Gazdaság magánkézben

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 14. számában (1999. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A vagyonpiaci forgalom visszaesésének általában háromféle oka lehet: csökken a kereslet; csökken a kínálat; vagy a két oldalt összehangoló mechanizmusokban támad zavar. Meglehet, a befektetők (a globális tőkepiaci vagy helyi gazdasági-politikai események hatására) kevésbé érdeklődnek az állami vagyon iránt. Másrészt elképzelhető, hogy a folyamat természetes kifulladásáról van szó: lassan elfogy az eladható állami tulajdon. Harmadszor, a kínálat visszafogottságának indoka lehet a belpolitikai ciklus is. Érvelhetünk úgy, hogy a parlamenti és önkormányzati választás, az új kormány felállásával járó személyi és intézményi átrendeződés 1994-hez hasonlóan most sem kedvezett az állami vagyon magánkézbe adásának. Ez az utóbbi tényező hozzájárulhatott az összehangoló mechanizmusok felbolydulásához. Ha a régi játékszabályok már nem érvényesek, újak pedig még nem alakultak ki, akkor ez önmagában is elégséges indoka a lassulásnak.

Visszafogott tervek

Kiinduló feltételezésünk szerint az okoknak mind a négy csoportja szerepet játszhatott az események 1998-as alakulásában. Bármekkora volt is az egyes tényezők súlya, mindegyikkel kapcsolatban külön-külön és összességükre is feltehető a kérdés: átmeneti-e a hatás, vagy a trendek tartós fordulatát alapozzák meg?

A kormányváltás után csaknem egy évvel még mindig nem tudhatunk biztosat. Csak találgathatjuk, hogy mi lesz a megmaradt állami vagyon jövője. Az elmúlt év eseményeinek elemzése, a változás és változatlanság elemeinek összefüggő képbe rendezése azonban támpontokat adhat a várható trendek felvázolásához vagy legalábbis a lehetőségek és következmények világos megfogalmazásához.

Az 1998-ra szóló privatizációs tervek eleve jóval visszafogottabbak voltak a megelőző évinél. 1997 a maga 350 milliárd forintos bevételével a magyar privatizáció második legjobb évének bizonyult. Ennek megközelítését már csak a vagyon fogyása miatt sem lehetett várni. Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) számára előirányzott kilencvenmilliárdos bevételt s ebből nyolcmilliárdos költségvetési befizetést már eredetileg sem lehetett feszített tervnek tekinteni.

Ha a trendváltozásokat akarjuk felderíteni, akkor érdemes összehasonlítani a kormányváltást megelőző és az azt követő időszakot. A számok azt mutatják, hogy ez az értékelési szempont nem légből kapott: a cezúra valóságos.

1998 első félévének adatai jelentősen felülmúlták a kormányzati várakozásokat. Az ÁPV Rt. bevétele több mint 75 milliárd forint volt, így az értékesítés megközelítette az egész évre tervezettet. A privatizációs szervezet 1998. júniusáig 48 társaság mintegy 75 milliárdot érő vagyonát adta el (1. táblázat), mégpedig átlagosan 175 százalékos árfolyamon. A teljes, százszázalékos értékesítés 27 cég kevesebb mint 2 milliárdos vagyonát érintette, a névérték töredékéért, 17 százalékon. A nagy tételek és jó eladások tehát a kisebbségi részesedések.

Már 1997-ben is az volt a jellemző, hogy a bevételek döntő része néhány nagy cég részvényeinek tőzsdére viteléből származott. 1998-ban ez a sajátosság szélsőségesen érvényesült. A szerződések szerinti teljes összeg több mint nyolcvan százaléka, mintegy 68 milliárd forint egyetlen tranzakcióból, a Magyar Olajipari Rt. (Mol) 11 százalékos részvénycsomagjának értékesítéséből származott, és az átlagos árfolyamokat is ez a kibocsátás, a tavasszal még kedvező pénzpiaci konjunktúra szabta meg. E privatizáció mellett minden más eladás eltörpült. A második legnagyobb tranzakció júliusig az Észak-magyarországi Áramszolgáltató volt, egymilliárdos értékkel - a többi meg sem közelítette ezt a határt.

Olcsó nagyvállalatok

A megállapítás egyébként csak a bevételekre és nem az eladott vagyon nagyságára áll. A vizsgált időszakban a privatizáció több olyan nagyvállalatot is érintett, amelyeknek eladásával az ÁPV Rt. évekig sikertelenül próbálkozott. A krónikus bajok miatt az árfolyamok alacsonyak voltak. 1998 legelején talált vevőre az évek óta veszteséges, folyamatos állami támogatásokkal életben tartott Diósgyőri Acélművek. Az új tulajdonos Kelet-szlovákiai Vasmű névleges, egydolláros áron jutott a cég többségi részesedéséhez, másfél év alatt 4,5 milliárdos tőkeemelést ígérve. A privatizációs szerződés szerint azonban ugyanennyit a magyar államnak is bele kell tennie a cégbe. Ilyen kötelezettséget az ÁPV Rt. nem vállalt az Ikarusnál. A külföldi szakmai érdeklődők visszavonulása után, amit részben a buszgyár hivatalban lévő menedzsmentje inspirált, a vezetők részvételével létrehozott konzorcium jutott vásárlási lehetőséghez. A 125 millió forintos ár - ennek fele kárpótlási jegyben - szintén névlegesnek tekinthető. A vevő azonban átvállalta a csaknem kilencmilliárdos tartozást. Ugyancsak több sikertelen pályázat után a névérték húsz százalékáért - szintén ötven százalékban kárpótlási jegyért - kelt el a Hungarocamion. A megígért sokmilliárdos fejlesztést azonnal meg is kezdték.

A privatizációban felhasznált kárpótlási jegyek értéke összesen 3,6 milliárd forint volt, a kedvezményes hitel és részletfizetés nem érte el az egymilliárd forintot. A tőzsdei kibocsátás döntő szerepéből is következik, hogy - mint az elmúlt évek mindegyikében - most is a készpénzbevételek tették ki a teljes érték 95 százalékát (2. táblázat).

Mivel az ÁPV Rt. az első hat hónapban teljesítette a bevételi terv nagyobb részét, nem meglepő, hogy a kiadások sem maradtak el az előirányzattól, sőt egyes tételek meg is haladták azt. A központi költségvetésbe a teljes tervezett összegnél többet, mintegy 12 milliárdot fizettek be. Csökkentették a privatizációval kapcsolatos kötelezettségeket is: a területi önkormányzatok - jórészt a belterületi föld jogán - majdnem hatmilliárdot, a vállalatok pedig a nekik visszajáró privatizációs ellenértékhányad fejében több mint tízmilliárdot kaptak.

A kiadások jelentős tétele volt a gyengélkedő cégek állami kisegítése. Az agrárágazat majd' négymilliárdos támogatása mellett az ÁPV Rt. 12,7 milliárdot fordított reorganizációra és 13,8 milliárdot „a privatizációval összefüggő válsághelyzet" kezelésére - nagyrészt kormánydöntések nyomán. Bábolna négymilliárdos és további 23 agrárcég összesen 3,6 milliárdos tőkeemelése mellett - az erdőgazdaságok, a Diósgyőri Acélművek és a Nitrokémia egy-két milliárdján kívül - a legnagyobb tétel a Postabank megmentésének első lépése volt. Noha az utóbbira a holding közvetlenül csak kétmilliárdot költött, ehhez hozzá kell számítani a Magyar Villamos Művek Rt. kétmilliárdos és a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) nyolcmilliárdos tőkeemelését, ami közvetett juttatás ugyanerre a célra. Maga az MFB négymilliárdnyi saját forrást fektetett az üzletbe, amit a Szerencsejáték Rt. nyolcmilliárdos átutalása egészített ki az előírt húszmilliárdra. Az utóbbi cégnek kompenzációképpen az ÁPV Rt. ugyanilyen értékű Kereskedelmi és Hitelbank-részvénycsomagot adott át, ami a támogatások között nem jelent meg, de jövőbeli bevételkiesést okoz.

Bevételek és kiadások

1998 első felének számait az előző év megfelelő időszakával összevetve azt látjuk, hogy kevesebb vállalatot adtak el, kisebb értékben, így a - továbbra is jórészt készpénzben befolyt - bevételek is elmaradtak a korábbitól. A csökkenés azonban lassú, törésszerű változásról nincs szó. Érdekesebb a bevételek és kiadások viszonyának alakulása. Míg 1997 első hat hónapjában a befolyt összegnek csak kétharmadát költötték el, 1998-ban a kiadások hárommilliárddal túllépték a bevételeket. De a tartalékalap bőven áthidalhatta a rést, nem beszélve most a tőzsdei részvények halasztott fizetésének év végéig várható realizálásáról. A költekezés legnagyobb tétele a reorganizáció volt, ami - már most jórészt a Postabank konszolidációja miatt - megközelítette az 1997. első félévi több mint 30 milliárdos értéket (3. táblázat).

1998 első félévében tehát a privatizáció a megszokott mederben csordogált tovább, a vagyon és a jövedelmek többé vagy kevésbé nyílt redisztribúciója pedig, ha abszolút értékben nem is, a bevételekhez viszonyítva mindenképpen növekedésnek indult. A parlamenti választások előtti utolsó pillanatokban ismét felbukkant a pozíciók újraelosztása-átmentése is. Az ÁPV Rt. alkalmazottainak engedélyezték, hogy a társaságokban vállalt igazgatósági és felügyelőbizottsági tagságért járó tiszteletdíjat megtartsák maguknak, ugyanakkor a soron lévő tavaszi közgyűléseken 46 mező- és erdőgazdasági cég igazgatóságába 44 apparátusi dolgozó kapott kinevezést.

Nagy léptékű intézményi változásra, a magánkézbe adás már több mint egy éve tervezett lezárására és az állami vagyonkezelés új törvényi-szervezeti kereteinek kialakítására azonban a parlamenti választások előtt nem került sor. A kormány megtárgyalta ugyan az ÁPV Rt. javaslatát, amely az egymással versengő változatok közül lényegében a status quo fenntartását irányozta elő (a minisztériumokkal, a Magyar Fejlesztési Bankkal és a Kincstári Vagyoni Igazgatósággal [KVI] megosztott tulajdonosi funkciók, egységes vagyonkezelő holding fenntartása a szervezet alapvető feladatának és felépítésének módosításával). A döntés a holdinghoz tartozó 241 cég és 590 milliárdos vagyon sorsáról a nyár elején hivatalba lépő koalícióra maradt.

Az új kormány debütálása

A választások okozta néhány hónapos cezúra - amely június legelejétől jogi szempontból az új felügyelőbizottság megalakulásáig, szeptember végéig tartott - a kormányváltás természetes, már megszokott velejárójának tekinthető. Eladásokra azonban az egész második félévben alig került sor. Az ÁPV Rt. ebben az időszakban 10 cég kisebb-nagyobb vagyonrészét értékesítette, de a szerződés szerinti érték (azaz a realizált és várható bevétel) csak kétmilliárd forinttal nőtt. Augusztusban még a tervek között szerepelt a Hungexpo, a CD Hungary, a Hungaropharma, a recski ércbánya privatizálásának megkezdése és egy kereskedelmi és hitelbanki részvénycsomag tőzsdére vitele. Az utóbbi esetben, csakúgy, mint más nyilvános kibocsátások elhalasztásában - ezzel együtt a privatizáció általános lassulásában - szerepet játszottak a budapesti tőzsdét különösen sújtó tőkepiaci árfolyamesések. De más típusú értékesítésekre is alig került sor. Milliárdos üzlet csak az Árpád Ingatlanhasznosító Kft. eladása volt, a többiek közül egy sem érte el ennek felét. Lényegesen jobban emelkedett viszont - a júniusi 75 milliárdról decemberre 112 milliárdra - az összes bevétel. Ennek legfontosabb tétele nem a kétmilliárdos vagyonhozadék (osztalék), nem is a kárpótlási jegyek felhasználásának félmilliárdos vagy az egyéb bevételek 1,6 milliárdos tétele volt, hanem az értékesítés (2. táblázat). Mivel a vizsgált időszak eladásai ezt nem magyarázzák, csak a korábbi döntések hatásának pénzforgalmi szemléletű regisztrálása adhatja a 30 milliárdos különbség döntő részét. A tőzsdei értékesítéshez adott kedvezmény, a részletfizetés jelent meg késleltetve a ÁPV Rt. számláin. A bevételek növekedése tehát nagyobbrészt nem az új kormány tevékenységének eredménye, hanem az elődök örökségének (kinnlevőségeinek) behajtása.

Ezek az adatok is azt mutatják, hogy az ÁPV Rt. bevételeinek döntő része 1998 második félévében is készpénz volt, csakúgy, mint az azt megelőző hat hónapban vagy 1997-ben. Egy ponton azonban lényeges változás látszik: július és december között csak 1,7 milliárd forintnyi deviza folyt be, az időszak összes bevételnövekményének alig több mint öt százaléka, ami minden korábbi viszonyítási ponthoz képest - 1994 második féléve kivételével - szélsőségesen alacsony érték.

Negatív szaldó

Az ÁPV Rt. 70 millárdos kiadása 1998 második felében majdnem a duplája a 36 milliárdos összes bevételnek. Láttuk, hogy az egyensúly már június végéig megbillent. Decemberig a nagy ugrást a különböző sorokon, különböző elnevezések alatt szereplő támogatások mutatták: a reorganizáció, befektetés, adóskonszolidáció, agrártámogatás, valamint a „privatizációval összefüggő válsághelyzet" enyhítése összességében a kormányváltástól az év végéig 31-ről 108 milliárdra nőtt (3. táblázat).

Ez az összeg két megközelítésben is kirívóan magas. Egyrészt több, mint 1998 készpénzbevétele, másrészt megközelíti a központi privatizációs szervezetek által 1990 és 1997 között teljesített összes, 122 milliárdos újraelosztási ráfordítást (5. táblázat). S ebből több mint 70 milliárd az új kormány féléves hivatali idejére jutott. A legnagyobb tétel ezen belül a Postabank megkezdett és ekkor felpörgetett konszolidálásának közvetlen és közvetett hatása. A tőkeemelés egy részét a költségvetés utalta át, másik részét az ÁPV Rt.-nek kellett állnia. Közel 40 milliárd nem is a Postabankhoz áramlott, hanem az ügylet kapcsán veszteséget szenvedett Magyar Fejlesztési Bankhoz. Ez azonban majdnem a tízszerese az MFB által tavasszal saját forrásból befektetett összegnek - a nagyobbik részt, mint láttuk, a központi vagyonkezelő közvetve és közvetlenül már akkor kompenzálta.

Központi újraelosztás

A reorganizációsválság-kezelési kiadások növekedése tehát a Postabank megmentésének következménye. Vagyis az ÁPV Rt. 1998 második félévében nem költekezett a szokásosnál jobban, csak egyetlen nagy kormánydöntést hajtott végre. Egyébként a többi hasonló kiadás döntő része is már évek óta kívül esik a holding önálló elhatározásainak körén: 200 milliós összeghatáron felül a kormány dönt. Ebből a megállapításból két következtetés adódik. Először is, a reorganizáció megugrása részben a válságkezelés technikájának hatása. A készpénzes tőkeemelés egyszerre és azonnal megjelenik a mérlegekben, nem úgy, mint a korábbi bankkonszolidáció kötvényátadási, elhúzódó hatású eljárása. Nyilvánvaló, hogy ha a pénzintézetek 1993-94-es megmentése is a mostanihoz hasonló módon és a központi vagyonkezelő szervezetek közreműködésével ment volna végbe, akkor 400-450 milliárd forinttal rosszabb képet mutatna a privatizáció készpénzegyenlege. A bankok korábbi konszolidációjának terhét a központi államkassza vállalta, de az átstrukturált pénzintézetek eladásából származó bevételek az ÁPV Rt.-nél jelentek meg - amíg azt át nem utalták a költségvetésbe. Most viszont a kiadásoknak legalább egy része a holding mérlegében szerepel - de a Postabank esetleges privatizációja után a bevétel is ott jelentkezik.

Csakhogy, másodszor, éppen az átutalásoknak ez a szövevényes útja, a döntések és a pénzügyi következmények intézményes elválasztása mutatja a legjobban a kormány, az állami vagyonkezelő szervezet és más állami tulajdonban lévő cégek összefonódását. Az ÁPV Rt. - s ez nem új jelenség - saját bevételeiből vagy tartalékaiból kormánydöntéseket finanszíroz, vagyis a központi újraelosztás nem jelenik meg a költségvetésben. Így e tételek növelésének sokkal kevésbé szigorúak a korlátai, mint ha a pénzügyi következményeket a parlamentnek kellene jóváhagynia. A holding sokszor nem is saját nevében lép fel, hanem más társaságoknak utal át pénzt a szükséges befektetésekhez (MFB, MVM). A gazdálkodó szervezetek megmentéséhez kiutalt pénz másik része a központi államkasszából származik ugyan, de nem közvetlenül folyik be a kedvezményezetthez (például az MFB-hez), hanem átfut az ÁPV Rt. számláin. Így a vagyonkezelő holding, sőt más nagy állami cégek is szolgálhatnak a redisztribúció rejtett, azaz a központi költségvetést kikerülő csatornájaként.

Az ÁPV Rt. értékesítésből és vagyonhasznosításból származó bevételei, valamint a kiadásai közötti hiányt a központi költségvetés hidalta át a tartalékalap feltöltésével. Így annak nagysága 1998 végére több mint tízmilliárddal meghaladta az év eleji 38 milliárdos szintet (3. táblázat). Erre az elkülönített alapra a törvényekben meghatározott vagy korábban vállalt kötelezettségek teljesítéséhez szükség is lesz. A kormány által mostanában emlegetett sok százmilliárdos tartozás nyilvánvalóan felülbecsült. A 460 milliárdos, jórészt az energetikai privatizációhoz kapcsolódó garancia lehívásának valószínűségét a szakértők tízszázalékosra becsülik. Az ÁPV Rt. nettó - a várható kifizetés szerint értékelt - kötelezettsége auditált adatok szerint 1998 elején 107,7 milliárd forint volt. Ez az összeg az első félévben 82 milliárdra csökkent, majd a további törlesztés ellenére év végéig 103 milliárdra emelkedett. A növekmény egy nagy tételből származik: az Alkotmánybíróság döntése értelmében a gázközművagyon után fizetni kell az érintett önkormányzatoknak. Az összeg különböző becslések szerint 15 milliárdtól egészen 150 milliárdig terjedhet. Ennek fedezetére az ÁPV Rt. 50 milliárd értékben államkötvényt kapott.

A „csontvázak" közül nem tűnt még el egy tízmilliárdos nagyságrendű - és az év során újabb jogcímek nyomán gyarapodó - kárpótlásijegy-csomag sem. Az év elején az ÁPV Rt. az Észak-dunántúli Áramszolgáltató részvényeit akarta felkínálni a jegyekért, majd amikor a cég főtulajdonosával folytatott tárgyalások megfeneklettek, más villamosipari társaságok kisebbségi papírjaiból szándékoztak befektetési alapot létrehozni a kárpótlás kedvezményezettjei számára. A kétlépcsős csere tervét az állami vagyonkezelő új vezetése nem támogatta - de újabb ötlettel azóta sem állt elő.

Illeszkedés a tízéves trendekhez

1998 első féléve a korábbi privatizációs trendek szerves folytatása volt. Az ÁPV Rt.-hez tartozó vállalatok száma csökkent, és ez jórészt eladások - nem pedig felszámolás vagy vagyonvesztés következménye. A néhány nagy eladás - több kisebb, illetve kevés pénzt hozó üzlet képlete már az azt megelőző időszakban sem volt ismeretlen, és a privatizáció adott szakaszának, az állami vagyon összetételének következménye. A bevételek nagy részét egyetlen nagy tranzakció hozta - s egy nagy válságkezelő lépés vitte. 1998 az ÁPV Rt. mérlege szempontjából a Magyar Olajipari Rt., illetve a Postabank éve. Az összes bevétel elmaradt ugyan az 1997-es értéktől, de a privatizáció előrehaladtával már nem is várhatunk növekedést. Az eladások ellenértéke, mint ahogy az utóbbi években megszoktuk, készpénzben folyt be. Az állami holding teljesítette a számára előírt kifizetéseket: átutalta a költségvetésnek, ami a költségvetésé (sőt majdnem hárommilliárddal többet a tervezettnél), feltöltötte a központi (területfejlesztési, környezetvédelmi) alapokat, folytatta a helyi önkormányzatoknak és a korábban privatizált társaságoknak járó összegek kifizetését, finanszírozta a saját és - nagyobbrészt - a kormányzat válságkezelő-reorganizációs döntéseit.

Nem meglepő az sem, hogy a parlamenti választások megint megakasztották az állami vagyon magánkézbe adását. Mint a négy évvel korábban, úgy a most hivatalba lépő kormányzat is először tájékozódik, majd meghirdeti az új keretek kialakításának szükségességét. Amíg erre nem kerül sor, nyilvánvalóan senki sem kezd nagyobb akciókba. Az átrendeződő apparátus és a pozíciója megkérdőjelezésétől tartó vállalatvezetés is tartózkodik a kezdeményezésektől. Így a kínálat - a meghirdetett cégek száma - is kicsi, többek között azért, mert a régi játékszabályok érvényessége elbizonytalanodott, újak pedig még nincsenek. Az adatokkal kimutatható lassulás tehát önmagában még nem jelzi a folyamatok irányának tartós fordulatát.

A részletesebb elemzés azonban sajátos, noha többnyire nem teljesen váratlan jelenségekre hívta fel a figyelmet.

A vagyonérték az év egészében csökkent ugyan, de májushoz viszonyítva több mint 10 milliárddal emelkedett (1. táblázat). Ez a szám még nem mutatja az ÁPV Rt. portfóliójának az új kormány döntéseit követő kiterjedését (többek között a Magyar Fejlesztési Banknak a központi vagyonkezelő szervezethez rendelését, amiről a következő fejezetben lesz szó). Szakértői vélemény szerint a vagyonnövekedés a holdinghoz tartozó társaságok saját tőkéjének növekedéséből adódik, amit a tavaszi közgyűlések után vezettek át a könyveken. Ez a másik oldalról nézve azt jelenti, hogy a második félév eladásaiból származó vagyoncsökkenés kisebb volt az - egyébként örvendetes - eredményjavulásnál.

A trendváltozás jelei

A trendváltozás jelei a kormányváltás után leginkább két ponton fedezhetők fel: a válságkezelő-reorganizációs ráfordítások, illetve tágabb értelemben a bevételek és kiadások viszonya, valamint a devizális bevételek alakulása érdemel külön figyelmet.

Ha a bevételek második félévi növekedéséről azt állítottuk, hogy az jórészt az előző adminisztráció döntéseinek következménye, akkor ez lényegében a kiadásokra is áll. Régebbi elkötelezettség többek között a Diósgyőri Acélművek eladásakor vállalt, részletekben teljesítendő tőkeemelés vagy a Nitrokémia támogatása. Többéves előzménye volt a Postabank válságának is. Megmentésének indokoltságát nehéz vitatni, a tőkeemlés módját és mértékét azonban sok szakértő bírálja. Az állami vagyon kezelése szempontjából a jövőre vonatkozóan a fontos kérdés az, hogy mennyire terjed ki az állami tulajdonban levő társaságok központi kisegítése, illetve mennyire lesz gyakori az állam részvényesi többségének megteremtése-visszaállítása éppen az életben tartás érdekében. S milyen szerepet vállal ilyen akciókban - saját vagy kormányzati elhatározások nyomán - a vagyonkezelő szervezet a központi költségvetés egyenlegének kímélése vagy legalább a romlás elkendőzése érdekében?

Sem az állami újraelosztás, sem pedig annak rejtett, a költségvetés közvetlen kiadásait - mérséklő, de elmaradt bevételeket jelentő - kikerülő formája nem lenne vadonatúj jelenség. Az ÁPV Rt. reorganizációs-befektetési kiadásai az elmúlt években folyó áron egyenletesen, de csak kismértékben nőttek (5. táblázat). Ennek lényeges kiterjedése, az 1998. második félévi trend folytatása azonban változást jelezne.

Új jelenség lenne a holding bevételeit meghaladó költekezés, azaz az állami vagyon működtetésének közpénzeket nem növelő, hanem fogyasztó szerepe is. 1998-ban az ÁPV Rt. összes kiadása több volt, mint az értékesítésből és vagyonhasznosításból származó bevétele. Ez az elmúlt évtizedben többször (1992-ben, 1994-ben és 1996-ban) is előfordult. Ha azonban ennek oka a költségvetési befizetés, akkor valójában nem beszélhetünk túlköltésről. A 6. táblázatban összefoglalt számításaink szerint 1992-ben és 1996-ban egyértelműen ez utóbbi esetről volt szó. 1994-ben és 1998-ban viszont a „tiszta" (költségvetési átutalás nélkül vett) kiadás is több volt, mint a készpénzbevétel. 1994-ben az összes bevételhez mérve nem magas ez a hányad - de akkor ennek nagy része kárpótlási jegy és Egzisztencia-hitel volt, a kiadásokat viszont döntően készpénzben kellett teljesíteni, ami általában véve is igaz. 1998-ban a tiszta kiadás a bevételek mindkét formájához mérve meghaladta a száz százalékot.

Csökkenő devizabevétel

A privatizáció, illetve a hozzá kapcsolt reorganizáció tehát a két utolsó parlamenti választás évében nem hozta, hanem vitte a pénzt. Mivel a jelenség ilyen szorosan kötődik a politikai ciklushoz, a következő időszakra nem vetíthetjük ki minden kétség nélkül. Az azonban biztos, hogy a privatizációs szervezet költségvetési átutalás nékül számított kiadásainak abszolút összege az 1990-es évek második felében nőtt. Ebben a kormányzati politika mellett a vagyon „maradék" jellege - azaz a reorganizáció szükségessége - és az állami kötelezettségek teljesítése (garanciák, önkormányzati és vállalati tartozások kiegyenlítése) is szerepet játszott.

A másik figyelemre méltó elem a forint-deviza arány 1998 bevételi számsoraiban. A belföldi befektetések súlyának és összegének növekedése sem előzmények nélküli. A hazai vásárlások egyszer már meghaladták a külföldiekét, mégpedig éppen 1994-ben, az előző parlamenti választások évében (4. táblázat). Akkor a tulajdonosi középosztály, a belföldi vállalkozások megerősítése középponti eleme volt - részben társadalompolitikai okokból, részben a választásokra tekintve - a privatizációs stratégiának. Hasonló nyíltan meghirdetett célokról vagy ennek megfelelő technikákról 1997-98-ban nem volt szó. (A kis- és közepes vállalkozások fejlesztésének állami programjai sem az előző, sem a hivatalba lépő kormánynál nem az állami vagyon magánkézbe adásához kapcsolódtak.) Az azonban igaz, hogy a hazai befektetések abszolút összege nem 1998-ban, hanem azt megelőző évben volt a legmagasabb, ami részben a privatizációs utak elmozdulását jelzi: a tőzsdei eladások előtérbe kerülése a belföldi kisbefektetőknek is kedvezett.

A másik oldalon a külföldiek visszahúzódása összefügg a felajánlott vagyon korlátozottságával és a parlamenti választások teremtette bizonytalansággal - csakúgy, mint négy évvel ezelőtt. A bizonytalanság természetes mértékét mindkét esetben fokozták az új kormányok kevéssé szerencsés jelzései és lépései, amit 1998-ban a globális tőkepiaci válság hatásai is tetéztek.

A hazai befektetések magas szintje és részaránya tehát részben belpolitikai, részben piaci okokkal magyarázható, és önmagában nem jelenti a korábbi trendek törésszerű változását. Az azonban új jelenség a magyar privatizáció történetében, hogy - az új koalíció működésének első fél évében - devizáért szinte egyáltalán nem adtak-vettek állami vagyont.

Korlátozott intézményi változások

A parlamenti ciklusok által korábban megszabott pályához illeszkedve a választások után nemcsak az eladások lassultak le, hanem az 1990-es és 1994-es évhez hasonlóan ez a passzivitás más területeken felfokozott tevékenységgel párosult. A kormányzat, amint hatalomra jut, először centralizál, kitakarít, berendezkedik. A kiindulópont a döntési jogok központosítása. Azt ugyan még senki sem tudja, hogy mi lesz az állami cégek sorsa, de biztos, ami biztos, a mi kezünkben legyen a gyeplő. Ugyanezt tette az Antall-kabinet, amikor a legelső parlamenti ülések egyikén a kormány felügyelete alá rendelte a Vagyonügynökséget, és kiterjesztette hatáskörét, majd a Horn-kormány, amikor hivatalba lépése után azonnal meghirdette az ÁVÜ és a tartós állami tulajdon kezelésére alig két évvel azelőtt létrehozott Állami Vagyonkezelő Rt. összevonását. Mint négy és nyolc évvel ezelőtt, most is sietősen hozzákezdtek az apparátusok és a még állami befolyás alatt álló vállalatok vezetőinek lecseréléséhez. A központosítással szorosan összefüggő második alapelv ugyanis a megbízható káderek kinevezése.

A három kormányzati ciklus e hasonló vonásai mellett van egy lényeges különbség. Az előző váltásoknál az új adminisztráció fontosnak találta, hogy átfogó programot dolgozzon ki a privatizációs eljárásokról és intézményekről. Most ez az elem a korábbiaknál is inkább háttérbe szorult. Centralizáció és személycsere, átfogó stratégia nélkül - összefoglalóan így jellemezhetjük 1998 második félévének eseményeit.

Központosítás

Az új kormány egy rohammal elfoglalta a meglevő intézményeket. A csúcson a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) áll, hierarchiájába tagozva az állami vagyon és a tulajdonosi szervezetek döntő részét. 1998 nyara óta ebbe a keretbe tartozik a társadalombiztosítás és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság is. A kancellária a szó fizikai értelmében beköltözve a székház nagy részébe, bekebelezte az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t (kiterjedt, a holding közvetlen irányítása alá tartozó vagyont is).

A hivatalba lépő kabinet első lépése a társadalombiztosítási önkormányzatok megszüntetése és vagyonuk közvetlen kormányzati kezelésbe vétele volt. A „visszaállamosítás", a tb-nek a Miniszterelnöki Hivatal, s ezen belül egy politikai államtitkár alá rendelése végül is a korábbi gyakorlatot - a vagyongazdálkodás központi befolyásolását - intézményesítette, és annak átfogó rendszerét teremtette meg. A tulajdonosi jogok gyakorlása szempontjából ez a lépés akkor tekinthető eredményesnek, ha az új feltételek között hatékonyabbá válik a gazdálkodás. Az egészségbiztosító induló 30 milliárdos vagyona 18 milliárdra csökkent, részben a kényszerű eladások miatt. A nyugdíjbiztosító vagyonának értéke viszont a hasonló előírások ellenére - sajtóértesülések szerint - 1998. augusztus elejéig 35 milliárdról 74 milliárdra emelkedett, főként a részvények árfolyamának növekedése miatt. Október közepéig viszont a tőzsdeválság hatására a veszteség itt 48 milliárd, az egészségbiztosítónál 17 milliárd lett. Sokba került a tb-nek a Postabank is. Az év elején kormányzati döntésre kellett hozzájárulnia - résztulajdonosként - a tőkeemeléshez, később a tőkeleszállítás miatt, ugyancsak kormánydöntésre, elvesztette majdnem az összes befektetését.

A tb új intézményrendszere tehát nem tudott védekezni a piaci és politikai hatásokkal szemben, és szakértők szerint nem tett megfelelő lépéseket a károk minimalizálására. A felelősséget csak tüzetesebb vizsgálat állapíthatná meg. Az azonban biztosnak látszik, hogy a tb-vagyon kezelésének átrendezése nem adott garanciát a hatékony működésre, ami a kormányzat figyelmét sem kerülte el. Az első tervek befektetési alapok létrehozásáról szóltak. 1999 elején megállapodás született az ÁPV Rt.-vel, hogy a holding értékesíti az átadáskor 60-80 milliárd forintra becsült vagyont. A bevételek nem az eladót és nem is közvetlenül a központi államkasszát illetik, hanem - csakúgy, mint eddig - a társadalombiztosítás éves hiányának mérséklését szolgálják. A tb-vagyon közvetlen központi rendelkezés alá vonása és esetleges privatizációja lényegében az eredeti, az 1990-es évek elején jellemző állapotot állította vissza: a társadalombiztosítás elkülönült, vagyongazdálkodása megszűnt, bevételei és kiadásai beolvadtak az átfogó újraelosztó rendszerbe.

A függetlenség megteremtése

Míg a társadalombiztosítás „visszaállamosításának" fő indoka a központi áttekintés és ellenőrzés lehetőségének javítása volt, a Kincstári Vagyonigazgatóság (KVI) esetében az érvelés éppen ellentétes. A jelszó itt a függetlenség megteremtése a folyó költségvetéstől. Az 1997 végén majdnem 2000 elemből álló, mintegy 400 milliárd forint értékű vagyon ugyanis korábban a Pénzügyminisztérium felügyelete alatt állt. Az 1998 őszén elfogadott törvénymódosítás ezt a jelentős tételt „a kincstárért felelős miniszter" irányítása alá rendelte. A kormány most a kancellária vezetőjét nevezte ki ebbe a pozícióba, de a jövőben saját hatáskörében, a parlament hozzájárulása nélkül, tetszés szerint megváltoztathatja a felügyeleti rendet.

A MeH irányítása elvileg megkönnyítheti a vagyon átcsoportosítását az egyes állami tulajdonosi szervezetek között. Az ÁPV Rt. máris kérte a KVI-től a vállalkozói vagyon körébe sorolható, ezért privatizálandó elemeket, mint például az Expo-telkeket vagy a honvédelmi tárca és a Belügyminisztérium értékesítésre váró ingatlanait. Mivel azonban a vállalkozói vagyon fogalmának nincs pontos meghatározása, az átadás most is az ellenérdekű szervezetek alkujának tárgya lehet. A KVI döntési és vagyoni körének célszerű meghatározása nagymértékben függ az állami vagyon kezelésének jövőbeli általános kereteitől, a feladatok és a kötelezettségek felosztásától - ami egyelőre bizonytalan.

Az „egységes állami vagyonkezelés" elve alapján a társadalombiztosítási és kincstári vagyonnal együtt a Miniszterelnöki Hivatal alá rendelték az ÁPV Rt.-t is, miközben a holding - pontosabban annak vezetője - a korábbinál jóval szélesebb terület fölött rendelkezik. A pénzügyminiszter ugyanis a központi privatizációs szervezet elnök-vezérigazgatójára ruházta az állami kézben levő bankrészvények és más sajátos tevékenységű cégek (a Szerencsejáték Rt., a Reorg Rt., az export-hitel intézmények) kezelésének jogát. A Magyar Fejlesztési Bank önmagában is több tízmilliárd forint értékű vállalati vagyon tulajdonosa, és hagyományosan az állami pénzek újraelosztásának egyik fontos csatornája csakúgy, mint a hitelgaranciákat nyújtó szervezetek. Az ÁPV Rt. eddig is olyan redisztribúciós központként működött, amelynek nyilvános ellenőrzése korlátozott - most az átláthatatlan vagyon- és jövedelem-újraelosztás lehetőségei tovább szélesednek.

Az állami vagyon felügyeletének összpontosítása a kancelláriában megnyitja a közvetlen politikai-miniszterelnöki befolyás csatornáját, lehetővé teszi az állami vagyon egészének egységes áttekintését és az egyes elemek átcsoportosítását, de más szempontból hatékonysága ugyancsak kétséges lehet. Egyrészt nem biztos, hogy a MeH vezetőjének szerteágazó tevékenysége közepette - az eseti-operatív beavatkozásokon túl - elegendő ideje marad e fontos részlet felügyeletére. A részvényesi jogok gyakorlásának hiánya vagy késlekedése fennakadásokat okozhat. Másrészt viszont ebben a szerkezetben az ÁPV Rt. aránytalanul megerősödhet hagyományos ellenlábasaival, a hatósági, szabályozó és tulajdonosi funkciókat is betöltő - de egyébként korábbi vagyonkezelői pozíciók megtartásával az egységes irányítás elvén rést ütő - ágazati minisztériumokkal szemben. A MeH ugyanis általános vélekedés szerint a leghatásosabb érdekképviselő a kormányon belül - ezért igyekszik mindenki, aki csak teheti, e szervezet védőernyője alá kerülni. Ezt az ÁPV Rt. elnök-vezérigazgatója nyíltan ki is mondta: a kancellária „a kormányban olyan erős pozícióval rendelkezik, hogy adott esetben van esély, mondjuk, a többi tárcával szemben sikeres érdekérvényesítésre". Ugyanakkor a vagyonkezelő hatalmi súlya magával a felügyelő szervezettel szemben is jelentkezhet. A centralizáció csapdája itt és most is fenyegeti a kormányzatot, ha igazolódik a holding vezetőjének felfogása: a MeH csak törvényességi felügyeletet gyakorol az ÁPV fölött, önálló privatizációs politikát nem folytat.

A lényeg: kádercsere

A felügyeleti körök átrendezése és a vagyon egyes elemeinek átcsoportosítása önmagában még nem érinti a társaságokban gyakorolt állami tulajdonosi szerep betöltésének módját. 1998-ban nem változott a vagyonkezelés szervezeti kerete, amelynek legfőbb letéteményese továbbra is az ÁPV Rt. maradt. A holdingon belül pedig, az elnök-vezérigazgató nyilatkozata szerint a privatizációval szemben előtérbe kerülnek a vagyonkezelői feladatok.

A vagyonkezelés, csakúgy, mint eddig, elkülönült szervezeti egységhez és vezérigazgató-helyetteshez tartozik. Ez azonban nem annyira a funkciók, mint inkább a cégek szétválasztása a tulajdon tartós vagy időleges jellege szerint, ami az 1992 és 1994 között működő Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság már korábban megindult felélesztése - önálló társasági keret nélkül. A hasonlóságot erősíti, hogy - részben a korábban már létező minták szerint - létrehoztak egy kontrollingigazgatóságot a cégek tevékenységének folyamatos ellenőrzésére.

Az ÁPV Rt. vagyonkezelői tevékenységének továbbra is fontos része volt, mint láttuk, a cégek megmentése-kisegítése befektetésekkel vagy más formában adott juttatásokkal. A leglátványosabb és valószínűleg leginkább kiterjedt terep azonban a személycserék végrehajtása.

A vezetőváltások az új kormány hivatalba lépése után először magukat a vagyonkezelő szervezeteket érintették. Nemcsak az ÁPV Rt. és a KVI élén történt változás, hanem a sajátos feladatkörű szervezeteknél (Hitelgarancia Rt., Magyar Fejlesztési Bank, Földhitel és Jelzálog Bank, Concordia Közraktározási Rt., Szerencsejáték Rt.) is. Szintén gyorsan megindult a tulajdonosi testületek - igazgatóságok, felügyelőbizottságok - és az apparátusok tagjainak kicserélése. (Az MFB-nél például ügyvezető igazgatói szintig válogatás nélkül mindenkitől megváltak.) Hasonlóképpen megkezdődött a kulcspozíciók elfoglalása a vállalati szférának az állami befolyási körbe tartozó, ma már viszonylag szűk, de korántsem jelentéktelen részében. Új vezérigazatója lett többek között a Magyar Villamos Műveknek, a Paksi Atomerőműnek, a Malévnak, a Nitrokémiának, az Antenna Hungáriának, Bábolnának, a Moképnek, több Volán-vállalatnak és - speciális okokból - a Postabanknak. Az állami tulajdonos már a parlamenti választások után megpendítette, hogy hasonló lépéseket szeretne tenni a Mol Rt. igazgatóságában. Az 1999 februárjában megtartott közgyűlésen ezt többségi pakett hiányában is sikerült elérnie. Sajtóközlemények szerint a kampány az ÁPV Rt.-hez tartozó mintegy 250 cég közül negyvenet-ötvenet érintett. Noha az abszolút szám, ha igaz, valóban nem túlságosan magas, az egyötödös részarány nem marginális jelentőségű, sőt lehet, hogy magasabb, mint az előző két választás után. Hozzá kell tenni, hogy a kormány keze az állami tulajdon határain kívülre is elérhet.

A nyilvánosság előtt is sokszor vitatott, esetenként nem titkoltan politikai indíttatású kádercserék részben a korábbi kinevezések szerves következményei: ha valakit politikai szempontok alapján neveztek ki, akkor azt kormányváltáskor ugyanilyen okokból el is kell küldeni. Biztosan voltak azonban olyan esetek, amikor nem is a megelőző kormányzat által, hanem már korábban megbízott, elismerten jó szakemberektől váltak meg (például Hitelgarancia Rt.). A közvélemény sokszor nem lehet meggyőzve arról, hogy az utódok kvalitásai feltétlenül jobbak. A vezetőváltás ugyanakkor az irányítás logikájából és adott állapotából is következik. A központosítás csak akkor működik jól - azaz a kormányzati szándékoknak megfelelően -, ha a kulcspozíciókban megbízható emberek ülnek, illetve a leváltás gyakorisága példát statuál, és lojalitásra ösztönzi a még helyükön maradtakat is.

Bizonytalan eljárási szabályok

Mindez annál is fontosabb, mert a játékszabályok képlékenyek és hiányosak. A privatizációt és a vagyonkezelést érintő korábbi eljárási rend bizonytalanná vált, újak még nincsenek. Az új kádereknek tanulniok vagy legalábbis tájékozódniok kell. Ilyen körülmények között a kis döntések is felfelé csúsznak az intézményen belül. Az állami vállalatok működését eddig is csak kevéssé szabályozta átfogó, normatív irányítási rendszer. Az osztalék elvonását vagy visszahagyását, a tőkeemelések és más támogatások mértékét, a vezetők érdekeltségi rendszerét az elmúlt években is inkább egyedi, ad hoc döntések határozták meg, semmint egy stabil, kiszámítható és nyilvánosan ellenőrizhető szisztéma. 1998 második felében az új vezetés meghirdette ugyan, hogy az állami vagyonkezelés egységes elvek alapján folyik majd, de ennek csak a függelmi kereteit alakították ki - a minisztériumi tulajdonlás fennmaradás miatt azt is csak részlegesen. A tartalmi elemek körvonalazásával mindmáig adós maradt a kormányzat. 1999 elején sem világos, hogy mi lesz a cél, és milyen módszerek várhatók az állami tulajdonosi jogok gyakorlásában. A stratégia kiforratlansága nemcsak a vagyonkezelésben, hanem a privatizációban is jól érzékelhető.

A stratégia hiánya

Az 1998-as választási év újdonsága, hogy most nemcsak a magánkézbe adás állt le, hanem a jövőre vonatkozó elgondolások kidolgozása is - nem úgy, mint az előző ciklusokban. 1990-ben a miniszterelnökség államtitkára már szeptemberre összeállított egy privatizációs koncepciót. 1994 nyár végére készen állt az új privatizációs törvény szövege. 1998-ban legfeljebb csak könnyen módosítható, nehezen számon kérhető sajtónyilatkozatokat lehetett hallani, s szórványos híreket a zárt ajtók mögött készülő tervezetekről.

Az új kormányzat nem kerülheti meg azokat a privatizációval kapcsolatos dilemmákat, amelyekkel elődei is küszködtek. Az alapvető kérdés nyers hatalmi szempontból az, hogy mit tartanak fontosabbnak: a közvetlen gazdasági befolyás hosszabb távú fenntartását, a tulajdonrészek ingyenes-kedvezményes elosztását vagy a gyorsan realizálható költségvetési bevételeket. Az első megoldás sok igazgatósági széket hoz és félelmet keltő, a vonal túlfelén gazsulálást kiváltó telefonokkal jár - és esetleg némi osztalékkal, de biztosan sok kiadással. A második út hozadéka a klientúra építése-megerősítése, szívességek viszonzása és új kapcsolati hálók szövögetése. A harmadik megoldás felé szoríthatnak a választási kampányban tett ígéretek és a makrogazdasági egyensúly megbillenése. Sok pénzre lesz szükség. A vagyon és a jövedelmek újraelosztása tehát rövid távon átváltható, de a kormányzat szemszögéből nincs abszolút jó megoldás.

A feladatok mérete és jellege az előző kormányzati ciklus kezdetéhez viszonyítva kétségtelenül változott. Egész vállalatok helyett kisebbségi, esetleg többségi részvénycsomagok eladása került előtérbe. Arról kellene átfogó stratégia alapján dönteni, hogy milyen cégekben, milyen indokok alapján akar az állam tulajdonrészeket megőrizni - de az e szelekcióból kieső részesedéseket magánkézbe kellene adni. Egyelőre sem az állami vagyonkezelés, sem a még hátralévő privatizáció módszereiről nincs döntés.

Az ÁPV Rt. elnök-vezérigazgatójának bemutatkozó nyilatkozata szerint a tartós állami tulajdon körébe tartozó cégek számát nem, legfeljebb a kötelezően megtartandó részesedés mértékét kell csökkenteni. Az eladások folytatására, úgymond, szükség van. A cél itt a lehető legmagasabb ár elérése, a készpénzes értékesítés, ugyanakkor a kistulajdonosi réteg erősítése. A privatizáció vezetője enyhítené viszont a versenyeztetés szigorú szabályait, a nyilvános tenderektől az árverések és a vevőkkel folytatott közvetlen tárgyalások felé tolva a hangsúlyokat. A privatizáció - véleménye szerint - még két-három évig folytatódik, s addig a belső átrendezéseken túl nagyobb lépésekre nincs szükség: nem kell új szervezeteket felállítani csak azért, hogy változtassunk.

Ez a felfogás, úgy tűnik, a múlt év végéig módosult vagy legalábbis elbizonytalanodott. „Új privatizációs törvény készül" - állította decemberben az állami vagyon legfőbb őre. A konkrétumok azonban itt még a korábbinál is soványabbak. Eladásokról egyáltalán nem esik szó, csak a vagyonkezelés átfogó szabályozásának a lehető legáltalánosabban megfogalmazott igényéről. Mindössze annyit tudhatunk meg, hogy a jogszabály előkészítésén két munkacsoport dolgozik. A holdingon belüli tervezetek inkább gyakorlati kérdésekkel foglalkoznak. Az elvi munkát a Miniszterelnöki Hivatal keretében működő bizottság végzi.

1999 elején a testület összeállított egy rövid tézisgyűjteményt, és felvázolt két alaplehetőséget: vagy egy új, egységes törvényt kell alkotni az állami vagyon kezeléséről és privatizációjáról, ami megváltoztatná a szervezeti kereteket is, vagy kisebb korrekciókkal minden marad a régiben. A kormány azonban még nem foglalkozott az előterjesztéssel. Döntés hiányában pedig - mondják a szakértők - nem érdemes részletesebb tervezeteket készíteni. A gépezet egyelőre nem lendült mozgásba.

Újdonságok, tendenciák

A vállalatok szervezeti és tulajdonosi szerkezetének alakulásában 1998-ban néhány új tendencia is felbukkant, illetve korábban elindult folyamatok erősödni látszanak. Ezek egy része nemcsak a kormány tevékenységével vagy a hazai gazdaság állapotával függ össze, hanem az oroszországi és a globális tőkepiaci válsággal is. Röviden a következő, egymástól sem független jelenségeket mutatjuk be, mindegyiket csak a vizsgált tárgykör szempontjából: a külföldi tőke magatartását, a tőzsdei árfolyamok változását, a tulajdonosi szerkezet átrendeződését a fúziók és a visszaállamosítások hatására, valamint ez utóbbi eszközét, illetve alternatíváját, az állami támogatások növekedését.

A tavalyi év a külföldi tőke beáramlása szempontjából jól kezdődött. Az első negyedévben majdnem 470 millió dollárnyi külső befektetést regisztráltak, ami megközelítette az egész évre számított kétmillárdos összeg időarányos részét. Egyre-másra jöttek a hírek arról is, hogy a már működő cégek további fejlesztéseket terveznek és indítanak. Csak a legnagyobbakat említve: az Opel új sebességváltógyár építésébe kezdett Szentgotthárdon 230 millió márkáért. A General Electric tízmilliárd forintos beruházást fontolgatott Kisvárdán, Hajdúböszörményben és - új telepítésként - Ózdon. Az Audi és a Suzuki újabb milliárdokat akart befektetni. Emellett az első félév statisztikája szerint 2245 új cég alakult külföldi részvétellel, kétharmad részben kizárólag a határon túli befektetők tulajdonában. Az összesen mintegy 250 millió dollárnyi beruházás 28 százalékkal volt több a megelőző év hasonló időszakánál. Mint láttuk, a privatizáció révén is 37 milliárd forintnyi külföldi tőke jött az országba. Sikerült előrelépni két, a kormányzat által régebben szorgalmazott kérdésben. A befektetések egy része a sajátos kedvezményeket követve elindult az ország keleti és északi régiói felé. A külföldi társaságok két érdekszövetsége pedig az ipari tárcával közösen megalapította a Beszállítói Chartát a magyar kis- és közepes cégek fejlesztése és a szorosabb nagyvállalati kapcsolatok kiépítése érdekében.

A fordulat jelei először a parlamenti választások után mutatkoztak. Csak júniusban, egyetlen hónap alatt 421 millió dollár áramlott ki, részben a tőzsdei portfóliókból és állampapírokból, részben osztalék formájában. Mindkét csatorna folyamatosan működött ezután is. Az év egészében összesen 1,2 milliárd dollár hozamot utaltak haza a tulajdonosok, és a külföldi intézményi befektetők visszahúzódtak a tőzsdéről. Új beruházásokról - fejlesztésekről, zöldmezős vagy privatizációs befektetésekről - alig esett szó. Ez a jelenség nyilvánvalóan összefüggött az orosz válsággal s a világ tőkepiacainak felbolydulásával, valamint azzal is, hogy a nagy ráfordítások most, néhány év után hoztak nyereséget. 1999 első hónapjainak eseményei azonban világosan mutatják a belső gazdasági folyamatok, az egyensúlyromlás hatását, azaz az ország helyzetének és megítélésének törékeny voltát.

A tőzsdei árfolyamok esése nemcsak veszteségekkel, hanem a tulajdonosi szerkezetek átrendeződésével is járt. Korábban is előfordult, hogy a részvények felvásárlásával külső vállalkozói csoportok jelentős részesedést szereztek a szétszórt tulajdonosi szerkezetű cégekben. Ez történt a Globus Konzevgyárral, majd 1998 tavaszán a Tiszai Vegyi Kombináttal. A tendenciát a papírok lényegesen olcsóbbá válása felerősíti. Annak ellenére, hogy a tőzsdei társaságok félévi eredményei átlagosan negyven százalékkal haladták meg az egy évvel azelőtti profitokat, szeptemberre számos vállalat részvényeinek értéke a könyv szerinti érték alá esett, így a befektetések megtérülési mutatói ugrásszerűen javultak. A nagyobb léptékű vásárlások első jelei 1998 őszén a kisebb társaságoknál (Bizományi Áruház, Graboplast) mutatkoztak, de az eljárás könnyen kiterjedhet más cégekre is.

Irányító paketteket természetesen nem csak a tőzsdén lehet venni. E körön kívül is folytatódott az 1990-es évek közepén elindult tőkekoncentráció, amit jól kirajzolódó világtendencia részeként a korábban privatizált cégek megerősödése és piaci terjeszkedésének igénye is táplált. Egy felmérés szerint a fúziók száma 1998 első félévében több volt, mint a megelőző év egészében. A 75 tranzakció nagy részére a pénzügyi szektorban és az élelmiszeriparban került sor. Az utóbbin belül is kiemelkedik a tejipar.

E két irányzattól eltérően vadonatúj jelenség a tulajdonosi szerkezet átrendeződésében a visszállamosítás, amelynek szintén lehet tőzsdei és tőzsdén kívüli útja. A második esetre jó példa az állami tulajdonosi többség visszaszerzése a Concordia közraktározási társaságban, a Kereskedelmi és Hitelbank részvényeinek megvásárlásával. Sajtóértesülések szerint a közvetlen cél itt a vezérigazgató-csere feltételeinek megteremtése volt. Hasonló okok szerepet játszhattak a Magyar Olajipari Rt. esetében is. 1998 őszén, az árfolyamok zuhanása idején az ÁPV Rt. vezetői a nyilvánosság előtt is mérlegelték, hogy a szűken vett gazdasági racionalitás szempontjából érdemes volna olcsón vásárolni több cég, többek között a Mol papírjaiból. Rövid vizsgálódás után világos lett, hogy a vagyonkezelő holdingnak ilyen akcióra nincs törvényes lehetősége. Ekkor - meg nem erősített hírek szerint - az amúgy nagy veszteségeket szenvedett és likviditási nehézségekkel küzdő társadalombiztosítás vett néhány milliárdért olajipari részvényt. Ugyancsak sok szó esett az utóbbi hónapokban az M1-es autópályát üzemeltető, a felvett kölcsönöket törleszteni képtelen ELMKA koncesziós jogának visszavonásáról, a megépített út állami rendelkezés alá vonásáról és új, „helyettesítő társaság" kereséséről. Akkor azonban az EBRD-től fölvett 60 milliárd forintos hitel állami garantálásán túl a működtetés költségeiből is részt kellene vállalni.

Kényszerű visszaállamosítás

Az utóbbi eset jól mutatja, hogy a visszaállamosítás oka a magántulajdonban levő cég válsághelyzete is lehet. Ilyen kényszerű, azaz a társaság megmentését szolgáló befektetés volt a Postabank tőkéjének megemelése központi forrásokból. De hasonló lépésekre sor kerülhet a korábban privatizált, de bajba jutott cégeknél is. A Diósgyőri Acélműveknél ez az 1990-es évek elején egyszer már előfordult. Az 1997-es második privatizációt követően, a szerkezeti átalakítás megindulása és a veszteségek jelentős csökkentése után a szlovák anyavállalat súlyos pénzügyi gondjai miatt most megint nem zárható ki hasonló fordulat. A magyar állam az eladási szerződésben nem vállalt visszavásárlási garanciát, és a jelenlegi kormányzat azt állítja, hogy a jövőben nem kívánja támogatni az évek során mintegy 30 millárd forinttal életben tartott borsodi acélipart. Egyelőre az új tulajdonos is tagadja, hogy a kivonulást fontolgatná. Kétséges azonban, hogy jelenlegi helyzetében tudja-e törleszteni a megígért tőkeemelés utolsó részletét, képes lesz-e finanszírozni a még várható veszteségeket, és beilleszthető-e a cégcsoport elkerülhetetlen szerkezeti átalakításába a külföldi befektetések fenntartása. Ha nem, a magyar állam ismét válaszút elé kerülhet, csakúgy, mint az ikervállalatnál Ózdon. Ott a főrészvényes német cég, noha a privatizáció idején nem szorgalmazta a korábban kilátásba helyezett központi támogatást, 1998 tavaszán leállította a kulcsberuházást, a miniacélmű építését, és bejelentette igényét 2-2,5 milliárd állami hozzájárulásra. Az üzleti partnerek megítélése szerint hamarosan elérhet a csőd olyan külföldi kézbe került nagyvállalatokat is, mint a Ganz Ansaldo vagy a Ganz Hunslett.

Máris nyilvánvaló a fenyegetettség az 1998 elején privatizált Ikarusnál. Noha a tulajdonossá vált korábbi menedzsment tevékenysége idején, 1997-ben és 1998 első félévében mutatkoztak a hányatott sorsú cég konszolidációjának jelei (a veszteséget sikerült milliárdos nagyságrendű nyereségbe fordítani), a termelési és értékesítési szerkezet gyökeres megváltoztatására nem került sor. Az orosz pénzügyi válság kitörésekor a cég termelésének hatvan százalékára még mindig ezen a piacon volt szerződés - állami garanciával támogatott exporthitel-finanszírozással. (A Magyar Exporthitel Biztosító orosz üzleteinek 90 százalékát az Ikarus kötötte le.) A megváltozott feltételek között az új kormányzat vonakodott megadni a korábbi kedvezményt. A kockázatnak csak egy kis részét vállalta, azt is késve, annak ellenére, hogy a külföldi partnerek folyamatosan fizettek. Decemberben az Ikarus már bért sem tudott fizetni, a dolgozók sztrájkkal, a vezetők elbocsátásokkal és a parlament előtti demonstrációval fenyegetőztek. A helyzetet súlyosbította a privatizálás módja. A vevők részletfizetési kedvezményt kaptak az adósságok felére, a másik felét viszont készpénzben kifizették a Pénzügyminisztériumnak és az ABN Amro Banknak - mégpedig újabb hitelek felvételével. A törlesztés 1998 második felében már akadozott, majd leállt. A kölcsönt adó bankkonzorciumnak azonban az volt az érdeke, hogy az Ikarus talpon maradjon. Ezért decemberben csődön kívüli egyezséget kötöttek a céggel, és tovább finanszírozták folyó kiadásait, lehetővé téve a túlélést.

Az Ikarus tulajdonosai - az évek óta 30 százalékot birtokló orosz Atexet is beleértve - késznek mutatkoztak arra, hogy a válság megoldása érdekében lemondjanak részvényeik feléről. Először adósság-részvény cserén gondolkoztak, később külső, stratégiai befektető bevonását tervezték. Nem kizárt azonban, hogy az új partner a magyar állam lesz. A menedzsment már ősszel megfogalmazta azt a feltételezést, hogy a hitelgarancia visszavonásának célja a társaság lehetetlenné tétele és visszaállamosítása. A gazdasági miniszter év végén nem zárta ki ezt a lehetőséget, noha ennek gazdasági racionalitása kétséges: a buszgyár életben tartása nyilvánvalóan sokba kerülne, és előbb-utóbb újra kellene kezdeni az évekig eredménytelen privatizációs kísérleteket.

Mint a Postabank esete mutatja, a befektetés (tőkeemelés) lehet eszköze az állami tulajdonosi többség megszerzésének Az Ikarus pedig azt példázza, hogy a központi támogatás a visszaállamosítás alternatívája. Ilyenkor az állam magáncégeknek ad kedvezményt, az államháztartás kiadásait növelve vagy a bevételeket csökkentve - a cégek életben tartása vagy az állami tulajdonba vétel elkerülése érdekében. Hasonló igények, szintén részben a keleti kereskedelem összeomlása miatt, 1998-ban más ágazatokban is tömegesen jelentkeztek.

Az élelmiszeripar esete

A válság, csakúgy, mint a buszgyártást, az élelmiszeripar egyes részeit is érzékenyen érintette. Az élelmiszeripar kinnlevősége októberben elérte a 16 milliárd forintot. A nagy orosz exportot lebonyolító konzervipari cégek már szeptemberben állami garanciát kértek a raktárkészleteket és a felvásárlást finanszírozó hitelekhez. Ezt a kölcsönök felére meg is kapták, csakúgy, mint azt a kedvezményt, hogy a támogatásokat lehívhatták a bevétel beérkezése előtt is. A keleti piacok finanszírozási gondjai több iparág számára felértékelték a belső piacot, sokszor újabb érvet adva az importkorlátozás régebbi követeléséhez. A kamara gyógyszeripari tagozata ősszel ismét intézkedéseket javasolt a behozatal visszafogására. Más helyütt ettől függetlenül is erősödött a belső piac védelme. Az acéliparban hosszú évek óta szabályozott az import mennyisége. Júliusban kvótát határoztak meg az orosz és ukrán behozatalra, decemberben pedig a cseh importra is, a volument az 1998-as érték egyötödében szabva meg. 1999 januárjától pótvámot vetettek ki az Oroszországból és Ukrajnából származó műtrágyára.

A nyílt vagy rejtett támogatások tehát nem feltétlenül kötődnek az állami tulajdonhoz, de annak fenntartása vagy éppen növelése minden valószínűség szerint folyamatos kiadásokkal jár. Már csak ezért is fontos lenne a magánkézbe adás továbbvitele.

Mi várható 1999-ben?

Az állami vagyon lebontásának a mélységes csönd ellenére nincs, nem lehet vége. Az ÁPV Rt.-hez 1998. december végén 218 cég 600 milliárdos vagyona tartozott, aminek majdnem a fele a jelenlegi törvények szerint privatizálható, csakúgy, mint a holding kezelésében levő, de a nyilvántartásokban még nem szereplő bankrészvények és a Magyar Fejlesztési Bank cégeinek több tízmilliárdos vagyona. Mindezen túl ott van még a társadalombiztosítás visszaállamosított 65 milliárdos csomagja és a minisztériumok tulajdona olyan óriáscégekkel, mint a MÁV és a Posta. A vagyon egy részét el lehetne adni, a többire pedig gondot kellene fordítani (vagy ahogyan mostanában mondjuk: kezelni kellene) valamilyen szabályok szerint. Lezárni a kárpótlást, megállapodni végre a helyi önkormányzatokkal a vagyonátadásról, teljesíteni a korábbi szerződésben vállalt garanciákat, és számon tartani a vevők ígéreteinek teljesítését.

Tennivaló tehát volna elég. Mint ahogy eddig, most is gyorsan ki fog derülni, hogy a hadállások gyors elfoglalása önmagában nem garantálja a sikeres vagyongazdálkodást. A döntések központosítása működésképtelenséghez is vezethet. Szabályokat és intézményeket kell alkotni, különben a vezetők túlhatalma és az alárendeltek bizonytalansága bénítóan hat, ez pedig nem hogy megakadályozná, hanem felgyorsíthatja a közpénzek elszivárgását.

A privatizáció sorsát érintő kérdések változatlanok: hogyan alakul a magánkézbe adás üteme és módja, milyen elvek alapján, milyen szervezetek kezelik majd a megmaradó állami vagyont, és hogyan változik részben ennek nyomán, de részben ettől függetlenül a magyar gazdaság tulajdonosi struktúrája? Mivel a kormány elgondolásai eddig nem kerültek nyilvánosságra, a várható fejleményekre csak az eddig érzékelhető általános tendenciák alapján következtethetünk.

Az elmúlt hónapok szórványos megnyilatkozásai és eseményei nem utalnak arra, hogy az új koalíció határozottan folytatni akarná a magánkézbe adást. Nem is biztos, hogy ennek tőzsdei formáját 1999 elején érdemes lenne szorgalmazni. Elképzelhető azonban, hogy nem időleges konjunkturális jelenségről van szó: az „erős állam" elve - vagy inkább illúziója - ezen a területen is érvényesülni látszik. A tartós állami tulajdont nem akarják csökkenteni, a privatizálható vagyon eladására nincsenek konkrét tervek. Ellenkezőleg: a visszaállamosítás jelei is felbukkantak.

A döntések meghozatalakor azonban a kormányzatnak világosan látnia kell, hogy nem vonhatja ki magát az általános szabály alól: a tulajdon fenntartása-kiterjesztése nemcsak befolyást és hatalmi pozíciókat ad, hanem jelentős kiadásokkal is járhat. A bajba jutott állami és magáncégek életben tartása sokmilliárdos támogatást igényel.

A már ma is biztosra vehető vagy később felbukkanó ráfordítások és az általános egyensúlyhiány növekedése - csakúgy, mint négy évvel ezelőtt - a privatizáció gyorsításra ösztökélheti a kormányzatot. Az ÁPV Rt. előzetes terve 1999-re mintegy 80 milliárdnyi veszteséggel számol, vagyis a kiadások most először formálisan is meghaladnák a bevételeket. Úgy véljük, hogy ez nehezen indokolható, különösen akkor, ha a központi költségvetés hiányát más elkötelezettségek és folyamatok miatt amúgy is nehéz lesz keretek között tartani: égető szükség lehet nagyobb privatizációs bevételekre.

A kis cégek és a nehezen értékesíthető kisebbségi részesedések nem kecsegtetnek nagy bevétellel. Jelentősebb pénzeket a tőzsdei cégek és bankok még meglevő pakettjeiből, ingatlanokból, a mezőgazdaság, az energetika és infrastruktúra egyes vagyonrészeitől lehet remélni - de csak megfelelő feltételek kialakulása esetén. Az állami részvények piacra dobásával minden bizonnyal érdemes megvárni a tőzsde regenerálódását. Ezenkívül több területen határozott privatizációs elvekre, illetve koncepcióváltásra lenne szükség (energetika, infrastruktúra), másutt törvényeket kellene módosítani (földtulajdon, esetleg a társadalombiztosítástól visszavett vagyon). A tartós állami tulajdonhányad mérséklése nélkül sok nagy cég valószínűleg eladhatatlan. Az MVM és az állami gazdaságok példája is azt mutatja, hogy az ötven százalék plusz egy szavazat állami rész, valamint az önkormányzati és a dolgozói tulajdonhányad kiosztása után fennmaradó kisebbségi pakett a pénzügyi befektetők számára kevéssé vonzó cégekben aligha értékesíthető.

A privatizáció ma még bizonytalan élénkülése, amelyet valószínűleg megint csak pénzügyi kényszerek lendíthetnek előre, nem keresztezi feltétlenül a döntések eddig érzékelhető központosítását. Ellenkezőleg: a bevétel növelésének kényszere tovább lendítheti a vagyon koncentrációját is. Ez az irányzat az ÁPV Rt. megszűnése helyett a holding megerősítése felé mutat, kiterjesztve közvetlen fennhatóságát a társadalombiztosítási vagyonra, a KVI, a minisztériumok tulajdoni körének egy részére

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére