A kicsiket szeretni kell!

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. április 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 13. számában (1999. április 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A gazdaságpolitika a világ szinte minden országában megkülönböztetett figyelmet szentel a kis- és középvállalkozásoknak. A kérdés persze feltehető: van-e értelme a vállalkozások mérete szerint megkülönböztetést alkalmazni, és ennek megfelelően sajátos elbánásban részesíteni a vállalkozások egyes csoportjait? Azok, akik erre a kérdésre igennel válaszolnak, kétféle okot szoktak megemlíteni álláspontjuk alátámasztására. Az egyik érvelés szerint egy piacgazdaság éltető eleme a verseny, és a kisvállalkozások védelme, sajátos problémáik figyelemmel követése a versenyt erősíti. Ez a gondolat áll a legtöbb fejlett ország kisvállalkozási politikájának középpontjában. A másik érv a kisvállalkozások támogatása mellett az, hogy ezeken keresztül olyan rétegeket, csoportokat lehet támogatni, amelyeknek különben alig lenne lehetőségük arra, hogy sikerrel küzdjenek a relatív vagy az abszolút szegénység ellen. A több mint száz fejlődő országban a kisvállalkozások fejlesztésére irányuló politikák családok millióit segítették hozzá az önálló egzisztencia, a mikroszintű fenntartható növekedés megteremtéséhez.

A hivatalos gazdaságpolitika része

A kisvállalkozások támogatásával kapcsolatban gyakran szóba kerül az a szempont is, hogy miként viszonyul ahhoz, amit a nagyvállalatok kapnak. Bár a különböző támogatásokat nehéz közvetlenül összehasonlítani, általánosítva elmondható, hogy a nagyvállalkozások ritkán maradnak el a közpénzekből finanszírozott kedvezmények megszerzéséből a kisvállalkozások mögött.

A kilencvenes évek eleje óta Magyarországon is a hivatalos gazdaságpolitika részévé vált a kisvállalkozások fejlesztése. (Ebből a szempontból érdemes megkülönböztetni közvetett és közvetlen eszközöket. Közvetlen eszközök azok, amelyek a vállalkozásoknak valamilyen konkrét segítséget adnak; közvetett eszköz pedig az, amelyik a környezetet próbálja valamilyen módon a vállalkozások mindegyike vagy nagyobb csoportjai számára kedvezőbbé tenni.) A kérdés az, hogy a több mint 700 ezer kisvállalkozás számára mit adott a támogatási politika a legutóbbi évtizedben.

A közvetlen eszközök hatását viszonylag könnyebb mérni. A Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet fél év eltéréssel három, 2000 vállalkozóra kiterjedő reprezentatív, személyes megkérdezésen alapuló felmérésben tette fel azt a kérdést a vállalkozóknak, hogy fordultak-e már segítségért vállalkozásfejlesztési szervezethez, és ha igen, kaptak-e hasznos segítséget tőlük. A válaszokból látható, hogy a magyarországi működő vállalkozások valamivel több mint 6 százaléka próbálkozott azzal, hogy segítséget kapjon vállalkozásfejlesztési szervezettől, és közülük 45 százalékuk kapott értékelhető támogatást. A szöveges válaszok alapján látható, hogy a támogató szervezetek közül a kamarák és a helyi vállalkozói központok (hvk-k) említése a leggyakoribb, összesen több mint 90 százalékot tesznek ki nagyjából azonos arányban. A vállalkozásoknak tehát kevesebb mint 3 százaléka "emlékszik úgy", hogy kapott valaha érdemi közvetlen segítséget ezektől a hálózatoktól az elmúlt kilenc (a kamarák esetében négy) évben. Abszolút számban ez mintegy 23 ezer vállalkozás, a hvk-k és a kamarák esetében alig több tíz-tíz ezernél.

Ha a vállalkozásfejlesztési szolgáltatások iránti közvetlen igényt vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kereslet sem igazán nagy. Arra a kérdésre, hogy kihez fordulnának üzleti tanácsért, a vállalkozások első helyre a családot és a barátokat sorolják, őket követik az üzleti partnerek és a szakmai szövetségek. A piaci alapon működő tanácsadó cégek és a bankok is több vállalkozó bizalmát élvezik, mint a kamarák és a hvk-k. Természetesen a szubjektív válaszokkal dolgozó felmérés adatait nem lehet fenntartás nélkül elfogadni, azonban erősíti a hazai eredményeket, hogy a külföldi vizsgálatok egy része hasonló eredményre jutott.

(Mikro)hitelprogramok

A vállalkozásokat támogató hitelprogramok elveinek, architektúrájának kialakítása vitatott kérdés, és az utóbbi időben Magyarországon is egyre több tanulmányban, fórumon kerül szóba a különböző megközelítések közötti választás. A döntő kérdés az, hogy a mikrofinanszírozásban az olcsó források juttatására vagy a jövedelemtermelés növelésére helyezik-e a hangsúlyt. (A szakirodalom egy részében a kétféle programot "támogatott", illetve "fenntartható" jelzővel illetik. A továbbiakban ezt a terminológiát használjuk.)

A két programtípus közötti választás a mikrohitelprogram szinte minden további jellemzőjét és végső soron a hatását is meghatározza. Az olcsó forrás juttatására épülő programok filozófiája az, hogy miután a pénzpiacok nem szolgálják ki a vállalkozói szektor egy részét, ezért a pénzpiac törvényeivel ellentétes logikát alkalmazva kell a hitelezést megvalósítani. A fenntartható programok ugyanebből indulnak ki, de éppen az ellenkező következtetést vonják le; meg kell próbálni kiterjeszteni a pénzpiacokat a fehér foltokra is. A kétféle program alapvető elemei tehát különböznek egymástól.

A két megközelítés közötti különbség egyik fontos következménye a kamatlábak szintje. A támogatott programok alacsony (néha reálértéken negatív) kamatlábakat alkalmaznak abból a megfontolásból, hogy csak ez ad valóságos támogatást a vállalkozásoknak. Egy másik, gyakran hangoztatott érv az alacsony kamatlábak mellett az, hogy a támogatandó vállalkozások nehéz helyzetben vannak, jövedelemtermelő képességük kicsi, ezért nem is tudnák megfizetni a magas kamatokat.

Fenntartható programok - piaci kamatokkal

A fenntartható programok megközelítése az, hogy a támogatandó vállalkozásoknál a többletjövedelem-termelést kell segíteni, ezért - ha a forrás kihelyezése sikeres - a magas kamatok megfizetése nem okoz problémát, sőt ez garantálja, hogy a hitelek kihelyezésével a program végrehajtói érdemi gazdaságélénkítést valósítanak meg.

A viszonylag magas kamatok alkalmazása abból következik, hogy a magasabb kockázatot és a hitel magasabb működési költségeit a hitelfelvevőnek kell megfizetnie, ami a banki hitelezésben is alapvető szabály. A fenntartható programok tehát ebben a vonatkozásban a pénzpiacot kiterjesztik olyan területre, ahol az korábban nem vagy csak alig működött, de olyan módon, hogy a pénzpiac elveit megtartják.

A kamatláb szintjével van összefüggésben a kétféle program közötti egyik legfontosabb különbség is. A támogatott programok folyamatos finanszírozást igényelnek még akkor is, ha a reálkamatláb nem negatív, mivel a működtetés költségeit a kamatrés nem fedezi. A fenntartható programok nem szorulnak folyamatos finanszírozásra, mivel a kamatbevételek lehetőséget adnak (megfelelő programmenedzsment esetén) a működési költségek és veszteségek finanszírozására.

Fontos megemlíteni, hogy a pénzpiacinál magasabb reálkamatlábat alkalmaznak a fejlett és fejlődő országokban, alacsony és magas infláció mellett egyaránt, ami arra utal, hogy ez a kérdés nem elsősorban az ország fejlettségétől vagy makrogazdasági viszonyaitól függ.

Forrásigény és forrásbevonás

A támogatott mikrofinanszírozási programok esélyei a pótlólagos forrásbevonásra meglehetősen rosszak, hiszen a programok jószerint csak adományjelleggel finanszírozhatók, és összességében (a működési költségeket is figyelembe véve) vagyonuk reálértéken csökken. A támogatott programok esetében mindig kialakul a "donorfüggőség", vagyis fennmaradásuk, működésük módja szinte kizárólag a forrásokat nyújtó szervezet döntéseitől függ. Ennek egyik folyománya, hogy a hiteleket kezelők számára a támogató válik az igazán fontos ügyféllé, elsősorban az ő igényeire kell koncentrálni, és nem a hitelt felvevő vállalkozásokéra.

A fenntartható programoknak lényegesen jobbak az esélyei arra, hogy további forrásokat vonjanak be, hiszen képesek a befektetett pénz gyarapítására. Ugyancsak fontos tényező, hogy a nagyobb volumenű programok esetében már a hagyományos hitelpiaci szereplők érdeklődése is felkelthető, mivel képesek nagyobb összegű hitelek felvételére, így akár bankhitellel, esetleg alárendelt kölcsöntőkével is bővíthetik forrásaikat, ami végül a kisvállalkozások finanszírozási helyzetét javítja.

A vállalkozások átlagos adóterhelése méretkategóriánként
  1992 1994 1995 1996 1997
Alk. nélk. vállalkozás -0,44 0,92 0,31 0,82 1,32
Mikrovállalkozás -0,26 0,59 0,21 0,87 0,66
Kisvállalkozás 0,14 0,54 0,30 0,55 0,46
Közepes vállalkozás -0,46 -0,63 -0,05 -0,21 -0,12
Nagyvállalkozás 0,08 -0,10 -0,48 -0,33 -0,67
Összesen -0,08 0,07 -0,09 0,12 -0,07
Forrás: az éves adóbevallások alapján számolva

A hitelezés eltérő szabályai

Nagymértékben különbözik az a mód, ahogy az eltérő típusú programok a hitelezés szabályait meghatározzák. Ha a program olcsó forrásokat oszt el, akkor szükségképpen adminisztratív módon kell a hitelfeltételeket megállapítani, mivel ebben az esetben nem működnek az allokáció piackonform eszközei. A forrást adó szervezet ezért arra kényszerül, hogy központilag meghatározza az igényjogosultak körét, a hitel folyósításának feltételeit és gyakran a programot végrehajtó szervezetet is. A fenntartható programok esetében elég az irányelveket és néhány főbb paramétert meghatározni, a döntések nagy részét a végrehajtó szervezetek hozzák. Nincs értelme például megkötni a felhasználás célját (eszközbeszerzés vagy forgóeszköz vásárlása), a kamat pontos mértékét, a vállalkozás korát, vagyonát, alkalmazottainak számát, mivel a helyes választást automatizmusok alapozzák meg. Ugyancsak a végrehajtó szervezetekre lehet bízni, hogy saját hitelezési politikájukban figyelembe vegyék a helyi sajátosságokat.

A kamatláb szintje gyakorlatilag automatikusan eredményezi, hogy a programok megtalálják a megfelelő célcsoportot, hiszen azok a vállalkozások, amelyek a bankoktól hitelhez jutnak, nem veszik igénybe a magasabb kamatozású mikrohitelt. Az is nyilvánvaló, hogy bármiféle adminisztratív szabályozás nélkül is, mind a hitelezőnek, mind a hitelfelvevőnek elemi érdeke, hogy érvényesüljön az a gazdaságélénkítő hatás, ami minden vállalkozásfejlesztés alapvető feladata. A kudarc (a többletjövedelem-termelés elmaradása) mindkettőjük számára pénzbeli veszteség.

Emelkedő hitelkeretek

A fenntartható mikrohitelprogramok, bár betartják a prudens hitelezés elveit, nem alkalmazhatják a banki gyakorlatot minden vonatkozásban, hiszen éppen az a céljuk, hogy olyan vállalkozásoknak folyósítsanak hitelt, amelyek finanszírozása még a jól működő bankok számára sem gazdaságos. A költségek alacsonyan tartását és a hitelfedezet megteremtését a következő, nem hagyományos eszközök szolgálják.

Az először folyósított hitelösszeg általában nagyon alacsony (az Egyesült Államokban 500 dollár, a fejlődő országokban esetleg néhány tíz dollár), és az első sikeres visszafizetés után több (általában öt-hét) lépcsőben emelkedik az igénybe vehető összeg. A maximális hitelösszeget a vállalkozó csak a folyamat végén kapja meg. Ez a módszer több előnnyel is jár. A hitelfelvételben és a külső forrás felhasználásában kezdő vállalkozónak kis összeg és kis kockázat mellett van módja megtanulni azt, hogy mi a beruházás, az üzleti kalkuláció, a fizetési fegyelem, és mindaz, ami a hitel sikeres felhasználásának feltétele. A hitelt folyósító szervezet ugyancsak kis kockázat mellett kezdheti tanítani és egyben tesztelni ügyfelét, mivel minden lépcsőben kiderül, hogy miként hasznosul az adott összeg.

A banki gyakorlat nagy súlyt helyez a vállalkozás múltjának értékelésére, mert részben ennek alapján tudja értékelni hitelképességét. Éppen ez az egyik oka annak, hogy az egészen kis vállalkozásoknak alig van esélyük arra, hogy hitelhez jussanak. A cash flow-alapú hitelezés egyrészt elsősorban azt mérlegeli, hogy a vállalkozás milyen jövőbeli teljesítményre képes, és a várható bevételeket tekinti a hitel fedezetének. Ez egyben a fedezet problémájának megoldása is, mivel a mikrovállalkozásoknak általában nincs a bankok számára elfogadható hitelfedezete, a bevételek alapján folyósított hitel esetében azonban ez a probléma áthidalható.

A csoportos hitelezés elsősorban amolyan garanciapótló eszköz. A hitelcsoportokban azt a szabályt alkalmazzák, hogy a csoport egyetlen tagja sem kaphatja meg a következő hitelfokozatot, ha valamelyik tag nem fizet. A csoport másik funkciója, hogy tagjai megvitatják egymással üzleti problémáikat, és ennek során valóságos közösséggé válnak, ami a felelősségérzetet is növeli. Ez a fajta kapcsolat csak magánjogi szerződésekben van rögzítve, nincs speciális jogszabályi háttere, és nem jár fizetési kötelezettséggel a csoport más tagja helyett.

Választás a programok között

Az egyik legegyértelműbb és legfontosabb különbség a kétféle hitel között az elért gazdasági hatásban van. A támogatott hitelek szinte mindig "eltévesztik" a célcsoportot, és gazdaságélénkítő hatásuk nagyon gyenge. Alig fordul elő, hogy nagy volumenű programot lehessen végrehajtani, hiszen a felhasználható források korlátozottak. Sok vállalkozást csak a sikeres, fenntartható programok tudtak megindítani a növekedés útján, mert ezek a jövedelemtermelés növelésére koncentrálnak. A két típus közötti választást nem határozza meg egyértelműen az ország fejlettsége, mérete, az infláció szintje vagy a potenciális célcsoport mérete. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy fejlett és fejlődő, nagy és kicsi országban egyaránt alkalmazható a fenntartható mikrofinanszírozási program akkor is, ha sok, és akkor is, ha viszonylag kevés vállalkozót céloz meg. A magas reálkamat alkalmazása nem függ az infláció szintjétől vagy a vállalkozások hitelezés előtti tőkeellátottságától.

A foglalkoztatottak megoszlása méretkategóriák szerint (%)
  1992 1994 1995 1996 1997
Mikrovállalkozás 21,5 30,4 34,6 34,7 35,5
Kisvállalkozás 9,9 12,4 13,1 13,1 14,2
Közepes vállalkozás 20,5 19,4 19,0 18,5 18,9
Nagyvállalkozás 48,2 37,9 33,2 33,7 31,4
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Forrás: az éves adóbevallások alapján számolva. A táblázatok csak 1997-ig tartalmaznak adatokat, ugyanis az 1998-as év adóbevallásai még nem készültek el.

A támogatások haszna

A kisvállalkozások támogatását szolgáló eszközök áttekintése nehezebb kérdés, hiszen az egész adórendszer és a teljes szabályozás elemzését kívánná meg. Itt ezért csak két - tanulságos - elemet említünk. A kilencvenes évek elején egyértelművé vált, hogy a kis mérethez és/vagy a vállalkozás életkorához kötött (társasági) adókedvezmény nem hatékony eszköz, mert a vállalkozásokat arra ösztönzi, hogy akár trükkök árán is, megfeleljenek a kritériumoknak, tehát nem az igazi célcsoportot éri el a kedvezmény. Az elmúlt kilenc-tíz évben a megtakarítások terelésére jó néhány eszközt, elsősorban adókedvezményeket vetett be a gazdaságpolitika, és ezek számos befektetési formát ösztönöztek az állampapír-vásárlástól a tőzsdei befektetések bizonyos fajtáin keresztül a kockázati tőkéig. Ugyanakkor az adórendszer közvetlen tőkebefektetést saját vagy más, tőzsdén nem jegyzett cégbe soha nem kedvezményezett, holott ez lehetne a kisvállalkozások egyik legfontosabb tőkeforrása. Természetesen arra is gondolni kell, hogy minden kedvezmény a visszaélések lehetőségét is magában hordja, de ez még nem ok arra, hogy az adórendszer kifejezetten diszpreferálja a közvetlen vállalkozói befektetéseket, ezzel torzítva a pénzpiac működését.

Összefoglalásképpen a kisvállalkozások támogatását szolgáló gazdaságpolitikai elemeket az jellemzi, hogy miközben az általános szabályokban (enyhén) diszpreferálják a kisvállalkozásokat, a közvetlen eszközök alkalmazásával a kisvállalkozások egy részét viszonylag olcsó forrásokhoz juttatják, mintegy kompenzálva keserveiket. A jelenlegi állapot szerint egyik eszközcsoport sem elsősorban a versenyképesség erősítését szolgálja, holott csak ez adna esélyt arra, hogy a hazai kisvállalkozások helyzete tartósan javuljon. Egy jövőbeli politikában a fő hangsúlynak a gazdálkodási környezet javításán kell lennie (ahogy ezt a kormányprogram ígéri), és ezt kellene kiegészíteni azokkal a közvetlen eszközökkel, amelyek a versenyképesség és a jövedelemtermelés, valamint ezeken keresztül a további kedvező gazdasági hatások, például foglalkoztatás fokozására irányulnak.

Forráskihasználtság fél gőzzel A kisvállalkozások támogatásának különösen fontos területe a mikrohitelezés. Még a legfejlettebb piacgazdaságokban is létezik a kisvállalkozásoknak olyan köre, amely - bár a fejlődési esélyei jók - a bankoktól vagy más hagyományos pénzügyi szereplőktől nem kap hitelt. Magyarországon a vállalkozások mintegy 90 százaléka tartozik ebbe a körbe. Ezek 40-45 százaléka gondol valamilyen fejlesztésre, és bár természetesen nem mindegyikük üzleti elképzelése igazán megalapozott, a mikrohitelezésnek létezik mintegy százezres nagyságrendű célcsoportja. Magyarországon 1992 óta létezik a PHARE-program által támogatott mikrohitel-konstrukció. Azóta körülbelül 10 ezer vállalkozó kapott mikrohitelt. A program pénzügyi teljesítménye módfelett szerény: 1998 közepére az addig folyósított összegek folyó áron meghaladták az 5,7 milliárd forintot, miközben az alapban elhelyezett összeg 4,4 milliárd forint alatt maradt. Miután a források egy része a hvk-k számláin van, 1998 közepén a vállalkozásoknál 3,4 milliárd forint volt, ami azonban tartalmazza a minősített hitelállomány egy részét is, tehát az összeg egy része valószínűleg már elveszett. Reálisabb 3,1 milliárdra tenni ezt a számot. A számításokat úgy is lehet értelmezni, hogy 1998 közepén a mikrohitelprogramba addig bekerült összes forrásnak csak mintegy 54 százalékát használták fel a magyar kisvállalkozásoknál. Fontos még megemlíteni, hogy a források ingyenesek voltak, vagyis kamatkiadások nem terhelték a programot, továbbá a kamatbevételek harmada banki kamat volt, vagyis a számlákon tartott (adott pillanatban ki nem helyezett) forrásokból származott. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy tőkevesztés és a viszonylag alacsony forráshasznosulás nem a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány (MVA) és a hvk-k munkatársainak tevékenységét minősíti, hanem elsősorban a program konstrukciójából adódik.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. április 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére