Veszteségösszegzés

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. február 1.) vegye figyelembe!

A Postabank-ügy vége még messze van

Megjelent a Cégvezetés (archív) 11. számában (1999. február 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A Postabank ügye széles politikai hullámokat kavart. Gazdasági oldalról azonban az a fontos, mit mutatnak a számok! A tények arra utalnak, hogy a bank ügyvitelében a megengedhetőnél több volt a fegyelemsértés, üzletpolitikájában a tolerálhatónál több a baklövés. A végleges mérleg közreadása még messze van, sok még a titok. Viszont az sem kevés, amit már most tudhatunk vagy legalább sejthetünk.

 

A Postabankban 1997 végén az ügyfeleknek adott hitelek és a befektetések 234 milliárdos állománya után 9,7 milliárd forintot tartalékoltak az esetleges kockázatokra. A kihelyezésekre vetítve ez 4,1 százalékos aránynak felelt meg. Az év elején arányában még kicsivel többet, az összesen mintegy 200 milliárd forintos portfólióra 14,15 milliárd tartalékot különítettek el, amely 7 százalékos tartalékszint. Azt ugyan a banki szakértők korábban sem vitatták, hogy a bank tartalékpolitikája nem tükrözi a kellő óvatosság elvét, de hideg zuhanyként érte őket az a bejelentés, hogy a régi vezetés több mint 100 milliárdos hiányt hagyott az utódokra, elsősorban a meg nem képzett céltartalék, másodsorban az eldugott banki veszteség által. A bank éves mérlegeinek átvizsgálása és a pénzintézet portfóliókezelési módszereinek feltárása után azonban egyre többen úgy vélik, a bank mostani vezetése és az új auditorok lehető legszigorúbb minősítési elvei legfeljebb néhány milliárdot ragasztottak hozzá a hiányhoz.

Számháború a veszteségről

A Postabankban felhalmozódott veszteség valódi nagyságáról kisebbfajta számháború dúlt az év vége felé közeledve. A Deloitte and Touche, a bank nemzetközi auditora az eszközök átvizsgálása után 1998. július 31-i állapot szerint 98 milliárdos céltartalékhiányt, 94 milliárd forintos mérleg szerinti veszteséget és 52 milliárd forintos negatív saját tőkét határozott meg. Két hónappal későbbi, azaz szeptember 30-i időzítéssel az Ernst and Young könyvvizsgáló cég 129 milliárdnyi hiányzó céltartalékot, 136 milliárdos mérleg szerinti eredményt és emiatt 94 milliárd forintos negatív saját tőkét állapított meg. A parlament költségvetési bizottsága előtt novemberben elhangzott beszámolóban 144 milliárd forintos céltartalékhiányról és 158 milliárdos mérleg szerinti veszteségről lehetett hallani 1998. december 31-re előrevetítve.

A gyorsan gyarapodó hiányban csak kisebb tényező volt a felgyorsulva növekvő banküzemi veszteség. Az Ernst and Young még csak 7 milliárd forintot rögzített szeptemberben, év végére pedig már 14 milliárddal kalkuláltak. Az egyre nagyobbra növő tőkehiányt főként a szükséges céltartalékok összegének növekedése okozta. Ahogy' egyre több részlet vált világossá a korábbi bankvezetés prudens banki szemléletet nélkülöző hitelezési, befektetési és kockázatkezelési tevékenységéből, úgy szaporodtak a tartalékba kerülő milliárdok is. Princz Gábor, aki a bank elnök-vezérigazgatója volt a bank alapításától egészen 1998. augusztusig, bűvészeket meghazudtoló szemfényvesztéssel rejtette el a pénzintézetben felhalmozódó veszteséget. De a hiányt csak időlegesen lehetett eltüntetni. A különféle manőverekkel egyre nagyobb lett a deficit a felszámolt kamatok és a felpumpált árfolyamok következtében. A Postabank különös portfóliótisztítási akcióit kibogozó új banki vezetés valószínűleg úgy látja, hogy Princz Gábor maga hozta létre azt a labirintust, amelyből egy darabig a kiutat is látni vélte. A kétes ügyekkel terhelt kereskedelmi bank azonban nem lehetett vonzó célpontja a valódi befektetőknek.

Miközben a Postabanknak egyre égetőbb szüksége lett tőkére, nem közelegtek a beharangozott neves szakmai és pénzügyi befektetők. Ráadásul 1997. február végén-március elején a bank ügyfelei bizalmatlansági rohamukban több mint 50 milliárddal apasztották le a betétállományt, amely ezt követően csak mérsékelten nőtt, a források gyarapodása soha nem érte el a korábbi évek dinamikáját.

A portfólió titka

A bank portfóliója, amelyről egészen 1997-ig kart karba öltve a bank vezetése és a megbízott könyvvizsgáló meglepően jó képet sugallt, rejtett egy-két meglepetést. Mint Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. munkatársa rámutatott: 1994 és 1996 között a kihelyezésekre képzett 4-6 milliárd forintnyi kockázati céltartalék az elvileg kockázatot hordozó kihelyezéseknek mindössze 2,5-3 százalékát tette ki. Valamivel kevesebbet, mint a nemzetközi hitelminősítők által jó bizonyítványt kapott Magyar Külkereskedelmi Banké vagy a hasonló profilú OTP-é. A pénzügyi befektetésekre a bank először az 1996. évi mérlegben képzett céltartalékot, addig abszolút kockázatmentesnek fogadta el azokat - a nevében paradox módon óvatosságra utaló - Prudentia Rt. könyvvizsgáló cég. A bank - egyébként rendkívül alacsonynak mondható - céltartalékait fokozatosan növelte az évek során. Az 1992. évi nyilvános részvénykibocsátásra készült kibocsátási tájékoztatóban még csak 306 millió forintos céltartalékról tesz említést, miközben a gazdálkodói kihelyezések nagysága meghaladta a 40 milliárd forintot. A céltartalék aránya tehát az 1 százalékot sem érte el. 1992 végére a 48,1 milliárdra taksált ügyfélkihelyezések mögött 860 millió forint céltartalék áll, 1994 végén a 111,6 milliárdos vállalkozói és lakossági hitel, valamint a 19,6 milliárdos befektetési portfólió kockázataira 4,63 milliárd céltartalék jutott, 1996 végén pedig a durván 200 milliárdos ügyfélkihelyezések és kockázatot hordozó befektetések mögött 14,15 milliárd forintnyi céltartalék áll.

Az igazság órája

Egy évvel később azonban növekedés helyett csökkenni kezd a bank céltartalék-állománya, amit nem lehet azzal magyarázni, hogy az állam abban az évben a betétkivonási pánik ellensúlyozásaként 12 milliárd forintos garanciát ad a Postabank rossz követeléseire. A bank ugyanis az állami garancia nyomán nem számolt be céltartalék-felszabadításról. A jelek inkább arra mutattak, hogy az adakozó állam meglevő, tartalékkal nem fedezett hiányt simított el az adófizetők pénzéből. Tény, hogy 1997 végére az év elején még 14,15 milliárd forintos céltartalék-állományból 9,7 milliárd lett, miközben a tartalékolási előírások sora új elemmel, az általános céltartalékkal gyarapodott. Figyelembe véve a Postabank által 1997 során megképzett 1,2 milliárdos általános céltartalékot, kiderül: annak ellenére, hogy az év folyamán az ügyfélkihelyezések durván 30 milliárd forinttal nőttek, a befektetések pedig nem csökkentek, a bank az év végén mintegy 5,6 milliárd forinttal kisebb céltartalék-állományt tartott szükségesnek, mint az év elején.

Az igazság órája - legalábbis részben - az 1998. december 30-i közgyűlésen jött el, ahol a Postabank új vezetése önrevízióval módosította a bank 1997. évi mérlegét, és az eredetileg 12 milliárdos negatív, adózás előtti eredményt 30,2 milliárdra növelte, ezáltal a bank 8,59 milliárdos vesztesége 26,7 milliárdra nőtt, a saját tőke pedig eltűnt, mivel 15,73 milliárd forintos pozitív értékből 2,42 milliárdos tőkehiánnyá változott. A mérlegmódosítás azért vált szükségessé, mert befucscsolt a Pénzintézeti Központ Bank bevonásával kigondolt portfóliótisztítási akció. A Postabank által közvetve megvásárolt PK Bank eredetileg 15,4 milliárd forintos garanciavállalással és 2,8 milliárdnyi rossz befektetés átvételével könnyített a Postabank 1997. év végi mérlegén. A Postabank visszavette a PK-nál amúgy sem tartható terheket (a Postabanknak opciója volt a PK Bank részvényeire, így eredetileg sem számolhatta volna el a Postabank a PK tehervállalását konszolidált mérlegében), ezért meg kellett képeznie az ennek megfelelő céltartalékot is.

A Postabank mérlegében rejtőző további veszteségforrásokat a pénzügyminiszter a parlamenti képviselőknek beszámolva a következőkben rögzítette még az év vége előtt: a spanyol ingatlanportfólió után 49 milliárdos céltartalékot kell képezni; egy távközlési cégnek kihelyezett hosszú lejáratú hitel után 15-20 milliárdos veszteségre számítanak; egy élelmiszer-ipari vállalat kinnlevőségénél 4 milliárd veszhet el; egy másik agrárkihelyezés miatt várhatóan 3,1 milliárdot kell leírni; a Trigon Bank eladása kapcsán vállalt garancia beváltása miatt 1,7 milliárd forinttól kell elbúcsúznia a Postabanknak; a Nádor '95-höz kötődő - állítólag hamis bizonylatokkal terhelt - ügylet 2,6 milliárd forintjába kerül a banknak; sportüzemi kihelyezéseknél 3 milliárd forint, a szinte nullára íródott Realbank-részvények miatt pedig ugyancsak 3 milliárd lenne a veszteség. A Postabank saját részvényeinek megvásárlásához kapcsolódó tranzakciók pedig 14 milliárd forint operatív veszteséget okoznak. A rossz kihelyezéseket pedig, mint korábban utaltunk rá, megfejeli a bank 14 milliárdra becsült 1998. évi banküzemi vesztesége.

Befagyott hitelek, rossz befektetések

Az úgynevezett Dunaholding-csomag sorsa mutatja talán a legplasztikusabban, hogy miként üt vissza a bankra a befagyott hitelek és rossz befektetések eltüntetésének összekapcsolása a látszólagos eredménynöveléssel. A Postabank vezérkara által kidolgozott portfóliótisztítási akciók közül ez volt a legnagyobb, mivel egyben próbált a bank megszabadulni a mérlegében 1996-ra összegyűlt - bruttó értéken - 50 milliárdnyi rossz kihelyezéstől. A kísérletre azért volt szükség, mert a bank mérlegét a tervezett és már beharangozott külföldi tőkebevonás miatt nemzetközi szabványok szerint is auditálni kellett. A munkával az Arthur Andersen könyvvizsgáló céget bízták meg. Így négy év után újra nemzetközi hírű auditor vette górcső alá a bankot. Az elkészült jelentést a Postabank sohasem hozta nyilvánosságra teljes egészében, így csak kevesen tudják, hogy az auditot a könyvvizsgáló cég oldalakra rúgó korlátozó záradékkal látta el, amelyben azt magyarázza meg, hogy a bank tranzakciói annyira átláthatatlanok, hogy a könyvvizsgáló nem vállalhatja a felelősséget a hitelesített mérleg számaiért.

De térjünk vissza a Dunaholding-csomagra, amelynek utóélete, ha a nyilvánosságra került számokat összeadjuk, összesen 12 milliárd forint veszteséget okoz közvetlenül az államkasszának (az 1997 során vállalt és jószerivel beválthatatlan viszontgaranciákkal fedezett állami garancia révén) és 67 milliárd forint veszteséget a Postabank mérlegében. A végső mérleg tehát: az 1996 közepén 50 milliárdot kitevő, leírandó veszteség 1998 végére majd' 80 milliárd lett. A bank nem képezte meg első éveiben a folyamatosan rosszá váló hitelek leírásához kellő tartalékokat, mert akkor nem tudott volna növekvő eredményt kimutatni. Márpedig erre szükség volt, mert a bank menedzsmentje csak úgy tudta fenntartani a szétaprózott tulajdonosi struktúrát, hogy vonzó képet sugárzott a pénzintézetről. Leírás helyett tehát el kellett rejteni a rossz hiteleket és befektetéseket, s mivel a bank nem volt olyan nyereséges, mint amilyennek a vezetés szerette volna, az eltüntetéseket összekapcsolták látszatnyereség-gyártással is. Princz a bankvezéri szék elfoglalásakor elárulta, hogy vezetői jövedelmében a bank eredményességétől függő mozgó prémium fix fizetésének a kétszeresét is elérheti.

A fekete lyuk A Postabank felgyűlt, de titkolt rossz hiteleit 1996-ban az Arthur Andersen könyvvizsgálata elől kénytelen volt eltüntetni, pontosabban a bankon kívülre helyezni. A Dunaholding-, majd Gordiusz-csomag néven elhíresült, bruttó értéken mintegy 50 milliárd forintos követelésállománytól persze a bank nem tudott végérvényesen megszabadulni, hiszen a veszteségek leírását nem vállalta. Az ide-oda tologatott portfólió finanszírozása eközben súlyos kamatteherrel járt, ami tovább növelte a hiányt. A portfólió rejtegetése miatt volt szükség a 12 milliárd forintos állami garanciavállalásra, a Pénzintézeti Központ Bank 15,3 milliárd forintos garanciájára, s végül a spanyol ingatlanportfólióra, amely elvezetett a Princz-menedzsment felügyeleti úton való eltávolításához. A történet, amelyről az Élet és Irodalom több, addig ismeretlen részletet is elárult, úgy kezdődött, hogy a Postabank 1996-ban 23,5 milliárd forintos alaptőkével létrehozta a Módus névre keresztelt cégcsoportot, amely ugyanekkora értékben kétes követeléseket vásárolt a banktól. Ezután a bank a Dunaholdinggal közös vállalatokat alapított, majd a Módus-tagok ezeknek a közös cégeknek 33 milliárd forintért eladták a tulajdonukban levő kétes követeléseket. Egyik oldalról a bank elszámolt tehát 10 milliárd forint nyereséget, másik oldalról azonban a Módus-cégekkel és a közös Dunaholding-cégekkel együtt 48 milliárd forintnyi befektetésállománya jött létre. Ezt a Módus-cégekből és a közös cégekből, valamint a bennük levő követelésállományból álló, 48 milliárd forintra értékelt csomagot, továbbá még egy 3 milliárdra taksált befektetést vette meg a Dunaholding halasztott fizetéssel. A konstrukciót azonban az Arthur Andersen nem fogadta el, pontosabban megképeztette volna rá a halasztott fizetéssel együtt járó céltartalékot. A bank tehát átalakította ezt a konstrukciót hitellé úgy, hogy az adós a Gordius Holding lett, amelynek részei lettek a Módus-cégek, a Dunaholding pedig 10 milliárd forintot részvények átadásával törlesztett. Az információk szerint ezek a papírok 90 százalékban a tőzsdén kívüli kereskedelemben forgó részvények, például Műszertechnika-papírok voltak. A Postabank követelése a Gordius Holdinggal szemben tehát - a 10 milliárd leszámítása után - 41 milliárd forint plusz a kamatok. A követelésekkel járó kockázatot érdemben az állam csökkentette először, amikor garanciát vállalt a Postabanknak a Gordius Holding egyik vállalatával, a G-Módus céggel szemben fennálló 12 milliárdos hitelére. A hitel mögötti fedezetek a korábban a Postabanktól kikerült rossz követelések voltak, hasonló értékben. A G-Módus a két részletben: 1997. és 1998. június 24-én lejáró hitelt nem törlesztette, a Postabank tehát lehívta az állami garanciát, az állam pedig megkapta a fedezetként nyilvántartott rossz követeléscsomagot. Továbbra is tenni kellett valamit azonban a Gordius Holding cégeivel szemben még fennálló 30 milliárd forintnyi követeléssel s azok kamataival. A hitel visszafizetésére maga a Gordius Holding garanciát vállalt, de ezt még a Deloitte and Touche könyvvizsgáló cég sem tartotta elégségesnek, ezért a Postabank kényszerítette az időközben közvetve tulajdonába került Pénzintézeti Központ Bankot egy 15,3 milliárd forintos garanciavállalásra. Ez a garanciavállalás a kisbank tőkeerejéhez mérten túlzott volt, emiatt az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet eljárt. A PK Bankhoz biztosokat rendelt ki, s megállapította, hogy a kisbank elvesztette tőkéjét. Egy tőkevesztett bank garanciája mit sem ér, Princz Gábor tehát 1998. június 22-én elegánsan lemondott erről a garanciáról, és más megoldást keresett. A PK fellélegezhetett, a biztosok elmentek a bankból, de a Postabank ott maradt 30 milliárd forint plusz - mintegy 7 milliárdnyi - kamatokból álló, tartalékkal, garanciával nem fedezett követeléssel. A gordiuszi csomót a bank átvágta, azaz megvásárolta a holdingban levő cégeket (a volt Módusokat) a tartozással megegyező áron, majd ezeket a cégeket elcserélte egy 44,5 milliárd forintra értékelt spanyol ingatlanportfólióért. A tranzakciót a könyvekben a Módus-cégek és az ingatlanportfólió között kimutatott értékkülönbözet miatt legalább 7 milliárd forint nyereséggel mutatták ki, miközben a banknak újabb - ezúttal ingatlanfejlesztésre adott - 8 milliárd forintos hitele keletkezett. Ez a hitel - ahogyan arra Auth Henrik, a bank új vezérigazgatója is utalt - vélhetően az ingatlanportfólió ára volt, de mivel teljes mértékben az adósa sincs meg, egyelőre rossz követelésnek kell elkönyvelni, ami 8 milliárd forintos összegben növeli meg a bank veszteségeit. A bank mérlegébe bevett spanyol ingatlanportfólióról pedig kiderült, hogy 35 milliárddal kevesebbet ér a könyvekbe bevezetett 44,5 milliárdnál, tehát ekkora értékben kell utána céltartalékot képezni, ami tovább növeli a bank hiányát. Összességében tehát a gordiuszi csomó elvágása összesen legalább 43 milliárd forintos hiánnyal sújtotta a bankot, és elúsztatta teljes tőkéjét. P. E.

Tanulságos trükkök

A Postabank szerződéseiből talán a legtöbbet a bankfelügyelet tanulhat, hiszen olyan konstrukciókra lelhet, amelyek feltüzelhetik a bankok szabályozásáért felelős intézményt. Eddig is gyakorlat volt, hogy egy-egy bankcsőd után részben átírták a pénzintézetek működésével kapcsolatos törvényt, nem lenne meglepő, ha már megfogalmazódtak volna újabb módosítási javaslatok, a postabankos trükkök elbúcsúztatására. A nyereségnövelő tranzakciók legegyszerűbbike az volt, amikor a bank egy befektetést jóval drágábban eladott egy baráti cégnek, s az elért árfolyamnyereséggel növelte eredményét. Idővel valamivel magasabb áron visszavásárolták a befektetést, hogy a baráti cégnek is javuljon az eredménye. A befektetések felértékeléséhez időnként egészen jó nevű vagyonkezelő cégek asszisztáltak, nyilván megfelelő fizetségért. A Postabanknak a Globexszel és egy további társaság bevonásával kialakított portfóliótisztítási sémájáról a bank vezetése számolt be a parlamenti bizottságnak. E szerint a Postabank eladott - tegyük fel - 200 millió forint bruttó értékű portfóliót (hitelt és befektetést) a Globexnek visszavásárlási garanciával, majd egy másik társaságnak, mintha hitelt folyósítana, átadja ezt a visszavásárlási garanciát. A körbe ezután ez a társaság lép, mégpedig úgy, hogy hitelt nyújt a Globexnek, amely fedezetként odaadja neki a Postabanktól kapott portfóliót, ezután a kör bezárul, s a társaság a hozzákerült portfóliót visszaadja a Postabanknak. Az egész akció arra jó, hogy a bank időt nyer, mivel mérlegzárás előtt kiviszi a rossz hiteleket és befektetéseket, amelyek csak a mérlegzárás után kerülnek újra vissza. A Postabank valódi tőke híján rendkívül egyszerű módon teljesítette a törvényben előírt szavatoló tőke és tőkemegfelelési mutató követelményt. Alárendelt kölcsöntőkekötvényt bocsátott ki zárt körben, a jegyzéshez hitelt nyújtott, a hitel fedezete pedig a bank saját alárendelt kölcsöntőkekötvénye volt. Ilyen akcióval érte el az 1996-os közgyűlésen: annak ellenére fizethetett osztalékot, hogy tőkemegfelelési mutatója nem érte el a törvényben előírt szintet, s ezért az eredményt a bank tőkeerejének erősítésére a bankban kellett volna hagyni.

Egy harmadik példa a Postabank ingatlanüzleteinek rejtelmeibe vezet be. Adott egy Váci úti ingatlan, amely a Postabank tulajdona. Az eredetileg 300 millió forintért vásárolt ingatlant a bank felértékeli, és 900 millió forintos értéken beviszi apportként egy kft-be. Az árkülönbözet javítja a bank eredményét. Ezután a kft.-ben levő üzletrészét a bank eladja halaszott fizetéssel 900,5 millió forintért egy másik kft.-nek. De vajon honnan lesz pénze ennek a kft.-nek, hogy kifizesse a részleteket? A megoldás pofonegyszerű, a Postabank által az ingatlanért fizetett bérleti díjból törleszt a kft., mivel a Postabank olyan szerződést kötött, hogy 2005-ig évente 100-120 millió forintért bérli az ingatlant. A banknak tehát az egyszeri 600 millió forintos eredmény elszámolásáért úgy kell vezekelnie, hogy költségeit éves szinten, hosszú távon mintegy 100 millió forinttal növeli.

Főbb adatok a Postabank és Takarékpénztár Rt.-ről 1988-1998
  1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Dolgozói létszám (fő) 181 350 630 987 1 318 1 472 1 619 2 173 2 084 2 043
Tulajdonosi struktúrája (%)
- magyar 100,0 100,0 83,8 63,1 77,1 77,1 72,2 78,6 78,5 84,2
- külföldi - - 16,2 16,9 15,1 15,1 20,0 18,3 18,4 13,7
- elsőbbségi - - - - - 7,8 7,8 3,1 3,1 2,1
Alaptőkéje (M Ft) 2229 2229 4000 4000 6505 6505 6505 16 450 16 450 23 554
Emelések (%) - - 79 - 63 - 153 - - 49
Mérlegfőösszege (M Ft) 6187 17 197 41 079 89 863 123 019 168 085 200 722 269 632 378 718 365 251
Adózás előtti nyeresége (M Ft) 477 1065 1744 1570 889 2402 2795 2832 6 -13
Osztalék (%) 12 15 20 10 5/6 10/15 10/15 10/15 0 0
Fiókok száma 6 10 14 21 23 27 35 41 45 44
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1999. február 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére