A brazil válság

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. március 1.) vegye figyelembe!

Elmaradott szerkezet, súlyos egyenlőtlenségek

Megjelent a Cégvezetés (archív) 12. számában (1999. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Brazília elmúlt két évtizedében az infláció játszotta a közellenség szerepét. Ezt leküzdve, szinte azonnal sikerült ráakadni az új, már megszemélyesíthető ellenségképre: az aljas, számító spekulánséra, aki kicsinyes érdekeit szem előtt tartva nemzeteket taszít a gazdasági összeomlás feneketlen kútjába. De vajon mennyiben valóban külső a (látszólag?) kívülről begyűrűző válság, és mennyiben a belső problémák tükre?

 

Hatalmas ország, természeti szépségekkel és erőforrásokkal bőven ellátva, évente csaknem 2 százalékkal gyarapodó lakosságának lélekszáma meghaladja a 160 milliót. A déli félteke legnagyobb országa, szoros kapcsolatok kiépítésére nyílik lehetősége mind Észak-Amerika, mind Ázsia és Európa felé. A nagyszerű gazdasági adottságok ellenére Brazília egész eddigi történelme folyamán sikertelenül próbált meg a világgazdaságban méretének és lehetőségeinek megfelelő szerepre szert tenni. Ennek sok oka van, és az okok időről időre változtak és változnak is. Elemzésük, bár sok tanulsággal szolgál, minket most csak annyiban érdekel, hogy megpróbálunk közelebb jutni Brazília jelenlegi világgazdasági pozíciójának megértéséhez.

A hiperinfláció letörése

A '80-as években és a '90-es évek első felében az ország hosszú, de sokáig sikertelen küzdelmet folytatott az infláció ellen. 1986 és 1994 között hat terv is készült a gazdaságot felemésztő, a társadalmi egyenlőtlenségeket pedig folyamatosan súlyosbító három számjegyű szörnyeteg megfékezésére. (Az infláció a '90-es években az évi 2000 százalékot is meghaladta!) Végül 1994-ben az akkor pénzügyminiszter, azóta már államfőként második periódusát töltő Fernando Henrique Cardoso ért el máig ható sikereket a Real Plan segítségével, amelynek legfontosabb eleme a brazil valuta, a real árfolyamának dollárhoz rögzítése volt. Ezzel sikerült az inflációt kezelhető mértékűre csökkenteni, sőt 1998 végén egyes szakértők már a defláció veszélyére hívták fel a figyelmet. Ez a veszély az 1999. januári leértékelődéssel természetesen megszűnt.

A siker jelentősen növelte az ország gazdaságának belső stabilitását, a '90-es évek elején felgyorsuló kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció (az importvámok leépítése, az árfolyamok állami kontrolljának megszüntetése), s a struktúraátalakítás, amelynek legfőbb tényezője a privatizáció elindítása volt, újból lehetővé tette a nemzetközi források felhasználását. 1990-ben a privatizációs bevételek még csak 44 millió dollárt tettek ki, majd a következő négy évben nagyjából egyenletesen elosztva összesen több mint 8,5 milliárd dollárt, az 1996-98-as években pedig meghaladták az évi 5 milliárdot. A TELEBRAS telekommunikációs cég 1998-as eladása ebben a szektorban a világ második legnagyobb volumenű üzlete volt. A bank- és pénzügyi szféra megerősítése a '94-es mexikói tequilaválság után (a banki tartalékok szabályozásának szigorítása és a bankok külpiaci hitelfelvételeinek kontrollja), az adórendszer egyszerűsítése mind a belső stabilitást szolgálta. Ekkor, 1995-ben vezették be az árfolyam intervenciós sávban való lebegtetését is. A stabilizáció lehetővé tette az adósságteher egy részének átütemezését, ami pillanatnyi lélegzethez juttatta az országot. Ezzel azonban a stabilizációnak még nincs vége: a Brazil Központi Bank adatai szerint 1999-ben az öszszesen 67,087 milliárdnyi államkötvényből 35,611 milliárd dollár, 2000-ben 19,512 milliárd dollár, 2001-ben pedig 7,957 milliárd dollár értékű kötvény jár le. Az országnak eleget kell tenni e kötelezettségeknek, ami nyilván nem lesz egyszerű feladat.

A külkereskedelmi nyitás részeként elsősorban a regionális kapcsolatok erősödtek. A Mercosur, mint regionális tömörülés, az évtized második felében a régión belüli szélesebb kapcsolatépítést és a világgazdaság egyéb blokkjaival való kapcsolatok szorosabbra fűzését is szolgálta. Az országnak azonban szembe kellett néznie azokkal a strukturális problémákkal, amelyek hosszú távon kétségessé teszik a '90-es évek sikereinek fenntarthatóságát.

A Mercosur A Mercosur (Mercado Común del Sur, Egyesült Dél-amerikai Piac) Dél-Amerika legjelentősebb regionális gazdasági csoportosulása, amelynek Brazília, Argentína, Paraguay és Uruguay a tagja, Bolíviával és Chilével pedig szabadkereskedelmi kapcsolatokat tart fenn. Bár a regionális integrációs folyamatok Latin-Amerikában 1952-ig nyúlnak vissza, a Mercosur csak 1991-ben született meg. A tömörülés 1995-ben vette fel a kapcsolatot az Európai Unióval, 2005-re tervezik a két blokk közötti szabadkereskedelmi övezet létrehozását. 1995-ben már az export 27 százaléka irányult az EU-ba, ami ennek köszönhetően a tömörülés legfőbb exportpartnere. Ez a kapcsolat elősegítheti a Kelet-Közép-Európával fennálló kereskedelmi kapcsolatok erősödését, amely jelenleg az egész latin-amerikai régió exportjában csak egy százalékkal van jelen. A regionális integráció ezen formája nemcsak egyértelműen pozitív, előremutató gazdasági változásokat hozott. A gazdasági nyitás címén létrehozott tömörülés valójában a protekcionizmus több nemzetre való kiterjesztésének gyakorlatát sejteti. Ugyanis a Mercosuron belüli kereskedelem jóval fejlettebb összetételű, mint az érintett országok külvilág felé irányuló exportja. 1995-ben a latin-amerikai térségbe irányuló exportjának 5,2 százaléka volt feldolgozatlan természeti erőforrás, 32,2 százaléka természeti erőforráson alapuló feldolgozott termék, 62,6 százaléka egyéb feldolgozott termék, míg a teljes exportjában ezek az értékek rendre 15,3, 49 és 35,7 százalék. Ez azt mutatja, hogy a magasabb feldolgozottságú termékek a világpiacon nem versenyképesek, s a regionális vámvédelem valójában a nemzeti védettséget pótolja, illetve azt magasabb szintre emelve őrzi. Így nem érvényesülhet a verseny hosszú távon jótékony, hatékonyságnövelő hatása. Jól jelzi ezt az állapotot, hogy 1998 októbere után az Argentínában termelt, Brazíliába szánt autók végeláthatatlan sorokban álltak a gyárak udvarán és a raktárterületeken, mivel esély sem volt arra, hogy a világpiacon másik célországot találjanak nekik. A brazil valuta leértékelése nehéz helyzetbe hozta Argentínát, mivel exporttermékei a legnagyobb célországban vesztettek versenyképességükből. Míg eddig a brazil real felülértékeltsége, addig most leértékelése okoz gondot a partnerek között. Összehangolt monetáris politikára, közös pénzre lenne szükség, aminek bevezetésére azonban még sokáig nem lesznek alkalmasak a tagországok. Ahhoz, hogy a Mercosur idővel egy nagyobb és valóban nyílt, a világpiacon versenyképes regionális latin-amerikai kereskedelmi tömb alappillére legyen, elsősorban a tagországok gazdaságának belső stabilitására lenne szükség.

Szerkezeti bajok

A gazdasági növekedés, ami 1993 óta csak egyszer süllyedt 3 százalék alá (1996-ban a brazil GDP 749 milliárd dollár, egy főre számolva 4400 dollár, gyakorlatilag a magyar értékkel azonos volt), elsősorban a belső fogyasztás növekedésén alapult. Ez leginkább az infláció letörésének időszaka után volt jellemző, amikor is a közepes jövedelmű rétegek helyzete komoly mértékben javult. A real árfolyamának dollárhoz rögzítése azonban rontotta az ország exportesélyeit, a belső fogyasztás növekedése pedig az import drasztikus növekedéséhez vezetett. Ehhez járult hozzá a zöldmezős beruházásokat végrehajtó transznacionális vállalatok felfogása, miszerint beruházásaik elsődleges célja a hatalmas belső piacra való bejutás és termelés, s nem az, hogy exportorientált befektetéseket hajtsanak végre.

Jól jellemzi ezt a helyzetet a General Motors tevékenysége Brazíliában, illetve Mexikóban. A brazil termelésnek mindössze 11 százalékát, a mexikóinak pedig 71 százalékát exportálják. Egy felmérés szerint a Brazíliába befektetni szándékozók elsősorban a tartós fogyasztási cikkek és az alacsony hozzáadott értékű, magas vámokkal védett, erősen támogatott termékek piacai iránt érdeklődnek.

Ugyanakkor a privatizáció és az egyre több működőtőke-beruházás miatt jelentősen megugrott a termelőeszközök és az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások (jogdíjak, know-how-k) importja. A még 1994-ben is 10 milliárd dolláros pozitívumot mutató külkereskedelmi mérleg 1997-re már több mint 8 milliárdos deficittel zárult. Ebben fontos szerepet játszott a belső fogyasztás megugrása is. 1994 és 1997 között az országban megháromszorozódott a mikrohullámú sütők eladása, több mint másfélszeresére nőtt a televíziók és hűtőgépek, kétszeresére a mosógépek és majd másfélszeresére a gépjárművek forgalma. A felértékelődő real pedig az importáruk versenyképességét erősítette. Ennek következtében az átlagos vámtétel 14-ről 17 százalékra nőtt, míg a tőkejavakra ugyancsak 17 százalékos vámot vetettek ki. A jelentős deficitet ellensúlyozni tudta az egyre növekvő külföldi működőtőke-beáramlás, de a külföldi tőkétől való nagyfokú függés ingataggá tette az ország külső pénzügyi egyensúlyát. A helyzetet súlyosbította, hogy a tőkebeáramlás egyre nagyobb részét portfólióbefektetések, azaz úgynevezett forró pénzek tették ki. (Ezek jelenléte egy-egy régióban leginkább a befektetői csoportok bizalmának függvénye. A bizalmat a '90-es évek második felében nem erősítette a brazil költségvetés hiányának a GDP 4 százalékánál magasabb aránya.)

Bár a '90-es években a Brazíliába beáramlott külföldi tőke abszolút nagyságát szokták kiemelni, annak relatív nagysága elmarad a régió más jelentősebb országainak átlagától. Az Inter-American Development Bank felmérése szerint az 1996-ban az országban levő, egy főre számított külföldi működőtőke alapján Trinidad és Tobago (2995 dollár), Chile (1298 dollár), Costa Rica (915 dollár), Argentína (821 dollár) és Mexikó (772 dollár) is jobban állt, mint Brazília (672 dollár).

A gazdasági szerkezet problémáira világít rá az export összetétele is. Az alapanyagok és a feldolgozatlan agrártermékek (vasérc, kávé, szójabab és cukor) az export 23 százalékát alkotják. A félig feldolgozott termékek, mint az alumínium, a szójaolaj, a cellulóz további 17 százalék, míg a magas feldolgozottságú termékek, amelyek közt azonban például a narancslé-koncentrátum is jelentős tétel, az export 58 százalékát teszik ki. Az ország öt fő exportterméke 1996-ban az állati takarmány, a vasérc, a kávé, a lábbeli és a cukor volt. Figyelemre méltó és biztató jel azonban, hogy Brazíliában az öt fő termékcsoport aránya az exporton belül 23,1 százalék, ami a legalacsonyabb a térségben. Az öt legfontosabb árucsoport aránya az exportban Mexikó esetében 33,3, Argentínában 37, de például Chilében 57,6 százalék, míg az olajexportőr Venezuelában az öt fő exportcikk és termékcsoport 86,1 százalékos súlyt képvisel a teljes exporton belül. Valójában Brazíliának nincs a világpiacon versenyképes, magas feldolgozottságú exportterméke. Ennek oka az, hogy a termelők nincsenek a világpiaci versenyre kényszerítve, hiszen a nemzeti vámvédelem leépítése még messze nem ért véget, másrészt a regionális tömörülés, a Mercosur a jelenlegi feltételekkel könnyű kibúvót ad.

A munkanélküliségről szóló hivatalos jelentések nem mutatnak valós képet, mivel a nagyobb városi régiók adatai alapján számolnak. Összehasonlításképpen: Săo Paulo körzetében 1995-ben a valós munkanélküliség 13-14 százalékos, míg a Brazíliát jellemző hivatalos adat 4,3-4,4 százalék volt. A munkaerőpiac merev törvényi szabályozása és a növekvő adóterhek következtében pedig a legális foglalkoztatás 1990 óta folyamatosan csökken, miközben egyre nő az informális szektorban munkát találók száma.

A brazil gazdaság növekedésének összetétele 1992-1997 (százalék)
  1992 1993 1994 1995 1996 1997
GDP -0,5 4,9 5,9 4,2 2,8 3,7
Agrárszektor 4,9 -0,1 5,5 4,1 4,1 1,2
Ipar -4,2 7 6,7 1,9 3,5 5,5
Bányászat -2,6 1,6 6,2 3,7 6,7 7,3
Szolgáltatások 1,5 3,2 4,7 4,5 1,9 1,3

Tisztázatlan hatáskörök

A nehézségek valójában három alapvető probléma következményei. Az egyik a romboló infláció volt, amit valószínűleg sikerült megfékezni. (Latin-Amerika egészében kezelhetővé szelídült a korábban általánosan jellemző pénzromlás.) Bár az aktuális leértékelés bizonyára növeli az inflációs nyomást, a probléma súlyossága remélhetőleg nem éri el az évtized eleji szintet.

Komoly gond a 23 szövetségi állam költségvetési fegyelmezetlensége is, ami jelentős mértékben hozzájárult a brazil állam eladósodásához. Az 1988-as alkotmány jelentősen megváltoztatta az állami és a szövetségi szintekhez rendelt bevételek és teljesítendő feladatok struktúráját, ami nem kedvezett a szövetségi államoknak, legtöbbjük eladósodott. Ezt súlyosbította a laza adóbehajtás és a költekezési kontroll hiánya is. Ráadásul a sajátos politikai berendezkedés, a jogkörök tisztázatlansága miatt a kormányzat és a szenátus képtelen arra, hogy rákényszerítse az államokat a szigorú költségvetési gazdálkodásra. Ugyanakkor az államok mindig és joggal számítanak arra, hogy a kormányzat kihúzza őket az adóssághegyek alól. Erre 1989 óta háromszor került sor, ezen alkalmakkor a kormány rendre hosszú (30 éves) lejáratú, a piacinál lényegesen alacsonyabb kamatozású hitelekkel segítette ki az államokat. Az államok privatizációs bevételeik jelentős részét ugyancsak költekezésre (túl drága, kevéssé hatékony beruházásokra) fordítják, jóllehet a szenátus korlátozta ezt a gyakorlatot: kötelezte az államokat, hogy privatizációs bevételeik minimum 50 százalékát adósságaik törlesztésére fordítsák. Így az ország belső stabilitásának egyik fő ellensége a szövetségi államok szuverén költségvetési gyakorlata. Ennek megnyilvánulásaként az 1999. januári befektetői bizalmi válság azt követően robbant ki, hogy a leggazdagabb szövetségi állam, Minas Gerais 90 napra beszüntette az állam felé történő kamatfizetéseket.

A harmadik és jórészt az előbbiekből következő probléma a társadalmat gazdasági és kulturális téren egyaránt megosztó óriási egyenlőtlenség. Brazília a világ egyik leghátrányosabb helyzetű országa annak ellenére, hogy a Real Plan némi javulást hozott a nyomorgó tömegek számára. 1990-ben a jövedelmi skála felső 20 százalékának összjövedelme az alsó 50 százalékénak 4 és félszerese volt, s a különbség még 1997-ben is négyszeres volt. Az egyenlőtlenség csökkentése, az alsóbb rétegek tragikus szociális helyzetének javítása óriási pénzforrásokat igényelne az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás területén egyaránt.

Összességében tehát a '80-as évtized stagnálása után, a '90-es évek elején Brazília a legtöbb latin-amerikai országgal együtt, bár az első csoporttól kissé lemaradva, elindult a gazdaság strukturális átalakításának útján. Végbement a liberalizáció, mára gyakorlatilag lezajlott a privatizáció. Ezek a reformok megteremtették a lehetőséget a továbblépésre, az állami szerepvállalás csökkentésére, az árfolyam-politika liberalizálására, a piackonform intézményrendszer kialakítására, a hatékonyabb gazdasági környezet megteremtésére s a szociális helyzet javítására.

Brazília főbb gazdasági mutatói 1991-1998 között
  1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
GDP (%)* 1 -0,5 4,9 5,9 4,2 2,8 3,7 0,7
Export (%)* 0,7 13,2 7,7 12,9 6,8 2,7 11 n.a.
Import (%)* 1,8 -2,3 22,9 31 51,1 6,7 15,1 n.a.
Külkereskedelmi mérleg (milliárd dollár) 10,6 15,2 13,2 10,4 -3,1 -5,5 -8,3 -6
Külföldi működőtőke-befektetések (milliárd dollár) 1,664 2,819 3,894 4,91 6,991 7,068 n. a. n. a.
Infláció (%) 458 1175 2567 1247 15,2 9,2 7,7 5
Külföldi adósság (milliárd dollár) 124 136 146 148 159 178 188 n. a.
* növekedés az előző év arányában

Az ázsiai válság hatásai

Az ázsiai válság akkor érte a régió vezető és meghatározó gazdaságát, amikor az még csak a nyitás első lépéseit tette meg, ám belső struktúrája és intézményrendszere még nem alkalmazkodott az új feltételekhez. Sérülékenységét 1997-ben némileg enyhítették az 1994-es mexikói válság tapasztalatai nyomán tett lépések (például a bankszféra szigorúbb felügyelete, betétbiztosítási alap létrehozása), s viszonylag kis veszteségekkel sikerült átvészelni az ázsiai válság következményeit. Az orosz összeomlás után azonban csak a jelentős külföldi segély hozott átmeneti fellélegzést, amit végül az elkerülhetetlen leértékelés követett. A segélyből 18 milliárd dollár az IMF-től jött, 4,5-4,5 milliárd a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank juttatása, a fejlett ipari országok pedig 14,5 milliárdot adnak, ebből egyedül az Egyesült Államok 5 milliárdot.

Az 1997 októberében kiéleződött délkelet-ázsiai válság több csatornán keresztül is érintette az országot. Az első és legközvetlenebb, Brazília szempontjából legkomolyabb hatás az volt, hogy az egész világon megrendült a befektetői bizalom az úgynevezett fejlődő piacok (emerging markets) iránt, és a kelet-ázsiai tőzsdéken elszenvedett veszteségeket ellensúlyozni hivatott tőkekivonás az egyéb piacokat érintette (1998 augusztusában és szeptemberében mintegy 18 milliárd dollár áramlott ki az országból). Erre a Központi Bank az intervenciós kamatláb megkétszerezésével reagált, ami jelentős kamatjövedelmet hozott az országban maradó tőkének. Akkor ez a lépés, amelynek célja végső soron a real árfolyamának megvédése volt, elérte a célját, azonban a kockázat vállalására rábírt tőke kamatköltségeit valakinek meg kellett fizetnie. Tehát egyáltalán nem elhanyagolható mértékű veszteség árán sikerült elodázni a problémát. Amíg 1998 júliusában a hivatalos tartalékok 70 milliárd dollárt, 14 havi import ellenértékét tették ki, addig novemberben 41 milliárd dollár, 8 havi import ellenértéke állt rendelkezésre.

A real, amelynek árfolyamát a dollárhoz kötötték, folyamatosan felértékelődött, mivel az intervenciós kamatlábat 1997 áprilisa óta nem csökkentették az infláció csökkenésének ütemében. Ez a reálkamatláb növekedését idézte elő, akadályozva az export versenyképességét is. Ezt látva a befektetők joggal számíthattak a real leértékelésére, azonban az ázsiai összeomlás következtében elszabadult pánik az indokoltnál jóval nagyobb nyomást gyakorolt a realra. Az IMF, gyakorlatának megfelelően, ragaszkodott az árfolyam védelméhez, óriási költségekbe verve Brazíliát (lásd a tartalékok drasztikus csökkenését s az azt követő leértékelést). Ezekre a költségekre, miután 1998 októberében az orosz összeomlás után újabb, kamatlábemelésekkel már nem kontrollálható támadás indult a real ellen, az IMF össze is hozta a fent említett nem csekély, összesen 41,5 milliárd dolláros hitelcsomagot. Azonban az összeg nagy része a szokásos irányadó kamatlábnál 4-4,5 százalékkal magasabb kamattal vehető fel, az IMF pedig az általa nyújtott rész 70 százalékát 7,25 százalékos kamatra adja. A pénz ráadásul természetesen a mobil spekulatív tőke martaléka lett, amelynek tulajdonosai majd' egy évig élvezték a rendkívül magas kamatokat (az intervenciós éves kamatláb csaknem 50 százalékos volt), a válság kibontakoztával pedig távoztak. Egy megfontolt, fokozatos leértékelés valószínűleg sokkal egészségesebb gazdasági környezetet teremthetett volna, azzal együtt, hogy az infláció talán újra két számjegyű lett volna. Ennek költségei azonban jóval kisebbek lettek volna, mint az infláció elleni harcban elvakult IMF tanácsainak követése.

A válság egyéb csatornákon keresztül jelentkező hatásai - a kieső kelet-ázsiai kereslet, a leértékelések miatt az exportpiacon jelentős versenyelőnyhöz jutó kelet-ázsiai gazdaságok kiszorító hatása, néhány alapvető exporttermék árának mélyrepülése - Brazília esetében valójában eltörpülnek a tőkeveszteségek mellett. Az érintett ázsiai térség súlya (Japán és a nyolc érintett kelet-ázsiai ország) a brazil exportban 13 százalékot tett ki, emellett a jó termés (szójabab, kávé) is ellensúlyozta a mezőgazdasági termékek világpiaci árának csökkenését.

Az országot ért külső sokk tehát rávilágított az ország súlyos belső szerkezeti problémáira, s arra, hogy az országnak vészesen sok külső tőkére van szüksége.

Társadalmi egyenlőtlenségek Döbbenetes szakadékok, különbségek jellemzik a brazil társadalmat az élet szinte minden területén: a földtulajdonlás, az egészségügy, az oktatás esetében egyaránt a különbségeket konzerváló, sőt tovább növelő hatások jellemzőek. A földtulajdonlás tekintetében még mindig feudális viszonyok uralkodnak. Az egyetlen, 1984-es földreform alkalmával csak a nincstelen vidéki munkások 13 százalékának, mintegy 1,4 millió embernek szavaztak meg némi földet. Ezzel gyakorlatilag érintetlenül hagyták a korábbi földbirtokszerkezetet. A nincstelen paraszti tömegek városokba áramlásával a világ legnagyobb lélekszámú és leginkább nyomorgó városai, városrészei jöttek létre. Míg 1980-ban még csak a lakosság 66 százaléka, addig 1990-ben 75, 1996-ban pedig már mintegy 80 százaléka élt a városokban. Az elavult birtokstruktúra jelentősen korlátozza a mezőgazdaság hatékonyságát. A különbségek itt az exportra termelő, jelentősen támogatott és külföldi tőkét felhasználó szójabab-, kávé- stb. ültetvények, és például a belső piacra termelő tejgazdaságok között mutatkoznak meg - az utóbbiak hatékonysága a fejlett országokban működő gazdaságok szintjének mindössze egytizedét éri el. Az egészségügy helyzete igen rossz. A költségvetési korlátokkal küszködő állami kórházak aránytalanul sokat költenek kutatásra, az alap- és sürgősségi ellátásra így még kevesebb jut. 1985-ben a GDP 2,1 százalékát, 1990-ben 2,5 százalékát fordították az egészségügyre. 1996-ben mindössze 37 ezren dolgoztak a brazil egészségügyben. Az oktatás helyzete szintén elkeserítő, sürgős fejlesztésekre lenne szükség. Az általános iskolát csupán a beíratottak egyharmada végzi el. A vidéki iskolákba lehetetlen képzett oktatókat találni az alacsony bérek miatt. Részben ennek következményeként tovább nő a vidék-város szakadék.

Múlt vagy jövő?

A valódi hosszú távú probléma azonban az az ellentmondás, amely a gazdaság és a társadalom két legfontosabb és legidőszerűbb feladata között feszül. Az egyik a minél nagyobb mértékű külföldi működőtőke-beáramlás ösztönzése, a másik a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, az egységesebb társadalmi struktúra kialakítása. Ez azonban jelentős - infrastrukturális és szociális jellegű - befektetéseket igényelne, amit jelen pillanatban csak az államtól lehet várni. A költségvetés ilyen irányú terhelése azonban akkora hiányt vonna maga után, ami megingatná az ország stabilitását, kedvezőtlenné tenné külső megítélését, s ez elriasztaná a külföldi befektetőket.

Nem lehetetlen a két feladat összeegyeztetése, ám a jelenlegi társadalmi-gazdasági struktúra ez ellen hat. A közvetlen állami szerepvállalás csökkentésével jelentősen javítható lenne a szociális szolgáltató szektor néhány ágának hatékonysága. A nyugdíjreform ügye például rendre elakad a szenátusban, elsősorban azért, mert a gazdasági egyenlőtlenségek egyik legfontosabb következményeként az érdekérvényesítésben gyakorlatilag csak a felsőbb rétegek vesznek részt, számukra a jelenlegi struktúra igen kedvező. (Csak egy példa: aki nyolc évet eltöltött a politikai életben, az magas állami nyugdíjat élvezve kivonulhat az aktív keresők táborából.) A korábbi antiinflációs próbálkozások is a lobbizásra képes felső társadalmi rétegek ellenállása miatt buktak el, hiszen magas jövedelmeiket a tetemes kamatok tovább gyarapították.

A kérdés tehát az, sikerül-e a kormányzatnak ráébresztenie e köröket arra: hosszú távon az ő érdekük is, hogy Brazília az eddiginél szélesebb rétegekre támaszkodjon. Hiszen a nemzetközi piacon az ország csak jól képzett, hatékony munkaerővel lehet versenyképes.

További kérdés, vajon képes lesz-e Brazília kilábalni a pillanatnyi pénzügyi válságból, képes-e arra, hogy átalakítsa jelenlegi feudális típusú újraelosztási struktúráját, és létrehozza annak modernebb, kiegyensúlyozottabb változatát. Ehhez megfelelő társadalmi és politikai szándék és akarat szükséges.

A brazil gazdaság szerkezetének fejlődése
  Agrárszektor Ipar* Szolgáltatások
1980 1996 1980 1996 1980 1996
GDP százalékában 11 14 44 (33) 36 (23) 45 50
Foglalkoztatás arányában**
férfiak 41% 28% 28% 28% 31% 43%
nők 26% 14% 14% 13% 60% 74%
Külföldi beruházás1995-ben*** 2,9% 59% 38,1%
* zárójelben a feldolgozóipar adatai
** az adatok 1996 helyett 1994-esek
*** agrárszektor és bányászat együtt
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére