A keresetek alakulása

 

Lapunkban az 1990-97 közötti időszak bérfolyamatairól majd' egy éve jelent meg értékelő áttekintés. Ennek folytatásaként jelen cikk a keresetalakulás 1998. évi főbb tendenciáit elemzi, megelőlegezve néhány megállapítást 1999-re vonatkozóan is.

 

A munkaerőpiacon 1998-ban tovább folytatódtak az 1997-től határozottan kedvező irányt vett folyamatok. Ennek legmarkánsabb jellemzője, hogy a foglalkoztatottak száma az 1997-ben bekövetkezett stabilizálódást követően 1998-ban már mintegy 30-50 ezer fővel emelkedett, s egy évtized óta újra nőtt a létszám a hagyományos foglalkoztatói körben, azaz a 10 fő feletti vállalkozásoknál, illetve a költségvetési intézményeknél. A létszámnövekedés a reálkeresetek további emelkedésével párosult, s az 1997. évi 4,9 százalék után a reálkeresetek 1998-ban 3,6 százalékkal haladták meg az előző évi szintet.

Növekvő reálkeresetek

A reálkeresetek 1998. évi alakulásában mindkét befolyásoló tényező – a fogyasztói árindex vártnál kisebb és a keresetek vártnál nagyobb növekedése – aktívan közrejátszott. Az előbbi részben az évek óta tudatosan alkalmazott antiinflációs politika eredménye, de éppen úgy befolyást gyakorolt rá az orosz válság, mint az, hogy 1998 választási év volt. A külkereskedelmi értékesítési gondok miatt ugyanis egyes élelmiszerfajták nagy mennyiségben és olcsón kerültek a hazai piacra, ami miatt a fogyasztói árindexben 27,6 százalékos súlyt képviselő élelmiszerek ára éves átlagban csak 14,4 százalékkal nőtt. Az energiaár-emelések pedig részben politikai okokból halasztódtak későbbre, hiszen a választások környékén a drasztikus emelés sem a régi, sem az új kormánypártoknak nem használt volna. A fogyasztói árindex – az előrejelzés év közbeni többszöri (lefelé történt) módosítása után – átlagosan 14,3 százalékkal nőtt, ami az évtized eddigi legalacsonyabb értéke.

Egy mondat erejéig érdemes megemlíteni azt is, hogy a külgazdasági nehézségek ellenére – úgy tűnik – a nemzetgazdaság jó évet zárt. Az 1998. I-III. negyedévi GDP-növekedés becsült értéke 5 százalék felett van, ami a fogyasztói árindexhez hasonlóan évtizedes pozitív rekord.

A nettó kereset – amely alapján a reálkeresetet számítják – 1998-ban 18,4 százalékkal nőtt a nemzetgazdaság tradicionálisan megfigyelt ágazataiban. (Az adatok a legalább 10 főt foglalkoztató vállalkozások és költségvetési szervezetek teljes munkaidőben dolgozó munkavállalóira vonatkoznak. Ebben a körben, 1998-ban mintegy 2,5 millióan dolgoztak.) A nettó keresetet a bruttó kereset mellett a személyijövedelemadó-tábla változása is befolyásolja. 1998-ban – 1997-tel szemben, amikor a legmagasabb adósávnak 46 százalékról 42 százalékra történő mérséklése nem lebecsülendő forrása volt a nettó kereset 24,1 százalékos, a bruttó keresetet 1,8 százalékponttal felülmúló növekedésének – a jövedelemadó-számításban csak kisebb, bár pozitív irányú korrekciót hozott, hogy az adósávok változatlansága mellett nőtt az alkalmazotti adókedvezmény, és a nyugdíjjárulék-befizetéshez adókedvezmény kapcsolódott. Az szja-szabályok 1998. évi változása lényegében kiegyenlítette a bruttó és nettó kereseti index alakulása közötti, az adótáblából következő degresszivitást. (A degresszivitást az okozza, hogy a sávos adótábla alkalmazása esetén, ha a bruttó nominálkereset növekszik, nő az egy forintra jutó átlagos adóteher, és emiatt a nettó kereset a bruttó keresetnél kisebb arányban emelkedik az összes többi feltétel változatlansága esetén.) Jóllehet az elmúlt néhány évben a gazdálkodó szervezetek, ágazatok szintjén a kereset dinamikája meglehetősen változatos képet mutatott, a versenyszférában a bruttó átlagkereset növekedési üteme összességében többé-kevésbé kötődött az előző évi inflációs rátához. A számszerű egyezés – bár ez részben a véletlen számlájára írható – 1998-ban tökéletes volt. Nemzetgazdasági szinten a keresetek 18,3 százalékkal nőttek, épp annyival, amennyi az előző évi inflációs ütem volt, az érdekérvényesítés klasszikus útját követő versenyszférában pedig 18,5 százalékos volt a bruttó keresetek 1998. évi emelkedése. Az előző évi fogyasztói árindex ugyanakkor csak mint mérce szerepel. Ahhoz, hogy a keresetnövekedési igény ténylegesen megvalósuljon, a gazdálkodó szervezetek szintjén kedvező eredményekre van szükség, hogy legyen miből emelni. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a még mindig 7,8 százalékos munkanélküliségi ráta ellenére is éleződik a verseny a minőségi munkaerő tekintetében.

A '90-es években a reálkereset alakulását általánosságban a csökkenés jellemzi, s jóllehet 1997-98-ban a trend már fordulni látszik, az alapirányzat az egész évtizedben csökkenő marad. Ahhoz ugyanis, hogy 2000-ben az átlagos reálkereset legalább az 1990-es évi szintet elérje, a következő két évben 8-8 százalékos további növekedésre lenne szükség, aminek azonban – az objektív gazdasági lehetőségekből következően – csekély a valószínűsége.

Tavaly a bruttó kereset a nemzetgazdaságban átlagosan 67 760 forint volt, ami nettó értékben 45160 forintnak felelt meg. Változatlanul tovább nőttek a fizikai és a szellemi állománycsoportba tartozók közötti kereseti különbségek. Az utóbbi állománycsoportba tartozók bruttó keresetnövekedési ütemének előnye 3,6 százalékpont (nettó 2,6 százalékpont) volt 1998-ban. A szellemi foglalkozásúak átlagos bruttó keresete így már 88 százalékkal haladta meg a fizikai állománycsoportba tartozókét, ami nettó értéken 66 százalékos különbségnek felelt meg, s amely utóbbi érték 1990-ben még csak 48 százalék volt.

A versenyszféra és a költségvetés

A '90-es években a keresetalakító tényezők szempontjából a gazdaság két markánsan elkülönülő szegmensre, a versenyszférára és a költségvetésből gazdálkodó szervezetekre bontható. A versenyszféra kereseti nívója végső soron a piaci szereplők különböző szinten lefolytatott béralkuinak az eredője, amely folyamatba a bruttó kereset szintjén a központi akarat nemigen tud beleszólni. (A nettó kereset dinamikáját a személyijövedelemadó- és a társadalombiztosítási szabályokon keresztül viszont már befolyásolni tudja.)

A versenyszféra tényleges keresetnövekedési ütemére a legmagasabb szinten az Érdekegyeztető Tanácsban hozott (ÉT) megállapodások (úgy tűnik) nem igazán bírnak meghatározó erővel. 1993-97 között a versenyszféra tényleges keresetnövekedési üteme lényegében az ajánlati maximumnak felelt meg, 1998-ban pedig (igaz, a korábbi éveknél lényegesen szűkebb sávban ingadozó) felső értéket 2,5 százalékponttal meg is haladta.

Az ugyancsak megállapodás tárgyát képező minimálbér növekedési üteme a '90-es években elmaradt a tényleges bruttó kereset növekedési üteme mögött. Az 1992. évi értéket 100,0-nak véve 1998-ig a minimálbér 2,44-szeresére, a nemzetgazdasági bruttó átlagkereset ezzel szemben több mint 3-szorosára változott. Ez abból is következik, hogy a minimálbér – logikus módon – az ÉT által ajánlott középértékekkel mozgott együtt, ezzel szemben a keresetnövekedés tényleges mértéke az 1992-98-as időtávon meghaladta az ajánlott maximumot.

A versenyszféra sajátos és sokszínű alkumechanizmusával szemben a közszférában a rövid távú kormányzati érdekek prioritása érvényesül, ami a két szféra kereseti dinamikájának nagyfokú aszinkronitását is magyarázza. A '90-es évek első felében a költségvetési intézményekben foglalkoztatottak keresetnövekedési üteme rendre elmaradt a versenyszférára jellemzőtől. (Igaz, ugyanakkor a munkahely megőrzésének esélye a költségvetési területeken lényegesen nagyobb volt.) Az olló 1995-96-ban tovább nyílt. 1996-ban a versenyszférát jellemző 23,2 százalékos keresetnövekedési ütem a költségvetési területek mindössze 14,6 százalékos keresetváltozásával párosult. 1997-ben viszont – az alacsony bázishoz viszonyítva és több központi intézkedéssel megtámogatva – a költségvetési szféra 23,2 százalékos kereseti dinamikája némileg meghaladta a versenyszférára jellemző értéket, amihez hozzájárult az is, hogy a fenntartók (az önkormányzatok és a társadalombiztosítás) maguk is nagyobb részt vállaltak a keresetnövekedés finanszírozásában, mint tették azt az előző években. A Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsában (KIÉT) megkötött, 1997-re vonatkozó 17 százalékhoz képest így – a pénzügyi kormányzat számára is némileg meglepő módon – hat százalékponttal nagyobb keresetemelkedés valósult meg, ami azonban éppen csak ellensúlyozta az előző évi 5 százalékpontos elmaradást. (1996-ban a KIÉT-megállapodás ugyanis 19,5 százalék volt.)

1998 abból a szempontból is sajátos, hogy a két szféra keresetnövekedése szokatlanul kiegyensúlyozott volt, és lényegében év közben is csaknem azonos módon, hektikus ingadozások nélkül változott. 1998-ban tehát, úgy tűnik, először sikerült az alapilletményeket és illetményszorzókat a különböző költségvetési területeken úgy meghatározni, hogy a keresetek a két szférában együtt mozoghassanak. (Vélhetően azonban az eredeti szándék nem ez, hanem a költségvetési szféra kereseti hátrányának némi csökkentése lett volna, aminek azonban a versenyszféra vártnál nagyobb arányú keresetnövekedése elejét vette.)

Ágazati kereseti különbségek

A keresetek színvonalát és részben ütemét tekintve az elmúlt években már jól láthatóan körvonalazódtak a nyertes és a vesztes területek, s e tekintetben 1998 sem hozott döntő változást. A keresetnövekedés általában a magas kereseti átlag jellemezte nemzetgazdasági ágakban, ágazatokban volt a legmarkánsabb (pl. villamosenergia-, gáz-, hő-, vízellátás, pénzügyi tevékenység, ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás stb.). Ezzel szemben a keresetnövekedés üteme lényegesen elmaradt az átlagostól a feldolgozóipari ágazatok közül a fa-, papír-, nyomdaipari termékek gyártásában, a textília, ruházati bőrtermékek gyártásában, valamint a mezőgazdaságban, az építőiparban, a szálláshely-szolgáltatásban, a vendéglátásban és a költségvetés több területén, így a közigazgatásban és az egészségügyi ellátásban.

Az egyes ágazatok nominális kereseti helyzete szempontjából nem közömbös az sem, hogy a fizikai-szellemi munkakörök aránya milyen, tekintettel az utóbbi állománycsoportba tartozók javára mutatkozó (növekvő) különbségre. Ezért célszerű az ágak, ágazatok kereseti rangsorát külön a fizikaiakra és külön a szellemiekre elkészíteni. A vizsgálatot a nagyobb (állománycsoportonként legalább 20 ezer főt foglalkoztató) ágazatokra korlátozva, a legmagasabb, illetve a legalacsonyabb bruttó keresetek 1998-ban az előbbi táblázat adataiból következően az alábbi területeket jellemezték.

A kereseti rangsor szempontjából az ágazatok helyzete többé-kevésbé állandó, meghatározó szempont e tekintetben a jövedelmezőség, amelyhez a fizikaiak esetében a végzett munka kvalifikációs igénye is társul. A döntően költségvetésből finanszírozott közszolgáltatásnál az oktatás és egészségügy lemaradása tartós, annak ellenére, hogy itt mind a fizikai, mind a szellemi munkaterületek meghatározott, s az utóbbi esetben kifejezetten magas kvalifikációs igényűek. A kereseti különbségek kontraszelekciót, a minőségi munkaerőnek a magasabb jövedelmű területekre történő elvándorlását indukálják, ami különösen a szellemi foglalkozásúak esetében jelentkezik markánsan, és már a fiatalok munkába lépésénél szerepet játszik.

Az idei kilátások

A kereseti különbség a versenyszférában és a költségvetési intézményeknél az iskolai végzettség minden szintjén számottevő, s az utóbbi területeken dolgozók lemaradása a végzettségi szint emelkedésével növekvő. Ez egyben azzal is jár, hogy a versenyszférában a magasabb végzettség (mindenekelőtt az egyetemi), az olyan szellemi többlet mint a nyelvtudás vagy a tudományos fokozat megszerzése, esetleg a külföldön szerzett diploma anyagilag lényegesen jobban elismertethető, mint a bértarifarendszerrel kereseti szempontból merevvé tett közszférában.

Az érdekegyeztetésben érdekelt felek közül a munkáltatók és a munkavállalók 13-15 százalékos béremelési mértékben állapodtak meg, s elfogadták, hogy a minimálbér 19 500 forintról 1999. január 1-jétől 22 500 forintra emelkedjen. Ez utóbbi a várható keresetnövekedést figyelembe véve arányaiban nagyobb mint a korábbi években volt.

A jövedelemadó- és járulékrendszer több összetevőjében módosult. Az egészségügyi hozzájárulás növekménye és az adójóváírás kulcsának a csökkenése minden munkavállaló esetében rontja a bruttó és nettó kereset arányát, amit az adósávok átrendezése, a legmagasabb adósáv 2 százalékos csökkentése csak a 700-900 ezer forint között, illetve a kifejezetten jól keresők esetében kompenzál. (Figyelmen kívül hagyva az újra bevezetett gyermekek utáni adókedvezményt.) Mivel 1999-ben 1 millió forintnál (akárcsak 1 forinttal is) nagyobb jövedelem esetén az adójóváírás nem jár, kiemelten rosszul járnak a havi 83-89 ezer forint körüli jövedelműek, akik esetében az adójóváírás lehetőségének elvesztését az adótábla változása messzemenően nem kompenzálja. (Vélhetően sok ezer munkavállalóról van szó, hiszen az 1999. évi várható bruttó átlagkereset csak mintegy 5-10 százalékkal alacsonyabb, mint az 1 milliós plafon, s az átlag körül az előfordulások száma általában sűrűsödik.)

A fogyasztói árindex és a keresetnövekedés közötti kapcsolat eddigi tendenciáit, illetve a különböző területek bérmegállapodásait figyelembe véve 1999-ben a versenyszférában 14-16 százalékos keresetnövekedés várható. Ha az év nemzetgazdasági szempontból kedvező lesz, a súlyponti területeken működő gazdálkodó szervezetek jövedelmezősége megfelelően alakul, akkor a profit egy részének a munkavállalók (illetve annak speciális csoportjai részére) történő átengedése (például jutalom formájában) a keresetnövekedés átlagát akár 16 százalék fölé is emelheti.

A nagyvonalú választási ígéretek ellenére a közszféra keresetnövekedési kilátásai egyelőre nem túl rózsásak. Hacsak a fenntartók nem tudnak jelentősebb bérnövekedési tartalékot mozgósítani, a költségvetési szektor bruttó keresetnövekedési üteme a 10-12 százalékos sávban marad.

Az infláció üteme 1999-ben várhatóan alacsonyabb lesz az 1998. évinél, s megvan az esélye annak, hogy a reálkeresetek 1997 óta tartó növekedése tovább folytatódjon.