államok 24,2 százalékos részesedésétől. (Az Egyesült Államok részáránya 1985-ben még 48,2, 1990-ben 36,2 százalékot tett ki.) Ennek alapján nagy a valószínűsége annak, hogy rövidesen Kína lesz a tajvani export legnagyobb felvevőpiaca.

Az amerikai forgalom súlya csökkenő, de a tajvani többlet továbbra is nagy volumenű: 1987-ben 16, 1997-ben 6,3 milliárd dollár. Emellett a kínai kapcsolatokban meglevő nagyarányú aktívumának köszönhetően Tajvan külkereskedelme - mint említettük - a kilencvenes évek mindegyikében több milliárd dolláros aktívummal zárult.

A Tajvani-szoros két oldala közötti gazdasági együttműködést azonban a hivatalos tajvani politika nem tudta ellenőrzése alatt tartani. Csak részlegesen tudott érvényt szerezni erőfeszítéseinek, hogy a gazdasági kapcsolatok az általa megállapított menetrend és feltételek szerint fejlődjenek, s ne vezessenek a Kínai Népköztársaságtól való függőség kialakulásához. Viszonylag eredményesen korlátozták a kínai szárazföldről érkező nyersanyagok, félkész termékek, fogyasztási cikkek, tőke és végül, de korántsem utolsósorban a népesség beáramlását. Ezek ellenkező irányú mozgását viszont már sokkal kevésbé tudták kordában tartani. Így a liberalizációs intézkedések mintegy a fejlemények utólagos szankciói voltak.

Hivatalos tajvani adatok szerint 1997 végén 21 ezer tajvani tőkerészesedéssel működő vállalat volt a kínai szárazföldön, az általuk megvalósított közvetlen beruházások értéke összesen 12 milliárd dollár volt. Ezzel szemben a kínai hatóságok 38 ezer tajvani tőkerészesedéssel működő vállalatot regisztráltak, befektetéseik állományát 36 milliárd dollárban adták meg. Az óriási különbség részben a számbavételi rendszerek eltéréseivel magyarázható: számos tajvani cég, elsősorban a nagyobb vállalatok, a bürokratikus kormányzati engedélyezési eljárás megkerülése érdekében harmadik országokban bejegyzett leányvállalataikon keresztül hajtották végre tőkebefektetéseiket.

Egyre erőteljesebb a tajvani üzleti szféra érdekeltsége a kínai kapcsolatok fejlesztésében. A tajvani üzletemberek számára létfontosságú lenne az így megszerezhető versenyelőny, amit elősegíthetne a közös nyelv, az azonos kulturális örökség és a sok tekintetben hasonló mentalitás. A tajvani hatóságok - elsősorban nemzetbiztonsági megfontolások miatti - korlátozó politikája következtében viszont lehetőségeik behatároltak, több vonatkozásban pedig kifejezetten hátrányban vannak. (A tajvani bankok nem nyithatnak fiókokat a Kínai Népköztársaságban, így az ott tevékenykedő tajvani cégek nem számíthatnak saját pénzintézeteik támogatására. A tajvani hatóságok nem engedélyezik azokat a beruházásokat, amelyek versenytársakat teremthetnek a stratégiainak tekintett tajvani mezőgazdaság és élelmiszeripar számára, s tiltják a csúcstechnológiai termékek Kínában történő gyártását is.)

Kérdés, vajon továbbra is a nemzetbiztonsági megfontolásoké lesz-e az elsőbbség, vagy felülkerekedik a gazdasági racionalitás. Az utóbbi években, az üzleti szféra nyomására mindinkább ez utóbbi érvényesült.

Áttörést hozhatna, ha a feleknek sikerülne modus vivendit kialakítaniuk. Megszűnhetne a fenyegetés a Kínai Népköztársaság részéről, és megszűnhetnének a Tajvannal kapcsolatos politikai bizonytalanságok. A kínai-tajvani kapcsolatok normalizálása rendkívüli előnyökkel járna mindkét fél számára. A kínai szárazföld és Tajvan ugyanis ideálisan kiegészítené egymást. Egyesülésük esetén a kínai népességű területek (Hongkongot is beleértve) a Kínai Népköztársaság alacsony bérszínvonalából, hatalmas méreteiből és egyéb telephelyelőnyeiből adódóan perspektivikusan a világgazdaság és -politika legerősebb tényezőinek egyikévé válhatnának.

A kínai kapcsolat A nyolcvanas évek végén kezdődött olvadás ellenére Tajpej és Peking között alapvető a nézetkülönbség, gyökeresen eltérő módon ítélik meg saját pozíciójukat és a másik fél helyzetét. A Kínai Népköztársaság vezetése önmagát tekinti a kínai szuverenitás kizárólagos megtestesítőjének, Kína egyedüli legitim képviselőjének, Tajvant renegát tartományként kezeli. A pekingi vezetés elismeri ugyan a sziget fejlődési sajátosságaiból származó másságot, de toleranciája csak addig terjed, hogy Tajvan viszonylatában is késznek mutatkozik az "egy ország, két rendszer" formulát alkalmazni, vagyis a kínai szárazföld és Tajvan egyesítését Hongkong visszatérésével analóg módon kívánja megvalósítani. Következésképpen számára teljességgel elfogadhatatlan a Tajvan által szorgalmazott "egy ország, két egyenjogú politikai entitás" formula, az, hogy nemzetközi jogi szempontból Tajvant és a Kínai Népköztársaságot azonos elbírálás illesse meg. További konfliktusforrás volt, hogy bár a kilencvenes években Tajvanon és a Kínai Népköztársaságban egyaránt liberalizálódott a politikai rendszer, a demokratizálódási folyamat mélységét és szélességét tekintve alapvető különbség mutatkozott. (Tajvanon egészen 1987 júliusáig hatályban volt a II. világháború utáni polgárháborús időszakból származó szükségállapot. 1989 decemberében viszont már minden korlátozástól mentes, valóban szabad választásokat tartottak. Engedélyezték a szabad nemzetgyűlési, tartományi és helyhatósági választásokat, majd bevezették a közvetlen elnökválasztás intézményét. A kínai történelem első közvetlen elnökválasztását 1996. március 23-án tartották meg Tajvanon. Így a kilencvenes évek második felében minden korábbinál nagyobb különbség jellemezte a Tajvani-szoros két oldalának politikai berendezkedését. A hatalmi monopóliumát féltékenyen őrző pekingi vezetés számára több szempontból is rendkívül kényelmetlen volt Tajvan mélyreható politikai demokratizálódása. Részben azért, mert tartott attól, hogy a tajvani példa erjesztő hatással lehet a Kínai Népköztársaságban, megnehezítve a politikai folyamatok ellenőrzését. De még inkább azért, mert a Tajvanra való nagyhatalmi nyomásgyakorlás szempontjából sokkal kedvezőbbnek tekintett egy olyan kormányzatot, amely autokratikus eszközökkel tartja fenn hatalmát. Egy széles körű támogatással, szilárd legitimációval rendelkező politikai vezetés már sokkal nehezebben presszionálható. Ezért Peking minden eszközzel igyekezett meghiúsítani az 1996 márciusában megtartott elnökválasztást: még attól sem riadt vissza, hogy erődemonstrációjával a kilencvenes évek legsúlyosabb katonapolitikai válságát provokálja ki a csendes-óceáni térségben.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére