Tények és kilátások

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. május 1.) vegye figyelembe!

Trendváltás a gazdaságban

Megjelent a Cégvezetés (archív) 14. számában (1999. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Országunkban a gazdasági folyamatokban trendváltás jelei mutatkoznak. Kutatói és gazdaságpolitikai körökben mind több szakértő vallja ezt a véleményt. Az év első harmadában ugyanis az exportvezérelt növekedés lanyhulásának és ezzel egy időben az egyensúly megbomlásának lehettünk tanúi. E folyamatot értékeli szerzőnk, aki cikkében arra is választ keres, milyen gazdaságpolitikai intézkedésekkel lehetne a szükséges és kellően hatásos kiigazítást megtenni.

 

A gazdasági és politikai fordulópontok nem az évek, évtizedek, évszázadok jelezte idősávokhoz alkalmazkodnak, ámbár mi természetesen években, évtizedekben, évszázadokban szoktunk és szeretünk gondolkodni, és az értékelő összefoglalók is a naptárhoz igazodnak. A statisztikának vannak havi és negyedéves adatai, az elemzők és előrejelzők éves értékeléseket, prognózisokat készítenek. Ezt szoktuk meg. A cégek mérlegei és tervei is negyedéves, éves, többéves távlatokban készülnek, azaz a naptár jelölte dátumokhoz kötődnek.

Rendjén is van ez így. Ám a prognózisok csak akkor érnek valamit, ha érzékelik az időszakon belül bekövetkező töréspontokat, trendváltásokat. Csak így lehetséges azt a pályát megragadni, amelyhez alkalmazkodva minimalizálhatók a veszteségek. A vállalkozások életében a veszteségnek sokféle oka lehet: ráfizetéshez vezet a túl- vagy alulfejlesztett kapacitás (az utóbbinál a lehetségesnél kevesebb [elmaradt] haszon lesz), a rosszul megtérülő külsőforrás-bevonás, a beszerzési és/vagy értékesítési zavarok miatti profitcsökkenés, a szükségesnél nagyobb inputkészlet, illetve kikényszerülő outputraktározás. Nemzetgazdasági szinten a változó körülményekhez való rossz alkalmazkodás a folyó deficitek növekedésében, recesszióban vagy túlfűtött konjunktúrában, meglepetésinflációban, az eladósodás növekedésében stb. jelenhet meg.

Miközben igaz az, hogy trendváltás idején a megelőző időszak kiterjesztése téves következtetésekre vezet, és rossz irányúvá teszi az alkalmazkodást, az is igaz, hogy a jövő alakulása nem ítélhető meg a megelőző időszakban lezajlott folyamatok alapos szerkezeti vizsgálata nélkül.

A túlzott ambíciók csapdája

A magyar gazdaság 1998-ban meglepően jó évet zárt, de 1999 nem egyszerű folytatása az előző esztendőnek. Az 1999-es költségvetésből viszont úgy tűnik, hogy a politika nem akart (vagy nem volt képes) erről tudomást venni. A választott gazdaságpolitikai irányvonal módosításának szükségessége sok külföldi és belföldi szakértő körében már 1999 első hónapjaiban nyilvánvalóvá vált. A kormány viszont a jelek szerint egyelőre nem szándékozik tudomást venni erről. A befektetők megnyugtatására február elején hozott döntés a 40 milliárd + 10 milliárd forintos költségvetési keret befagyasztásáról, amit a költségvetés a szabályok szerint az első fél évben egyébként sem költhetett volna el, nem több látszatcselekvésnél.

A kormánytagok közül Chikán Attila gazdasági miniszter tette szóvá - már a múlt év őszén, tehát jó időben -, hogy az 1999. évi prognózissal óvatosan kellene bánni, nemhogy a választási programban beígért 7 százalékos növekedésre nincs esély, de még a költségvetési tervezetben szereplő 5 százalékra sem. A miniszter a későbbiek során is kitartott - s nem alaptalanul - ama aggodalma mellett, hogy 1999-ben a gazdaság túlfűtöttségéből adódóan nemkívánatos egyensúlyi feszültségek keletkezhetnek. A „Chikán-csomag" szükségességét azonban 1999 elején elvetette. Csak márciusban engedte meg magának azt a különvéleményt, hogy a vártnál kedvezőtlenebb külgazdasági körülmények miatt az idén a GDP növekedésének tervezett 5 százalékos üteme nem lesz tartható.

A visszavonulás másik képviselője a pénzügyminiszter volt, aki az IMF Magyarországról szóló értékelése és ez évre szóló figyelmeztetései után úgy látta, hogy az ambiciózus prognózis feltételezhetően nem teljesül, és módosítani kell majd az általa az utóbbi évek legjobb költségvetéseként aposztrofált munkát. S nem utolsósorban Szerdahelyi Péter, a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára, a referatúrák vezetője jelentette be március végén a várt növekedési ütem mérséklődését 1999-et illetően - 4 százalékra.

Az export és import volumenének növekedési üteme 1998-ban (előző negyedév = 100%)
Megnevezés I. negyedév II. negyedév III. negyedév IV. negyedév Év összesen
Export 30,0 28,2 17,9 13,8 22,0
Import 28,5 26,4 23,7 23,9 24,0
Különbség +1,5 +1,8 -5,8 -10,2 -2,0
+ = exportdinamika-többlet
- = importdinamika-többlet
Forrás: Központi Statisztikai Hivatal (KSH)

Torlódó feladatok

A növekedési ütem körüli számháború nem több presztízsharcnál, de természetesen ez sem következmények nélkül való. A következmények pedig abból adódnak, hogy miközben lassan-lassan alábbszáll az idei évre jósolt GDP-növekedés, ennek a költségvetésre és az egyensúlyi folyamatokra vonatkozó konzekvenciáival - láthatóan, hallhatóan - a kormányzat nem akar szembesülni. Tény, hogy nincs vészhelyzet, de a korábbi kormányzati tapasztalatokon okulva nem kellene megvárni annak bekövetkeztét, nem törvényszerű, hogy a kabinet csak végső esetben szánja el magát a gazdaságpolitikai kiigazításra, beavatkozásra, csomagkészítésre - nevezzük bárminek.

A jelenlegi álláspont szerint majd az első negyedévi adatok alapján döntenek a cselekvésről és annak irányáról. Erre legkorábban júniusban kerülhet sor, hiszen az első három hónap pontos, részletes adatai májusnál előbb nem állnak rendelkezésre. Addigra viszont már az Országgyűlésnek be kell terjeszteni a 2000-re szóló költségvetés irányelveit. Ezt megelőzően a pénzügyminiszternek - az államháztartás tavaly ősszel megújított törvénye szerint - április 15-ig kell a kormánynak bemutatnia „a következő évre vonatkozó gazdaságpolitikai elképzeléseken alapuló költségvetési politika fő irányait...". Ez a tervezet április-május folyamán a még nem módosított 1999. évi bázison készülhet, ami a gazdaságpolitikai hibák halmozódásának intézményesített biztosítéka. Ráadásul, mint azt már többször elmondták, ezúttal nemcsak a 2000. év költségvetését mutatnák be, hanem a terv három évre vonatkozna, vagyis a túlelosztás a ciklus egész idejét meghatározná, ha időközben nem szólna közbe valaki vagy valami. Erre van esély, azonban nem kellene megvárni.

Ragaszkodás a változatlansághoz

A változatlansághoz való ragaszkodás akkor, amikor váltani kellene, csak növeli a befektetői bizalmatlanságot, éppen azt, amit csökkenteni kellene. Az új kabinet hatalomra kerülésekor nem változtatott az örökül kapott költségvetésen, csúszóleértékelési rendszeren, nem fogott mesterséges élénkítési politikába, nem szállította le radikálisan a kamatlábakat, vagyis - szerencsére - semmi olyat nem tett, amit - koalíciós társával együtt - választási fogásként a kampány során a köztudatba bevetett. Ellenkezőleg, a kontinuitást hangsúlyozta, az egyensúlyőrző politika folytatását, pártpolitikai szempontból talán kicsit túlzottan is - az első kijelölt pénzügyminiszternek ezért vissza is kellett lépnie.

Járai Zsigmond pénzügyminiszter nem csinált gazdaságpolitikai fordulatot. Amit 1998 kora őszén módosításként előadtak, a tandíjmentesség meghirdetése, a szociális juttatások alanyi jogosultságának visszaállítása fordulat volt, ám nem új gazdaságpolitika. A fordulat, a választási ígéretek szerint tett engedmény, a korábban nagy nehezen megkezdett államháztartási reform részleges eredményeinek felszámolása volt, s következményeként a kormányzat önként, saját maga kezdte korlátozni cselekvési terét. Elkezdte ásni a mára már látható csapdát, amiből csak baja lesz. Ha beleesik azért, mert nehéz lesz kimászni, ha meg időben észreveszi, a nagyobb baj elkerülése lesz fölöttébb költséges, minthogy a halogatás technikája - amint ezt már sokszor megtapasztaltuk - csak növeli a bajt.

Adósságmutatók
Megnevezés 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
Bruttó külföldi adósság a GDP százalékában 64,3 67,8 57,6 63,7 68,4 70,9 61,0 52,6 58,2*
Nettó külföldi adósság a GDP százalékában 48,2 43,6 35,0 38,7 45,4 37,7 31,4 24,7 26,8*
Folyó fizetési mérleg egyenlege (millió dollár) 127 267 324 -3455 -3911 -2480 -1678 -981 -2300
Folyó fizetési mérleg egyenlege a GDP százalékában 0,4 0,8 0,9 -9,0 -9,4 -5,6 -3,7 -2,2 -4,9
Adósságszolgálat ** 49,0 32,2 31,2 38,6 48,7 43,8 42,0 39,5 n. a.
Bruttó kamatfizetés az export és a szolgáltatások százalékában 19,4 14,0 12,3 14,6 18,2 13,8 12,1 9,2 n. a.
Nettó kamatfizetés az export és a szolgáltatások százalékában 16,7 11,5 9,1 10,4 12,0 9,4 6,1 3,9 n. a.
Importfedezeti mutató (hónap) 2,3 5,3 5,2 7,1 7,2 9,4 7,0 4,7 4,8
* Becslés.
** Középlejáratú hiteltörlesztés és bruttó kamatkiadás az export és a szolgáltatások százalékában.
Forrás: KSH

Lehetőség a módosításra

Tavaly ősszel már látszott, hogy fordulóban a világ, és fordulóban van a magyar gazdaság is. Ekkor kellett volna új programot írni, amely alkalmazkodik a változásokhoz, amely költségvetési oldalról nem prociklikus, hanem anticiklikus, nem növeli, hanem visszafogja az egyensúly romlását. Lehetett volna hivatkozni az orosz válságra, a nyomában kibontakozó valutaválságra, a világgazdaságban megnőtt bizonytalanságra, amely ezúttal már Európa fejlett részét is elérte, a körülöttünk megjelent regionális bizalmi válságra, vagyis a karakterisztikusan változó, romló külső feltételekhez való alkalmazkodás szükségességére. Hiszen nagyon is nyitott ország vagyunk (meg kicsik is, de ez is köztudott), a GDP több mint ötven százaléka keresztülfolyik a külkereskedelmen. Idő is lett volna az új program elkészítéséhez, hiszen az új kormány egy hónappal elhalasztotta a költségvetés benyújtásának időpontját.

Nem így történt. A kormány olyan költségvetést fogadtatott el, amely meg nem termelődő jövedelmeket oszt el a tervezett deficiten felül legalább 100-120 milliárd forintos nagyságrendben. Ráadásul romló szerkezetben, mert ahelyett, hogy a felhalmozást erősítené, a kiadások közt a fogyasztás kapott prioritást, amit aktuálisan éppen ismét vissza kellene fogni.

A külföldi értékelők közt akad olyan is, aki 150-200 milliárd forintra (az 1999-re előirányzott GDP 13-17 százalékára) teszi a túlelosztás mértékét. Ezt túlzásnak tartom, ami csak akkor következne be, ha a GDP növekedése 3 százalék körüli vagy az alatti lenne, az infláció éves átlaga pedig 7-8 százalék körülire csökkenne, miközben a forint védelme okán továbbra is magas reálkamatot kellene realizálni. Ez az a pálya volna, amelyen az egyensúly is romlana, és a növekedés is érzékelhetően mérséklődne. Ennek normális körülmények közt 1999-re kevés esélyt adok. (A Jugoszlávia elleni háborút persze nem tartom normális körülménynek.) Számításaim szerint az infláció és a növekedési ütem felültervezéséből mintegy 80 milliárd forint olyan többletbevételt állítottak be a költségvetésbe, ami - az alacsonyabb növekedés és infláció miatt - objektíve nem realizálható. Feszíti a bevételi tervet továbbá, hogy túlzott reményeket fűztek az adóbehajtás sikeréhez, minden befizetést a maximumra állítottak. A reálisnál nagyobbak a várt vállalati, a pénzintézeti befizetések, magasabbak a fogyasztáshoz kapcsolt adók, bizonyos kiadások pedig alultervezettek, így például a gyógyszertámogatások. Ezek a tételek a költségvetés benyújtásakor nyilvánvalóak voltak, az ismertté vált január-márciusi adatok éppen ezt a külső szakértői véleményt igazolták vissza.

Vonal alatti tételek

Nem tartom kizártnak, hogy mindennek ellenére az 1999-es esztendő költségvetési kiigazítás nélkül is megúszható, ráadásul úgy, hogy akár még a tervezett deficit és adósságmutatók is nagyjából tarthatók lesznek. Ennek azonban ára lesz, amit a következő évben kell megfizetnünk. Van ugyanis tartalék, ezt a pénzügyminiszter is közölte, nevezetesen a költségvetésen kívül, ami szükség esetén a költségvetésbe integrálható. Vagyonelemekről, úgynevezett vonal alatti tételekről van szó. Hogy ezzel a kabinet élni kíván, annak jelét adta már a benyújtott tervezetben, amikor a társadalombiztosítási alapok hiányát a tb-vagyon eladásából nyert 54 milliárd forintos bevétellel látta csökkenthetőnek. A Pénzügyminisztérium véleménye szerint ebben az évben a társadalombiztosítás egész vagyonát el kell adni, ami megítélése szerint 70 milliárd forint bevételt is eredményezhet. Az értékesítés várható sikere természetesen vitatható, ám nem kétséges, hogy a kabinet itt felhalmozott jövedelmet kíván folyó kiadásokra felhasználni, ami vagyonfelélés.

Ugyancsak vagyonfelélés annak a 31 milliárd forintnak a költségvetésbe való belecsorgatása is, amely a négy, költségvetésbe olvasztott, korábban elkülönített alap pénzmaradványából adódott össze. Ezt az alapok felszámolásánál nem állították be az 1999. évi költségvetésbe, de bevételként már januárban számoltak vele. Ezen összeg figyelembevétele nélkül az államháztartás deficitje (az önkormányzatok várhatóan még romló mérlege nélkül!) ez év márciusában már elérte az egész évre tervezett hiány 68 százalékát. Szigorúan, időarányosan csak 25 százalék lehetett volna, amit természetesen nem lehet ilyen precizitással számon kérni. Ám ennek majdnem a háromszorosa már több mint feltűnő, nem magyarázható a kemény tél miatt lankadó aktivitással - már csak azért sem, mert az 1999. évi költségvetés kifizetési oldalát tehermentesítendő, az áfa-visszaigénylések egy részét előrehozták 1998 decemberére.

A behozatal megoszlása országcsoportok szerint (százalék)
Év Fejlett országok EU-országok Közép- és kelet-európai országok Fejlődő országok
1989 49,7 29,0 42,8 6,0
1990 53,2 31,0 36,0 9,9
1991 66,6 41,1 23,6 7,9
1992 69,7 42,7 24,8 4,2
1993 64,9 40,1 28,9 4,4
1994 70,6 45,3 22,8 4,5
1995 70,4 61,5 22,9 5,5
1996* 71,4 62,3 21,2 6,0
1997 72,7 62,8 18,6 7,0
1998 74,7 64,1 15,1 8,4
* Ipari vámszabad területekkel együtt.
Forrás: KSH

Tartalékok

A privatizációs intézmény vezetőjének véleménye szerint az idén - a tavalyi pangás után (pontosabban a második félévi szunnyadás után) - fel fogják pörgetni a privatizációt, s a költségvetés - az eredetileg tervezett 8 milliárd forint helyett - 31 milliárd bevétellel kalkulálhat. A vagyonfelélés itt is nyilvánvaló, s történik annak ellenére, hogy a törvény szerint a terven felüli privatizációs bevételeket az adósságállomány törlesztésére kell fordítani. A vagyoneladás ellenértékének kormányzaton belüli átcsoportosítása annál is könnyebb, mert a kormányváltást követően - a Miniszterelnöki Hivatalhoz rendelve - az állami (és kincstári) vagyon feletti döntés jogát tovább centralizálták.

S végül, de nem utolsósorban a tavalyi „konszolidációs államadósság-növeléssel" a kabinet kettős értelemben is tartalékot képezett. Egyfelől azáltal, hogy a Postabank és a Magyar Fejlesztési Bank konszolidálásához, valamint a gázközművagyon ellenértékhányadához szükséges összeggel - a korábbi és az európai gyakorlattól eltérően, hibásan - a folyó költségvetés hiányát terhelte meg. Ezzel az 1998. évi államháztartási deficit a GDP-re vetítve megközelítette a 7 százalékot, ami jókora romlás volt (1997-ben ugyanis 4,6 százalékos volt a hiány). E magasra feltornázott bázis - amely részint az előző kormány számlájára terhelhető - jól jön 1999-ben, mert a deficit pesszimista megítélés szerint sem fogja elérni ezt az arányt. A javulás tehát kimutatható lesz. E „virtuális" tartalék mellett a „konszolidációkból" valóságos tartalék is nyerhető - a túlkonszolidálás arányában. Ez bevétel is, kamatmegtakarítás is. Összegét a lemondott bankfelügyeleti elnök 100 milliárd forintra becsülte. Ám, ha csak 50 milliárd forint lesz összekaparható belőle ebben az évben, a felsorolt tételek összeadásával akkor is megvan a hiányzó 120 milliárd forint.

Az ilyen típusú rendbetétel azonban aligha eredményez rendet. A jelzett vagyonelemek csak egyszer használatos injekciós tűk. Miközben megoldottnak tünteti fel az adott évi költségvetési finanszírozást, olyan kiadásokat tesz lehetővé, amelyekre - ha a jövedelemtermelés és -centralizáció nem nő - a következő évben már nincs fedezet. A kormány életben tart olyan költekezést, ami túl van az adott évi bevételeken, és ezzel kisámfázza az államháztartást. A vagyonfelélés olyan adósságnövekedés, amely után nem kamatot fizetünk, viszont az elmaradt haszon miatt szenvedünk veszteséget. Minekutána a beruházási kiadások már az 1998. évi költségvetésben is csökkentek, és ez a tendencia az idén is folytatódik, az arányos vagyonpótlás nem valószínűsíthető - annál is kevésbé, mert a csökkenő felhalmozási hányadon belül csak a lakossági lakásépítési támogatás emelkedett meg, ami nem minősíthető produktív vagyonnak.

A kivitel megoszlása országcsoportok szerint (százalék)
Év Fejlett országok EU-országok Közép- és országok kelet-európai Fejlődő országok
1989 44,2 24,8 45,2 8,4
1990 54,2 32,2 36,1 8,1
1991 67,9 45,7 23,1 8,4
1992 71,3 49,8 23,0 5,3
1993 67,6 46,5 24,7 5,4
1994 72,0 51,0 22,1 3,9
1995 69,5 62,8 37,0 3,9
1996* 76,2 69,7 19,8 3,2
1997 77,5 71,2 19,2 2,7
1998 80,3 72,9 15,9 3,2
* Ipari vámszabad területekkel együtt.
Forrás:KSH

Fordulópontok

A magyar gazdaság a privatizációval, a piaci intézményrendszer és a jogi szabályozás kiépülésével, a külkereskedelem, a tőkeáramlás liberalizálásával, a konvertibilis forint megteremtésével lehetővé tette, hogy az 1990-1993 közötti recesszióból kikerülve részesüljön a globalizálódó világgazdaság áldásaiból. A már 1993-ban megkezdődött, majd a következő évtől felerősödött cégberuházási boom zömét a külföldi tőkebefektetések adták. Kimutatható, hogy ezek a befektetések a stabilizációs csomag meghirdetésének évében sem estek vissza (a felhalmozás csökkenését 1995-ben az állami finanszírozású beruházások visszafogása váltotta ki).

A gazdaság konszolidálódásával gyorsan fejlődött a tőzsde is, Magyarország a külföldi reál- és portfólióbefektetők kedvelt célpontjává vált. A világgazdaság vérkeringésébe való aktív bekapcsolódásunk azonban kiszolgáltatottságunkat is növelte. A legutóbbi évek bizonyították, hogy a globalizálódó világban a válságok már nem lokalizálódnak, hanem rendkívül gyorsan szétterülnek a pénzügyi szférában, ami - késleltetetten hatva, de - megrendítheti a reálgazdasági oldalról stabilnak tűnő gazdaságokat is. A lokális válságok futótűzként való terjedése a korábbiaknál instabilabbá tette a világgazdaság egészét (nem véletlen, hogy egyre jelentősebb fórumokon követelik a nemzetközi szabályozást - egyelőre minden eredmény nélkül), és az egész instabilitása felerősíti a lokális kríziseket, illetve újabbakat eszkalál. A világgazdaság elérkezett arra a pontra, amikor a felgyorsuló információáramlás révén volatilitása rendkívül megnőtt, áttekinthetősége, követhetősége pedig lecsökkent.

Regionális bizalmi válság

A piacvesztésből, a befektetői bizalom megingásából táplálkozó lefelé menő spirál az elmúlt év második felében megérintette legfőbb kereskedelmi partnereinket is, ahol az a növekedés ütemének megtörésében jelentkezett. Recesszióról még nincs szó, de a növekedési ütem visszaesése tartósnak ígérkezik, a régióra vonatkozó előrejelzések rendre mérséklődő növekedésről szólnak. Erősödik tehát a cégeinkkel, termékeinkkel szemben támasztott verseny, annál is inkább, mert a nálunk olcsóbban termelők is erre a piacra törekednek. De a verseny nemcsak az EU piacain éleződik, hanem más piacokon is, mert az EU-exportőrök veszteségeiket a fizetőképes kelet-európai piacokon látják kompenzálhatónak.

Az orosz válság kitörése regionális bizalmi válságot okozott a kelet-közép-európai régióval szemben - s ez ellen Magyarországnak nem nyújtottak védelmet az elmúlt év első felében, háromnegyed évében még kitűnő makrogazdasági adatok, de a tőzsdén levő cégek felfelé ívelő eredményei sem. Az orosz gazdaság tavaly még csak belső fizetésképtelenségét jelentette be. A külső - 1999 március végén - kizárólag az Egyesült Államokon múlik, ez pedig politikafüggő. Bármilyen konszolidáltnak tűnő megoldás szülessék is, nem kérdés, hogy az orosz gazdaság válságával tartósan szembesülnünk kell, ami kisugárzik a hozzá kapcsolódó államokra is. Ez olyan fordulópont külső körülményeinkben, amivel hosszabb időre számolnunk kell, s aminek okán nem lehetünk biztosak abban, hogy a befektetők Magyarországot egyszer s mindenkorra kiemelték a régió nagy kalapjából.

A rendszerváltozással, a fejlett világhoz való erőteljesebb integrációval egyidejűleg - miközben kitágultak a növekedés és tőkeszerzés esélyei - országunk külső konjunktúra-érzékenysége megemelkedett. A kieső külső piacok növekedésben játszott szerepét a belső piac bővülése nem tudja átvenni. Az erre való törekvés, a mesterséges belső konjunktúraélénkítés továbbra is egyensúlyromlással jár.

Az elmúlt év fordulópontot hozott az 1996-ban megkezdődött élénkülési folyamatban is. Míg az év egészéről szóló jelentések a konjunktúra erősödéséről szólnak, a negyedik negyedévben már egyértelműen kivehető volt a fellendülés megtörése. Az ipari termelés növekedése szeptember végéig minden negyedévben meghaladta az előző időszakét, az utolsó három hónapban azonban a kibocsátás indexe 100 százalék alá került. Az építőiparban ugyanez már a második negyedév után jelentkezett, az utolsó három hónap teljesítménye pedig több mint 30 százalékkal zuhant. (Összehasonlításul: a fellendülési periódusban, 1997 utolsó negyedévében az építőipar termelése 12,2 százalékkal emelkedett a megelőző három hónaphoz képest.) Az év egészében az ipari termelés 12,6 százalékkal nőtt, az utolsó negyedévben viszont csak 9,7 százalékkal. Az építőiparban még nagyobb volt a különbség: az évi 13 százalékos dinamikával szemben az esztendő utolsó három hónapjában már csak 8,4 százalék mutatkozott.

Ezzel ellentétes tendenciát jelzett viszont a kereskedelem és a vendéglátás. Az ágazat ebben az esztendőben jött ki a gödörből, amelynek következményeivel a stabilizáció éveiben volt igazán kénytelen megismerkedni. 1998-ban a kiskereskedelem és a vendéglátás forgalmának dinamikája negyedévről negyedévre erősödött. Az előző év azonos időszakához mérve: az első negyedévben még nem indult meg a növekedés, a második negyedévben 6,8 százalékos volt, a harmadik negyedévben 9,2 százalékra nőtt a dinamika, amit a negyedik negyedévben is sikerült megfejelni 13,4 százalékra. A trendváltás itt ellenkező előjelűnek bizonyult a közvetlen termelőágazatokban tapasztalthoz képest (a mezőgazdaság a hosszú természeti folyamatok miatt ilyen bontásban nem vizsgálható), de a fordulópont itt is bekövetkezett, aminek a konzekvenciái a fogyasztás növekedésében jelentek meg.

A kivitel szerkezete árufőcsoportok szerint (százalék)
Megnevezés 1994 1995 1996* 1997 1998
Élelmiszerek, ital, dohány 18,6 20,2 15,2 12,9 10,5
Nyersanyagok 6,2 5,5 4,4 3,8 2,9
Energiahordozók 4,0 3,2 3,3 2,7 1,9
Feldolgozott termékek 46,3 45,5 40,8 35,5 32,7
Gépek, gépi berendezések 24,9 25,0 36,3 45,1 52,0
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
* Ipari vámszabad területekkel együtt.
Forrás: KSH

Az utolsó negyedév folyamatai

Ez utóbbihoz kapcsolódóan kell szólnunk arról a trendváltásról, ami a gazdasági növekedést keresleti oldalról meghatározó tényezők körében lezajlott. Ismeretes, hogy a stabilizációs csomagot követően a növekedés export- és beruházásvezéreltnek minősült, a fogyasztás visszaesése mellett. Az 1998. évi GDP-többletben átrendeződtek a keresleti arányok: az idő előrehaladtával mérséklődött a beruházások és a külső piacok szerepe és nőtt a lakossági fogyasztást megtestesítő belső piacé.

A beruházások dinamikája - az előző év azonos negyedévével összevetve - a harmadik negyedévig nőtt (rendre: 7,0, 12,7, 18,1 százalék), az utolsó negyedben azonban visszaesett (8,2 százalék), annak ellenére, hogy az 1997. negyedik negyedévi bázis alacsony volt. A befektetések üteme 1997 végén az előző negyedévhez képest emelkedett. 1998 utolsó hónapjaiban viszont 5,4 százalékos visszaesés mutatkozott a harmadik negyedévhez képest; ehhez hasonlóra legutóbb a stabilizációs csomag kiváltotta visszaesés idején (1995 harmadik negyedév) volt példa.

1998 utolsó negyedévi beruházási hanyatlása annak ellenére következett be, hogy a beruházások körében nagy súlyt képviselő szállítási ágazat befektetéseinek dinamikája ugyanakkor erősödött, a szintén jelentős súlyt mutató lakáságazaton belüli visszaesés pedig 7 százalékponttal mérséklődött. Figyelemre méltó, hogy a beruházási dinamika azokban az ágazatokban csökkent, ahol az év egészében az átlagosnál gyorsabb volt a fejlesztés (feldolgozóiparban, villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás, építőipar, kereskedelem, pénzügyi tevékenység, egyéb közösségi, társadalmi és személyi szolgáltatások). Ezeken a területeken a cégfinanszírozású befektetések vannak túlsúlyban. Az előzetes adatok arra utalnak, mintha a termelői-vállalkozói szektorban 1998 végére lecsengett volna az a periódus, amely az előző rendszerből örökül hagyott termelőbázis korszerűsítéséből, megújításából következett.

Az export-import változása

Az 1998-as esztendő az export gyarapodási ütemének fokozatos mérséklődését is meghozta. Az ütem lassulását részint az oroszországi válság indokolta, nagyobbrészt azonban feltételezhetően arról van szó, hogy az igen erőteljes, 1994 óta 20 százalék körüli/feletti dinamika nem tartható. Beértek a korábbi exportfejlesztő befektetések, amivel lezárult egy ciklus. Éppen akkor, amikor a világgazdaságban keletkezett válsággócok hatására visszahúzódóban vannak a befektetők, és a külső kereslet a korábbi évekhez képest csillapodik.

Az exportdinamika éven belüli visszaesését nem követte az importé, holott az import mintegy 40 százalékban egyértelműen és közvetlenül az exportot szolgálja, következésképpen - a készletnövekedés feltételezése mellett is - csökkennie kellett volna az importbővülés ütemének. Miután évi átlagukat tekintve az export növekedési üteme 1994 óta meghaladta az importét, a trendváltás itt is rögzíthető.

A forgalmi adatok alakulása megjelent a nemzetközi fizetési mérlegben is: a hiány az előző évi 2,2 százalékkal szemben becsülhetően megközelítette a GDP 5 százalékát. A kilencvenes évtizedben 1998-ban kellett először szembesülnünk azzal, hogy nemcsak áramlik hozzánk a tőke, de el is megy, profitkivonás vagy például szolgáltatásteljesítés címén. Az ebből adódó, majdnem 1 milliárd dolláros romlás az előző évhez képest megdöbbentően hatott. (A profitkivonás 1997-ben is megkétszereződött, de jóval alacsonyabb bázison.) Ezzel persze a továbbiakban is számolnunk kell, ami - a finanszírozhatóság fenntartása érdekében - nagyobb aktívumtermelő képességet követel a folyó mérleg más tételeinél.

Kedvezőtlen fordulatot jelzett a fizetési mérleg hiányának finanszírozása is. Míg 1995 óta a hiányt minden évben fedezte a működőtőke-beáramlás, az elmúlt évben már a kétharmadát sem. A különbözetet a külföldiek állampapír-vásárlása egyenlítette ki, ami a belső államadósság növekedésével járt. A külföldi tőkebefektetések visszaesésének természetét nem áll módunkban megítélni. Csak annyi bizonyos, hogy a továbbiakban egyrészt a hazai tőke megerősödésével együtt több kiáramló működőtőkével is kalkulálnunk kell, másrészt a privatizációs kínálat csökkenésével bizonyosan kisebb lesz a tőkeimport.

A behozatal szerkezete árufőcsoportok szerint (százalék)
Megnevezés 1994 1995 1996* 1997 1998
Élelmiszerek, ital, dohány 6,4 5,3 5,0 4,2 3,7
Nyersanyagok 4,0 4,4 4,0 3,3 3,0
Energiahordozók 11,9 11,7 13,5 9,7 6,6
Feldolgozott termékek 44,2 48,1 47,0 41,0 40,2
Gépek, gépi berendezések 33,5 30,5 30,5 41,8 46,5
Összesen 100,0 100,0 100, 0 100,0 100,0
* Ipari vámszabad területekkel együtt.
Forrás:KSH

A növekedés fenntarthatósága

Az elmúlt év változásaiból kiolvasható volt a stabilizációs-fellendülési ciklus vége és az egyensúlyromlással párosuló, a növekedés mérséklődését kirajzoló új ciklus kezdete. A növekedés fenntarthatóságát, finanszírozhatóságát, azaz a továbbiakat illetően két lényeges kérdés vár válaszra.

Az egyik: vajon a romló külgazdasági egyensúly és vele az adósság újbóli növekedése modernizációs deficitet, avagy hosszabb távon kifizethetetlen fogyasztásnövekedést finanszíroz? Vagyis, visszakerülünk-e a hetvenes, nyolcvanas évek pályájára, avagy van remény másra is? A másik: kapcsolatban áll-e egymással az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiányának emelkedése? Ez utóbbira adott válasz dönti el ugyanis a megoldásként alkalmazandó gazdaságpolitikai eszközöket.

Az első kérdésre nincs egyértelmű válasz, mert a statisztikai adatokból nem dönthető el pontosan, hogy az importtöbblet beruházási vagy fogyasztási célt szolgál-e. A válaszdarabkákból az a kép rajzolódik ki, hogy 1998 egészében az importtöbbletet modernizációs jellegűnek tekinthetjük, amennyiben 64 százalékát a gépek és gépi berendezések behozatala adta, és az importon belül tovább nőtt ezen árufőcsoport aránya. A Gazdasági Minisztérium becslése szerint a behozatali többletből 15 százalék kapcsolódott a fogyasztás emelkedéséhez. Mindezek alapján a romló külső egyensúly nem tekinthető aggályosnak. A gépek és gépi berendezések kiemelkedő importja mellett viszont figyelemre méltó az is, hogy 1998-ban éves szinten kétszeresére emelkedett a feldolgozott termékek behozatala, amelyek 60-70 százalékát - becsülhetően - fogyasztási cikkek alkotják.

Az MNB a Gazdasági Minisztérium számításainál 8-10 százalékponttal magasabbra tette a fogyasztási cikkek részesedését az importnövekményben és annak idősoros emelkedését mutatta ki. Az import többletében egyre magasabb volt a fogyasztáshoz kapcsolható termékek aránya. Ezt támasztja alá az is, hogy az év utolsó negyedében visszaesett az exportra alapozott ipari növekedési dinamika, mérséklődött az importanyagokat is felhasználó építőiparé, csökkent a beruházások dinamikája, meglódultak viszont a kiskereskedelem eladásai és emelkedett a lakossági fogyasztás üteme.

Összességében: a külső egyensúlyromlás és adósságemelkedés hátterében az idő előrehaladtával a deficit modernizációs jellege egyre kevésbé valószínűsíthető.

Nem volt egyértelmű 1998-ban az összefüggés az államháztartás hiánya és a folyó fizetési mérleg deficitjének növekedése között. Tény, hogy erősödött az államháztartás keresletbővítő hatása, s ezen belül mérséklődött a felhalmozási és nőtt a fogyasztási jellegű kiadások aránya. Ugyanakkor - éves átlagban - az látszik, hogy a külső hiány emelkedését a vállalkozói szektor és nem az államháztartás többletköltése váltotta ki. A negyedéves bontású adatok ennél árnyaltabb képet mutatnának, ám ezek még nem állnak rendelkezésre. Minthogy az 1999. évi költségvetés az előző esztendő kedvezőtlen tendenciáit felerősíti, valószínűsíthetően növekszik az állami túlköltekezés szerepe a deficit 1999. évi növekedésében.

Mi várható?

Egy-másfél éves távlatban nem számíthatunk a külső körülmények kedvezőbbé válására, a piacok bővülésére, a befektetői kedv meglódulására. Különösen nem a NATO-támadásokat követően. A világgazdaság válsággócokra való érzékenysége sem csökken, a válsággócok pedig megmaradtak (Dél-Amerika, FÁK-országok), s az általános lehűlésből következően nincs kizárva újak keletkezése sem. Egyébként sem a világ fog alkalmazkodni hozzánk.

Az alkalmazkodásnak két fundamentuma van. Az egyik a reálszféra, a másik a szabályozószféra, a gazdaságpolitika közvetítője. Ha ebben a felosztásban mérlegeljük a belátható egy-két éven belüli esélyeit a magyar gazdaságnak, akkor a következőket állapíthatjuk meg.

Ma a gazdaságban sokan tartanak attól, hogy a jelzett töréspontok mentén haladva hamarosan visszajutunk abba az áldatlan állapotba, amikor újból mindent a külső finanszírozhatóság követelményének kell alárendelni, mert akuttá válik a külső összeomlás veszélye. Ezzel a szélsőséges véleménnyel azért nem lehet egyetérteni, mert tényszerűen más 1999 magyar gazdasága, mint amilyen az egykor veszélyeztetett periódusokban volt. A gazdaság átesett a piacgazdaságra való átmenet tűzkeresztségén, erős exportbázissal rendelkezik - igaz, elsősorban a multinacionális vállalkozások fejlesztéseinek köszönhetően, amelyek előszeretettel telepedtek meg a vámszabad területeken. Ezek azonban csak vészhelyzetet érzékelve hagyják el az országot.

A tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest lényegesen megváltoztak külgazdasági kapcsolataink. Árucserénk 75-80 százaléka a fejlett országokkal bonyolódik le. A forgalom - dollárban számolva - körülbelül négyszerese az 1989. évinek. Lényegesen átalakult a kivitel és a behozatal szerkezete. Az élelmiszerért nyersanyagot korábbi, gyarmati jellegű modelljével szemben ma a behozatalban és a kivitelben is a gépek és gépi berendezések dominálnak. Lecsökkent exportunkban a bérmunka aránya, ami igen alacsony hozzáadott-értéket és profitot tudott kitermelni. Az egy főre jutó működőtőke-importban továbbra is a térség vezető állama vagyunk, annak ellenére, hogy Lengyelországba tavaly 12 milliárd dollárnyi tőkét vittek be. A bevont tőkére jutó profitkivonás 1998-ban csak mintegy 5 százalékot tett ki, ami nem mondható magasnak. Idegenforgalmi bevételeink az elmúlt években jelentősen emelkedtek, csak tavaly mutatkozott megtorpanás.

Ami azonban talán ezeknél is fontosabb: az elmúlt években megfordult az adósságállomány növekedésének tendenciája. Az 1998. évi többlet ellenére a bruttó adósság hat százalékponttal alacsonyabb volt a GDP százalékában az 1990. évinél, a nettó pedig nem sokkal több, mint a fele. Következésképpen a krízisévekhez képest jelentősen lecsökkent az adósságszolgálat relatív terhe. A devizatartalékok mértéke nem több és nem kevesebb annál, mint ami egy normálisan működő gazdaság számára szükségeltetik.

Mindezen kedvező változások mögött a magánszféra érdekeltségi viszonyainak az előtérbe kerülése áll. Az említett fundamentumok összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket teremtenek, akár csak a Bokros-csomag előtti állapotokhoz képest is. A külföldi befektetők és hitelminősítők az elmúlt években rendre javították országbesorolásunkat, amelyen ez idő szerint még nem módosítottak (az orosz válság dacára sem).

De nincs az a jó helyzet, amit a kormányzati politika ne tudna elrontani. A kormányok nagyon könnyen és nagyon gyorsan képesek kedvezőtlen változások elindítására a gazdaságban, és csak nagyon nehezen és lassan tudnak kedvező fordulatokat elérni - ez a megfigyelés áll a kilencvenes évtized magyar gazdaságát irányító mindegyik kabinetjére is. A jelenleg regnálóról láthatjuk, hogy egyrészt nem kíván a megváltozó körülményekhez időben alkalmazkodni, mert azt vélhetőleg presztízsvesztésként élné meg, másrészt nem is kényszerül az azonnali, drasztikus alkalmazkodásra, a vagyon- és adósságtartalékokból erre az évre még telik. De mi lesz jövőre?

Ez egyfelől a trendek alapján elég nagy biztonsággal megjósolható (eltekintve a háborús helyzet kiváltotta rendkívüli állapotoktól, amivel foglalkozni az előrejelzők értelmetlennek tartják), ha a kormányzat tartja magát a be nem avatkozás politikájához, másfelől viszont a kabinet gazdaságpolitikai szándékaiból ez idő szerint jóformán semmi sem látszik, noha e cikk írásának idején alig választ el bennünket egy-két hét a költségvetés kormány elé terjesztésétől.

A GDP-növekedés összetevőinek változatlansága tovább rontja az egyensúlyi helyzetet, amit a külső finanszírozók számára egyre kevésbé lehet eladni. A fogyasztás élénkülésének nagyobb az importigényessége, mint a beruházásoknak, és a végső keresletet finanszírozó hitel megtérülése lényegesen rosszabb. A fogyasztás bővülésének kisebb a konjunktúrahúzó ereje a befektetésekénél, viszont erőteljes inflációs tényezőként is hathat. A gazdaság az államháztartási deficit látszatmegoldásai ellenére a külső finanszírozás oldaláról veszélyeztetett pályára kerül. Emiatt nem lehet tovább mérsékelni a csúszóleértékelés ütemét, ami egy dezinflációs tényező kiesése, ugyanakkor nem lehet leszállítani a magas reálkamatlábakat, amelyek konjunktúrahűtők. Fiskális kiigazítás nélkül a monetáris politika csak a vészhelyzetek átmeneti elhárítására képes.

A jövő évi költségvetésben az ideinél is alacsonyabb növekedési ütemmel lehet számolni és az egyensúlyromlás feltartóztatása érdekében megszorításokkal: az ideinél nagyobb elsődleges többlettel (a kamatfizetés nélkül számított bevételek és kiadások aktívumával), ami feltételezi a kiadások jelentős visszafogását. (Vélhetőleg ugyanis a kamategyenleg is romlani fog az alacsonyabb növekedési ütem és a magas kamatprémium következtében.) Különösen így van ez akkor, ha a kormány tartja magát a programjához, és ennek megfelelően érzékelhető centralizációcsökkentést kíván elérni (tb-járulék-csökkentés, az áfa felső kulcsának mérséklése). Az államháztartás elsődleges kiadásainak csökkentését viszont reformértékű döntéseken alapulva lehetne csak elfogadtatni a társadalommal. A további fűnyírás nem lenne összeegyeztethető a kormány programjával és nem is járható csak a közszolgáltatások lényeges romlásának vállalása mellett.

Költségvetés 2000-re

Vitathatatlan, hogy a 2000-re szóló költségvetés kulcskérdés a magyar gazdaság további fejlődési pályáját, lehetőségeit illetően. Azért is, mert meghatározza az egyensúlyi folyamatokat, azért is, mert a vállalkozói szféra mozgásterének növelésén vagy szűkítésén keresztül a konjunktúra és összetevőinek alakítója lehet. A 2000-2001-2002-tőt magába foglaló kormányzati elképzelésekből ez idő szerint igen keveset ismerünk. Nem látni azt a hároméves gazdasági stratégiát, amelyre a bemutatandó hároméves költségvetésnek alapozódnia kellene, s amelynek - a kabinet ígéretei szerint - az elmúlt év őszére el kellett volna készülnie. Még csak kiszivárgott információ sincs arról a kormányprogramban ez év tavaszára ígért antiinflációs csomagtervről, amelyhez a költségvetési (és monetáris) politikának alkalmazkodnia kellene. S nem utolsósorban az egészségbiztosítási rendszer kormányzaton belül is vitatott átalakításán kívül nem érkezett hír más reformelképzelésekről. Vagyis a közeli és a távolabbi jövő gazdaságpolitikai vonalvezetésének az alapelemei hiányoznak. Az ebből adódó, kisugárzó gazdaságpolitikai bizonytalanság - romló külső és belső feltételek mellett - nem kedvez a befektetői kedvnek, amin a növekedés és az egyensúlyhiány finanszírozása alapulhatna.

A külkereskedelmi forgalom volumenindexei (előző év = 100%)
Év Behozatal Kivitel
1990 94,8 95,9
1991 105,5 95,1
1992 92,4 101,0
1993 120,9 86,9
1994 114,5 116,6
1995 96,1 108,4
1996 112,0* 113,0*
1997 126,4 129,9
1998 124,0 122,0
* Ipari vámszabad területekkel együtt; e nélkül: behozatal = 105,5%, kivitel = 104,6%.
Forrás: KSH
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére