Globalizálódó világgazdaság

 

Napjaink sokat vitatott világgazdasági folyamata a globalizálódás. A globalizáció ellentmondásos jelenség, különböző módon érinti az eltérő adottságú és fejlettségű országokat. Aligha létezik ugyanis ország vagy vállalat, amely fejlesztési stratégiájának, illetve üzletpolitikájának kimunkálásában figyelmen kívül hagyhatja a kibontakozó új globális feltételeket. A globalizálódás alapja objektív, előidézője, még pontosabban kikényszerítője a műszaki fejlődés és a termelőapparátus bővülése. Értelmezése és a fogalom pontos meghatározása nem egyszerű, jóllehet a globalizálódás sokak szerint nem új jelenség, egyidős a világgazdasági kapcsolatok fejlődésével. Napjainkra új minőség bontakozott ki. Ugyanakkor az integrált globális rendszer még nem létezik, sőt olyan folyamatokat is tartósan magában foglal, amelyek nem globálisak. Gondoljunk arra, hogy miközben egyre szabadabb az áru- és tőkemozgás, még belátható időn belül korlátozások gátolják a munkaerőmozgást.

Tény azonban, hogy a világgazdaság történetében először bontakozik ki a világ egészére kiterjedő, az amerikai gazdasági hegemóniát felváltó többpólusú gazdasági rendszer, amelyet már nemcsak a világkereskedelem bővülése, hanem mindinkább a tőke, a beruházások, a fejlett technológia, a tudományos kutatás, az oktatás és a tudás mind erőteljesebb nemzetközivé válása határoz meg. Emellett a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb súllyal szerepelnek olyan globális kérdések, mint a környezetrombolás, az ökológiai egyensúly megbomlása, a demográfiai robbanás vagy a közjavak (világűr, óceánok stb.) használatának összehangolása és szabályozása.

Elmosódó határok

Aligha vitatható, hogy a piacok és a termelési rendszerek egyre kevésbé tisztelik az ország-, sőt kontinenshatárokat. Az erősödő globális összefüggések rendszere a termelés területi átrendeződését éppúgy magában foglalja, mint például a pénzpiacok integrációját. Szemléltető az amerikai autóipar példája. Ha egy amerikai vásárol egy Pontiac Le Mans típusú gépkocsit a General Motorstól tízezer dollárért, abból 3000 dollár megy Dél-Koreába különböző rutinjellegű szerelési tevékenységekért, 1750 jut Japánnak korszerű technikai szintet reprezentáló részegységekért, 750 dollár a német részesedés formatervezési és egyéb munkákért, a kisebb alkatrészekért 400 dollár jut Japánnak, Tajvannak és Szingapúrnak, Angliának 250 dollár a marketingszolgáltatásokért, végül 50 dollár Írországnak és Barbadosnak az adatfeldolgozásért.

A globalizálódó világgazdaságban az országhatárok gazdasági szempontból egyre kisebb jelentőségűek, a gazdaság egységes, az egész világra kiterjedő szabályok szerint működik. A globális gazdaság kialakulásának egyik leglényegesebb mozgatórugója a transznacionális vállalati (TNC) rendszer. Ezek a korporációk példa nélkül álló kapcsolódó hatásokat hoztak létre a nemzetgazdaságok között. Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) értékelése szerint a transznacionális vállalatok ma már átléptek a "komplex integráció" szakaszába, ami fokozott lehetőségeket teremt a "hozzáadottérték-láncolat" (value-added chain) földrajzilag legkedvezőbb globális megosztására. Külön is kiemeli ennek jelentőségét az, hogy a transznacionális vállalatok a világ magánkézben levő termelőkapacitásának egyharmadát tartják birtokukban. Az UNCTAD számításai szerint 1992-ben a transznacionális vállalatok forgalma származási országukon kívül 5,5 trillió dollárt tett ki, miközben ugyanebben az évben a világexport teljes összege 4 trillió volt. Egyre fontosabb szerepet töltenek be a transznacionális vállalatok különböző nemzetközi stratégiai szövetségei is.

A társaságok egyre kiterjedtebben alkalmazzák a nemzetközi alvállalkozói szerződéses termeltetést a javak, nyersanyagok és szolgáltatások globális méretű forgalmazása érdekében. Napjainkban becslések szerint 200 millióra tehető az ilyen rendszerben foglalkoztatott munkaerő létszáma. Ez persze az általános költségek csökkentése mellett a bérek leszorítására is alkalmat teremt a TNC-k számára.

E vállalatok erejére jellemző, hogy a háromszáz legnagyobb transznacionális vállalat a világ összes termelőeszközének mintegy negyedrészét birtokolja. A legerősebb 47 korporáció 130 országot előz meg a gazdasági volumen tekintetében. Ezek a vállalatok tipikusan globális érdekeltségűek, egymással szoros szövetséget alkotnak, miközben versenyeznek is egymással.

A globalizálódás kapcsán kirobbant viták és ellentmondások annál is inkább érthetőek, mivel a műszaki fejlődés hatására maga a globalizálódás is módosul. Emellett megítélésének ellentmondásosságához hozzájárul, hogy sok olyan társadalmi-gazdasági folyamatot is magában foglal, amelyek úgynevezett globális problémákként, konfliktusokként jelentek meg és váltak köztudottá, amelyek sora mindmáig bővül, és megoldásuk mind nehezebb.

A folyamat jelentősége és hatása természetesen távolról sem csak mennyiségi értelemben értékelhető. Számos területen minőségi változásokat (sőt ellentmondásokat) hoz magával, érinti a nemzetgazdaságok működési rendszerét és a gazdaságpolitikai döntéshozatal módját, illetve lehetőségeit. Közismert, hogy olyan nemzetközi intézmények mint az IMF, a Világbank, az Európai Unió vagy újabban a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan döntési hatáskörökkel rendelkezik, amelyek korábban kizárólag a nemzetgazdaságokat illették.

Ezt támasztja alá az is, hogy a globalizálódás előrehaladásával a felgyorsuló kereskedelem és a működőtőke-áramlás hatására egyre több ország kapcsolódik be a nemzetközi gazdasági kapcsolatok (a tőkeimport és a külkereskedelem) liberalizálásába, és exportkapacitásainak növelése érdekében hazai gazdasági szerkezetének módosítására törekszik.

Sem pesszimizmus, sem örömmámor

Sokan hangsúlyozzák a globalizálódás előnyeit és a korlátozásmentes nemzetközi gazdasági kapcsolatok bővülésének hatékonyságnövelő hatását, ezért annak elkerülhetetlenségét. Mások a globalizálódás veszélyeire, az általa elmélyülő konfliktusokra, a máris elviselhetetlen, országok közötti (leginkább továbbra is a harmadik világ országainak rovására végbemenő) jövedelempolarizáció súlyosbodására hívják fel nyomatékosan a figyelmet. A témát egyszerű közgazdasági divatként kezelők tollából sok olyan munka jelenik meg, amelyeknek jószerivel csak a címében szerepel a globalizálódás.

Fenntartások nélkül egyiket sem lehet elfogadni, hiszen nehezen vitatható, hogy az első két esetben mindnek van valóságtartalma. A globalizálódást megakadályozni, vagy akár küzdeni ellene nem látszik kivihetőnek. Azok az országok, amelyek már a múltban is a leválás, az elszigetelődés módozatait keresték, hosszabb távon súlyos árat fizettek. Napjaink világgazdasági folyamataira ez különösképpen érvényes, éppen ezért a globalizálódást csak negatív oldaláról közelítők aligha állnak szilárd talajon.

A nemzetközi gazdasági változások nem járnak automatikusan a remélt kedvező hatások felerősödésével, sem pedig az országok közötti régi konfliktusok megszűnésével. Előrevetíthető azonban az a kedvező fejlemény – jóllehet még a '80-as években is kísértettek a katonai blokkok és a hidegháború -, hogy az országok közötti versengésben mindinkább a gazdasági eszközök és erőforrások kerülnek előtérbe, a háborúskodás és a konfrontáció pedig végérvényesen háttérbe szorul, miután annak gazdasági következményei túlzottan súlyosak az esetleg elérhető előnyökhöz mérten.

Mindamellett továbbra is kísért a félelem, hogy megrázkódtatás, háború, akaratlanul is helytelen kormányzati tevékenységek, pénzügyi válság, esetleg globális válság nem fordíthatja-e vissza a tőke-, áru- és szolgáltatáspiacok gyorsuló (bár hangsúlyozni kell, hogy egyenetlen), globális integrációját. (Ilyetén válság szele 1998-ban ismét megérintette a világot.)

Kétségtelen, hogy ma még a globalizálódás következményeit csak általánosan fogalmazhatjuk meg. Bizonyos, hogy az általa teremtett új lehetőségek jelentős hatást gyakorolnak a nemzetgazdaságokra és a világgazdaságra egyaránt. Először is a globalizálódás jelentős nyomást gyakorol az országok alkalmazkodóképességére. A nyitott gazdaságoknak, mint amilyen hazánk is, az eddiginél hatékonyabb társadalmi és gazdasági választ kell adnia, hogy feldolgozza az elkerülhetetlen sokkhatásokat, és képes legyen a lehető legzökkenőmentesebb alkalmazkodásra. Másodszor, növelni kell az ország vonzerejét a külföldi befektetések szempontjából. Ez kiváltképp fontos, miután kétségtelenül nő a választék, a befektetők számára egyre több befektetési lehetőség kínálkozik. Azzal párhuzamosan, ahogy' nő a versengés a vállalatok között, úgy válik egyre intenzívebbé az országok közötti verseny is. Ezért a vonzó befektetési klíma megteremtése napjainkban döntő fontosságú gazdasági feladat.

Az új feltételekhez való alkalmazkodás és a verseny döntő tényezője a tudás, az emberi tényező. Talpon maradni az árversenyben már távolról sem ad biztos pozíciót. Erre int az újonnan iparosodott országok példája is. Az elmúlt tíz év leforgása alatt többen közülük már elérték a legfejlettebb országok K+F kiadásainak szintjét. Tajvan megkétszerezte fejlesztési kiadásainak arányát a GDP-ből, Korea pedig e téren elérte az Egyesült Államok, Japán és Németország szintjét.

Termelés és kereskedelem

Egy pénzpiaci szakember véleménye szerint a globalizálódás adott tény, nem pedig veszély vagy a jövőre vonatkozó ígéret. A nemzetközi kereskedelmi és beruházási kapcsolatok ma már oly mértékben kiterjedtek, hogy minden korábbinál erősebb az egyes nemzetgazdaságok érzékenysége a más országokban hozott gazdasági döntésekre.

A távközlési technológia radikális fejlődése, a TNC-k üzleti stratégiájának hatása, a regionális gazdasági csoportosulások megerősödése, a GATT-WTO liberalizálási folyamat előrehaladása, a számos fejlődő országban végbemenő gazdasági liberalizáció, nem utolsósorban pedig a volt központi tervezésű országok átalakulása és bekapcsolódása a világ piacgazdasági rendszerébe feltartóztathatatlanul előidézi a világ pénzügyi-gazdasági rendszerének átalakulását. Kifejlődtek a nemzetközi pénz- és értékpapírpiacok, amelyek fénysebességgel tudnak pénzügyi műveleteket elvégezni a reálgazdaság közvetlen szükségletei és a spekulatív műveletek érdekében.

Már a háború után hangsúlyossá vált a világkereskedelemnek a világtermeléshez képest jelentősen gyorsabb bővülése. Ez jól szemléltethető az export és a termelési görbe összevetésével. A termelési görbe 1960-1990 között 100 százalékról 300 százalékra, míg az exportmutató 500 százalékra nőtt. A '90-es évekre vonatkozó adatokat a mellékelt táblázat foglalja össze.

Mindamellett a globalizálódási folyamat sem regionálisan, sem ágazati szinten nem egyenletes. Az államok szabad kereskedelmi politikája mindenekelőtt a világgazdaság három pólusa (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) között jut érvényre. E régiókon belül és a közöttük lebonyolódó kereskedelmi forgalom a '80-as években a világkereskedelem 60 százalékáról 75 százalékra nőtt. Az érintett országok által ellenőrzött nemzetközi beruházások részesedése még ennél is magasabb. A globalizálódási folyamat újabban több más, frissen iparosodó országra is kiterjed Dél-Amerikában, Dél-Ázsiában és Kelet-Európában. Ugyanakkor továbbra is kimaradnak a legkevésbé fejlett országok Afrikában, Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.

Az 1980-as évek közepe óta évi mintegy 10 százalékkal bővül a fejlett és a fejlődő világ közötti kereskedelem, a harmadik világon belül pedig még ennél is gyorsabb a bővülés. Az áruforgalom gyarapodása a harmadik világ olcsó munkaerejének jobb hasznosítását teheti lehetővé.

A globalizálódás másik döntő összetevőjévé vált a működőtőke-áramlás liberalizálása. 1987-1992 között ennek teljes összege kétszeresére, 2 trillió dollárra nőtt, 1995-ben pedig már 2,73 trilliót tett ki. A fordulópontot a '80-as évek második fele jelzi: 1985-1990 között a működőtőke-befektetések éves szinten az 1975-ös érték nyolcszorosára nőttek, miközben az összes export háromszorosára emelkedett. A tőkeáramlás szempontjából ugrásszerű növekedést az váltotta ki a '80-as évek közepétől, hogy részben a már ekkor elkezdődött különböző deregulációs lépések hatására, részben pedig termelésszervezési előnyök érdekében a vállalatok egyre nagyobb tömegben kezdték tevékenységüket nemzetközi méretekben kiterjeszteni.

Ma igen széles körben – bár nem fenntartások nélkül – elfogadott, hogy a tőkeáramlás növeli a termelési célú beruházások lehetőségét, exportpiacokat nyit, növeli a termelékenységet, a versenyképességet, és a kevésbé fejlett országok is gazdaságos méretűvé növelhetik termelésüket a nemzetközi termelési rendszerbe való bekapcsolódás révén.

Az elmúlt 15 év során Közel-Kelet és Afrika kivételével abszolút értelemben és a GDP-hez való hozzájárulás arányát tekintve a külföldi tőkeberuházások szerepe (átmeneti megtorpanást követően) nőtt a világ gyengébben fejlett régióiban is. A '90-es években azonban Kína lépett az első helyre évi 26 milliárd dollár működőtőke-beáramlással. Az egész afrikai kontinens esetében ez mindössze évi 3 milliárd dollár. Emellett jelentős módosulás, hogy a külföldi működőtőke kevésbé mutat érdeklődést a feldolgozóipar iránt, annál inkább keres befektetési lehetőségeket a szolgáltatási szférában (a szállítás, a közlekedés, az áramszolgáltatás, a turizmus és a banktevékenység terén).

A nemzetállam vége?

Adódhat az a kérdés is, hogy a globalizálódás menynyiben különbözik a nemzetgazdaságok különben is mind mélyebb kölcsönös függésétől. Mindkettő magában foglalja a gazdaságok összekapcsolódását, utóbbi azonban ennél több is. Az interdependenciától eltérően (amely a kölcsönösséget emeli ki) a globalizálódás a függőség lehetőségét is magában foglalja. Nem pusztán a nemzetközi kapcsolatok bővülése, hanem a globális társadalom kialakulása, amelynek jelentős részében aszimmetrikus viszonyok uralkodnak. Egyes kutatók szerint ebben a globalizálódó világban a korábbi (nemzet)állami kizárólagosság többé már nem aktuális, történelmileg sem lehetséges.

Tény, hogy a nemzetállamok állandóan változó gazdasági helyzete és a világgazdasági hatalmi struktúrák átrendeződése (és egy globális katonai konfrontáció veszélyének csökkenése) befolyásolja a nemzetbiztonságról alkotott felfogásukat is. A termelés és a piacok globális jellegének mélyülése kétségtelenül ellentétbe kerülhet a széttagolt politikai hatalommal. Az állandóság és a változás küzdelme különösen erős kihívás egy globalizálódó, de továbbra is nemzetállamokra tagolódó rendszerben.

A globalizálódás során a kommunikációs és a termelési rendszerek helyi és globális szintjei úgy összekapcsolódnak, hogy a viszonyok valójában már többé nem értelmezhetők oly módon helyiként, mint korábban. A mindennapi élet részévé vált a globális hálózatokba való betagozódás, amely egymástól távoli helyeket köt össze oly módon, hogy földrajzilag távoli események egyre intenzívebben befolyásolják a helyi eseményeket és fordítva.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy jóllehet ezt többnyire homogenizálódásként, egységesülésként (vagy akár totalizálódásként is) interpretálják a globalizálódó termelési szervezet, hasonló tendenciákat mutató fogyasztási szerkezet, a menedzsment hasonlóvá váló módszerei okán, a globalizálódás nem vezet szükségszerűen a nemzeti, illetve a regionális különbségek általános eróziójához. Ezzel éppen ellentétes tendenciákat is magában foglal, azok egységeként fejlődik. Miközben például sok szempontból hozzájárulhat a gazdaságok homogenizálódásához és a nemzetállami funkciók átértékeléséhez vagy akár csökkenéséhez, egyidejűleg akár erősítheti is a vallási, etnikai (kulturális) vagy egyéb sokszínűségeket.

A globalizálódásban a nemzetgazdaságok számára megnyíló előnyök realizálása távolról automatikus, és nem igényli az állam visszavonulását, a szuverenitás feladását. Éppen ellenkezőleg, nagyobb (jóllehet a korábbi abszolutizált és merev államfelfogástól eltérő) befolyást kíván meg, körültekintőbb, szilárd jogrendre és demokratikus elvekre, biztos alapvető szolgáltatásokra épülő kormányzást követel. Ellenkező esetben a globalizálódás úgynevezett melléktermékei (szervezett bűnözés, korrupció, kábítószer-kereskedelem, a nemzetközi gazdaság szintjén pedig az egyenlőtlenségek fokozódása) válhatnak uralkodóvá.

Jó kormányzás pedig csakis a helyi társadalomból nőhet ki, ha az megfelelően eltökélt és felvilágosult. E tekintetben a nemzetközi szervezetek is csak másodlagos, kiegészítő szerepet játszhatnak, még akkor is, ha globális szinten nélkülözhetetlen szervező és irányító funkciót töltenek be.

Nehéz lenne tehát túlhangsúlyozni, hogy az országoknak (beleértve még a kiszolgáltatottabb fejlődő országokat is) van bizonyos mértékű cselekvési lehetősége a liberalizálási folyamat ellenőrzésére és irányítására saját jól felfogott érdekeiknek megfelelően.

Az e téren alkalmazott helyi politika ritkán tekinthető semlegesnek. Rendszerint különböző preferenciákat és differenciált kezelést foglal magában a gazdasági szektorokkal, illetve a lakosság különböző rétegeivel összefüggésben. Rendkívül káros társadalmi-gazdasági hatása lehet például a makrogazdasági stabilitás megteremtését megelőző liberalizálásnak. Hasonlóképpen kedvezőtlen hatása lehet, ha a liberalizálást nem megfelelő ütemben és sorrendben hajtják végre.

Transznacionális vállalatok (TNC) A TNC-k egy központból irányított, globális leányvállalati hálózattal rendelkező óriásvállalatok. Éppen ezért tevékenységükben a globális hatékonyság szempontjai érvényesülnek, és a globális gazdaság fejlődésében egyre nagyobb szerepet játszanak. Jelenleg a 200 legnagyobb világcég a globális gazdasági tevékenység több mint 25 százalékát teszik ki. Az amerikai Business Week folyóirat szerint ezek a vállalatok a világgazdaság domináns gazdasági és politikai tényezői, és a hidegháború megszűnésével új, "brutális versenyre" épülő gazdasági rend bontakozott ki, amelyben a nemzetgazdaságok szerepe mindinkább háttérbe szorul. Az UNCTAD megállapítása szerint a TNC-k olyan területekre hatolnak be, amelyek feletti szuverenitás korábban a nemzetállamokat illette. Azáltal, hogy a valóságban már alig képesek ellenőrzést gyakorolni a nemzetközi pénzügyi mozgások felett, valójában a saját nemzetgazdaságuk feletti ellenőrzés is kérdésessé válik. Hatalmukat mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy a világ 100 legerősebb gazdasági szervezetéből 47 transznacionális vállalat, amelyek bármelyikének nagyobb a gazdasági ereje, mint 130 országé.

Nőhetnek az egyenlőtlenségek

A nemzetgazdaságok növekvő külgazdasági érzékenysége – sőt sebezhetősége – és a világban végbemenő jövedelempolarizálódás a veszélyekre is felhívja a figyelmet. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy a globalizálódásból származó előnyök az egyes országcsoportok között igen egyenlőtlenül oszlanak meg, tovább mélyítve az aszimmetriákat.

Sok elemző távolról sem ítéli elfogadhatónak és tolerálhatónak a globalizálódási folyamatot és annak nemzetállamra gyakorolt hatását. A globalizálódás szigorú kritikusai (például az amerikai szerzők, Richard Barnet és John Cavanagh) szerint "Az új évszázad kezdő évtizedének alapvető politikai konfliktusa nem országok, sőt nem is kereskedelmi blokkok között zajlik, hanem a globalizálódás erői és a földrajzilag körülhatárolt közösségek között, utóbbiak a túlélésért és a közösség újradefiniálásáért szállnak síkra."

Mindenesetre tény, hogy ha az abszolút szegénységben élők száma nem is nőtt jelentős mértékben, az ENSZ elmúlt három, úgynevezett fejlesztési évtizede ellenére kétszeresére nőtt a földgolyó népességének leggazdagabb és legszegényebb 20 százaléka közötti szakadék. Ma a világ leggazdagabb 447 milliárdosának tulajdonában levő eszközök értéke meghaladja az emberiség felének birtokában levő eszközök összértékét.

Miközben tovább nő a súlyos feszültséggel fenyegető szakadék a fejlett és a fejlődő országok között, súlyos polarizáló hatás mutatható ki a harmadik világon belül is. A globalizáció és a liberalizáció előnyei ugyanis egyenlőtlenül oszlanak meg nemcsak a harmadik világ országai között, de azokon belül is. Természetesen a különböző szegénységi csoportok sem azonos helyzetűek. A mezőgazdaságban élő szegények részére a liberalizálási folyamat hasznot is hozhat, kivéve az élelmiszer-importőr fejlődő országokat.

Világjelenség a szociális ellátás és biztonság csökkenése. Noam Chomsky igen sarkosan fogalmazva egyszerűen kimondja, hogy szerinte mindez nem egyéb, mint a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása.

További nyitott kérdés: a globalizáció feltételei és hatásai közepette fenntartható-e a fejlődés? Az emberiség létét veszélyeztető ökológiai válság körülményei között ugyanis távolról sem mindegy, hogy a globális gazdasági rendszer közelebb visz-e ehhez a válsághoz, vagy elősegíti a kedvező irányú fordulatot.

Nincs korlátozó tényező

A globalizálódás a neoliberalizmus ideológiai alapján fejlődik, aminek középpontjában a szabad kereskedelem, a szabad verseny és a hatékonyság, vagyis a piac áll, mint az emberi társadalom egyetlen, de legalábbis legfőbb szervezőereje, elsődleges célja pedig ebből eredően a termelés és a fogyasztás növekedése. Aki megáll vagy lelassul, az veszít.

Ezzel kapcsolatban hosszú ideig tartotta magát az az aggály, hogy kimerülhetnek a természeti kincsek, elfogyhatnak a nyersanyagok. Ez a veszély azonban, úgy tűnik, ma még nem korlátozza ezt a típusú fejlődést, nem mutatkozik korlátozó tényező sem a természeti kincsek, sem az emberi erőforrások oldaláról.

A második világháború óta ötszörösére nőtt a termelés, és megkétszereződésének üteme a jelenlegi lassúbb növekedés mellett is 18 év. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) vezetője szerint "Ha e trend folytatódását megengedjük, kifogyunk a létfenntartás legfőbb eszközeiből." Mind erőteljesebben érezteti ugyanis a hatását az úgynevezett planetáris határ, hiszen az ökológia, a környezet hulladékfelszívó képessége korlátokat támaszthat. Bár e fejlődési modell hívei rendszerint arra hivatkoznak, hogy a technikai fejlődés nemcsak csökkenti a gazdasági fejlődés és a természeti környezet összefüggését, hanem végső fokon meg is szünteti a kettő közötti kapcsolatot. A technológiai fejlődést tehát mintegy hátsó kijáratnak is tekintik, amely a globális fejlődés körülményei között is kiutat teremt az ökológiai korlátok közül. Nem lehet azonban kétséges, hogy a mai adottságok mellett ezt csak a gazdagok használhatják ki.

Összegezésképpen: a mai világ talán legsúlyosabb gondja a szakadék állandó növekedése fejlett és kevésbé fejlett országok, régiók között. Ennek megállítása, de legalább lefékezése, és a fenntartható fejlődés lehetőségének a megteremtése kritikusan fontos kérdés. Márpedig a globalizálódás hatása (a globális hatékonyság növekedése ellenére is) ezen a téren a legproblematikusabb. Az érintett régiók egyre kevésbé képesek olyan gazdaságpolitika kialakítására, amely alkalmas fejlődésük felgyorsítására. A jelenlegi liberalizálási megállapodások éppen az ilyen gazdaságpolitika kialakítását gátolják meg, és ebben az értelemben nehezen jön létre kedvező kapcsolat a kirekesztődő régiók gazdasági fejlődése és a jelenlegi globalizálódási folyamat között.