Válságtörténelem

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. november 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 9. számában (1998. november 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Mintegy másfél-két év óta drámainak tetsző eseményekre került sor a világgazdaságban: az elmúlt két-három évtized legsikeresebb gazdaságfejlődési, modernizációs példáit nyújtó délkelet-ázsiai országok - elsősorban Thaiföld, Malajzia, Indonézia és Dél-Korea - hirtelen válságos helyzetbe kerültek. Túl a pénzügyi közvetítőrendszer voltaképpen ismert, de korábban nyilvánvalóan lebecsült problémáin - az átláthatóság hiányán, a keresztfinanszírozás gyakoriságán, a rossz hitelek rejtve tartásának elterjedtségén stb. - ezúttal a reálszférában is tetemes, 5-6 százalékos visszaesés következett be. A délkelet-ázsiai válság elhúzódik: noha az erőteljes leértékelés akár az exportpozíciók javulásához is vezethetne, 1997 után 1998 is a visszaesés éve lett a régióban. A helyzetet súlyosbítja, hogy az övezet gazdasági erőközpontjában, Japánban a II. világháború óta példátlan a dekonjunktúra: négy egymást követő negyedévben is a GDP csökkenését regisztrálták, aminek következtében az 1997. évi stagnálás után az 1998-as pénzügyi évben 2,5 százalékos visszaesés és 1999-ben is alig 0,5 százalékos növekedés várható. A felkelő nap országa így egyáltalán nem képes növekedési impulzusokat közvetíteni a délkelet-ázsiai térség gazdaságainak, amelyek az elmúlt három évtized alatt a világgazdaság legdinamikusabban növekvő országcsoportját alkották.

Oroszországban 1998 nyarán tört ki a gazdasági káosz (ha ugyan bizonyos fokú káosz nem az orosz gazdaság természetes állapota ...): a korábban szárnyaló tőzsde összeomlott, a rubelt drasztikusan leértékelték - moratóriumot rendeltek el a kereskedelmi banki hitelek visszafizetésére.

A világ hirtelen rádöbbent: a válság akár tovább is terjedhet! Október elején elsősorban a brazil nemzeti valuta, a real leértékelésének veszélye hozott fenyegetést a nemzetközi pénzügyi rendszer egészére, de a hongkongi dollár és a kínai jüan pozíciója is igencsak gyönge, drasztikus leértékelésük pedig további hirtelen tömeges tőkemozgásoknak - forró és kevésbé forró pénzek drámai nagyságrendű áramlásának - nyithat teret.

A döbbenet oka természetesen nem a délkelet-ázsiai vagy az orosz helyzet súlyossága, hanem a tovaterjedés veszélye. A szemlélet - mint mindig - a karantén orvosáé: az ő felelőssége nem a gyógyítás, hanem a betegség elterjedésének megakadályozása. A szemlélet nem csak cinizmusban gyökeredzik, a múlt világgazdasági válságainak, mindenekelőtt az 1929- 33-as nagy válság tapasztalatain alapul.

Válságok mindig voltak

Válságok azóta vannak, amióta kapitalizmus létezik. A Karl Marx által leírt úgynevezett ciklikus válságok voltaképpen a XIX. században általában 10 évig tartó beruházási ciklusok voltak, s a visszaesések ugyan időről időre súlyosabbak is lehettek, de nem vezettek a kapitalizmus általános válságához. Az úgynevezett Kondratyev-féle hosszú ciklusok a kapitalizmus fejlődésének olyan, ötvenéves periódusait írják le, amelyekben hosszú dinamikus ciklusokat ugyanolyan hosszú, lassú periódusok követnek. Nyugat-Európában az 1870-73-as válság volt az, amely szinkronizálta az akkori fejlett országok beruházási-üzleti ciklusait. Paradox módon, ez a válság kiváltotta szinkronizáció hosszú, az I. világháborúig tartó egyensúlyt, mindmáig páratlan pénzügyi-valutáris stabilitást eredményezett.

Persze, a kapitalizmus fejlődése során nemcsak a megszokott túltermelési válságok törtek ki: az ésszerűtlen spekuláció sokszor vezetett lokális válságokhoz. A spekuláció folyhat devizákkal, ezüsttel és arannyal, egy-egy speciális nemzetgazdasági jelentőségű árucikkel - vagy újabban egy-egy speciális pénzügyi instrumentummal.

Az I. világháborút követő káosz enyhültével az 1924-1929 közötti időszakban már csaknem helyreállt a rend: a pénzügyi viszonyok stabilizálódtak, és a legtöbb fejlett ország valamilyen formában visszatért az aranyalapú nemzetközi pénzügyi kapcsolatokhoz. A növekedés üteme fölgyorsult: évi 3,5 százalék Nyugat-Európában, 3,4 százalék a nyugati féltekén, ezen belül 4,6 százalék Latin-Amerikában és mindössze 1,9 százalék Ázsiában.

A világkereskedelem évente átlagosan 5,7 százalékos növekedése 1924-1929 között már akár a normális gazdasági állapotokhoz való visszatérés előjele is lehetett volna, 1929-ben azonban kitört a világgazdaság történetének addigi legnagyobb válsága, s egyben az első valóban átfogó, a világgazdaság minden szereplőjét súlyosan érintő világgazdasági válság.

Az 1929-33-as világgazdasági válság a New York-i tőzsdekrachhal kezdődött: a tőzsdei árzuhanásra nemzetközi pánik volt a válasz, az egyes nemzetgazdaságok - a világgazdaság legfejlettebb országai - kereskedelmi korlátozásokat vezettek be, és sorra-rendre leértékelték valutáikat. A restrikciós/deflációs és leértékelési verseny (a közgazdasági publicisztika ezt nevezte el az Egyesült Államokban a "bagger the neighbor = foszd ki a szomszédodat!" gyakorlatának) következtében vált azután a tőzsdekrach globális, világgazdasági válsággá.

A válság epicentruma a Egyesült Államokban és Németországban volt: itt a termelés visszaesése - belső pénzügyi rendszereik összeomlása következtében - az átlagosnál jóval mélyebb volt. A világgazdasági válság nagyobb - természetesen negatív - hatást gyakorolt a GDP-re, mint a fogyasztási színvonalra, utóbbi - szemben a háborús időszakban tapasztaltakkal - kevésbé csökkent, mint a kibocsátás. A depresszió, azaz a termelés-visszaesés a világgazdasági válság négy éve alatt mélyebb volt, mint az I. világháború ötéves periódusában. A visszaesés az Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában, Közép-Európa néhány más államában és Latin-Amerikában volt a legerőteljesebb.

A világgazdasági válságban fölbomlott a nemzetközi gazdasági kapcsolatok megszokott rendje: az arany ismét kiszorult a nemzetközi fizetések rendszeréből, a nemzetközi tőkepiacok összeomlottak, a nemzetközi kereskedelem liberalizált rendszere fölbomlott, a nemzetközi kereskedelmi forgalom negyedével csökkent. 1929-30-tól mindenütt törvényerőre emelkedtek a vámszigorítások: az Egyesült Államok kezdte az úgynevezett Smoot-Hawley-féle törvénnyel, amely 57(!) százalékos iparcikkvámokat vetett ki, ezt követte az úgynevezett birodalmi - azaz: gyarmatbirodalmi - vámszabályok életbe léptetése Nagy-Britanniában, Franciaországban és Hollandiában.

Intézményesülő tanulságok

Ma már egyöntetű a szakmai vélemény: a nagy válság attól lett valóban globális válság, hogy az érintett nemzetgazdaságok vezetői hisztérikusan reagáltak a visszaesésre: együttműködés helyett erőltetett versengésbe fogtak, kölcsönös liberalizálás helyett mindenütt korlátozták a kereskedelmet, a nemzetgazdasági folyamatokat élénkítés helyett lassították, lehűtötték. Egyértelművé vált: minthogy az arany kiszorult a nemzetközi pénzügyi rendszerből, a válsághelyzetekben kitörő leértékelési versengést csak akkor lehet elkerülni, ha a valutaárfolyamok fixek és van olyan intézmény, amely meghitelezi a rövid távú folyó fizetésimérleg-hiányt. Ebből a gondolatból született meg a Nemzetközi Valuta Alap (IMF), amely a háborús pusztítások helyreállításának finanszírozására létrehozott másik intézménnyel, a Világbankkal együtt a II. világháború utáni nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszer alapintézménye lett.

A II. világháború utáni negyedszázad a világgazdaság történelmileg páratlanul gyors fejlődését hozta: a világ GDP-je 1950 és 1973 között évente átlagosan 4,9(!) százalékkal gyarapodott, miközben a világexport évente átlagosan 7 százalékkal nőtt. Az egy főre jutó GDP gyorsabban nőtt, mint a világgazdaság történetének bármelyik korábbi korszakában!

A korszak páratlan növekedési-fejlődési teljesítményének magyarázata az alábbiakban foglalható össze:

  1. A fejlett ipari demokráciák - a világgazdaság legfejlettebb tőkés országai - történelmileg példa nélkül álló nemzetközi gazdasági rendet hoztak létre: a Bretton Woods-i nemzetközi gazdasági rendszer intézményi keretei, a Nemzetközi Valuta Alap, a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank), az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa egyezmény (GATT), valamint a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) korábban nem létezett intézményi struktúrái kellő erőt és rugalmasságot adtak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerének kollektív államközi szerződéseken alapuló szabályozásához és működtetéséhez.
  2. A nemzetgazdasági szinten tartósan megvalósuló keynesiánus gazdaságpolitikák megfelelő belgazdasági keresletet és foglalkoztatást teremtettek, aminek következtében egy negyedszázadra eltűntek a korábban évtizedes konjunktúraciklusok; gyakorlatilag a hatvanas évek második feléig nem volt sem inflációs nyomás, sem számottevő termelés-visszaesés. Mindez megfelelő alapként szolgált a nemzetközi gazdasági kapcsolatoknak a Bretton Woods-i rendszer által kifejezett kollektív keynesiánus szabályozásához, ösztönzéséhez.
  3. A kínálati oldal bővülése is megfelelő alapokat adott a tartósan dinamikus gazdasági növekedéshez. A korábbi időszakos válságok és a háború(k) okozta termelés-visszaesések látványos helyreállítást tettek lehetővé - elsősorban Nyugat-Európában és Japánban -, ugyanakkor a fejlett nemzetgazdaságokban tartósan tapasztalt, hihetetlenül dinamikus technikai fejlődés, valamint az Egyesült Államok ebben játszott központi szerepe, diffuzionista gyakorlata következtében a nemzetközi és nemzetgazdasági kínálati válaszok a vártnál és a feltételezhetőnél sokkal pozitívabbak lettek.
  4. Végül helyreállt a nemzetközi magántőke-áramlás 1870-1913 közötti magas színvonala.

A világgazdaság fejlődésének II. világháború utáni aranykorában gyakorlatilag a világgazdaság minden vezető nemzetgazdaságában magas volt a beruházási ráta. A nem csökkenő megtérüléssel bővülő beruházások révén Nyugat-Európa és Japán közelítették felhalmozott állóeszköz-állományuk viszonylagos nagyságát az Egyesült Államokéhoz, a követő országok sok tekintetben sikeresen - egyes területeken hiánytalanul - lemásolták az amerikai gazdaságban megszületett és mind szélesebb körben alkalmazott, fejlettebb fogyasztási szokásokat és szerkezetet, technológiai és szervezési módszereket. Ezek a folyamatok jól követhetők például a gépkocsik és háztartási tartós fogyasztási cikkek sztenderdizált piacain.

A világgazdaság II. világháború utáni aranykora a hatvanas évek végéig tartott, illetve ekkor kezdődött a minőségi változás. Ennek okai a következőkben öszszegezhetők:

  • az eltérő ütemű inflációs ráták kikezdték a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer alapját, a fix valutaárfolyamok rendszerét,
  • az átlagot jócskán meghaladó nyugat-európai és japán gazdasági növekedés és technikai fejlődés következtében megrendült az Amerikai Egyesült Államok korábban gyakorlatilag korlátlan fölénye és vezető szerepe a világgazdaságban,
  • a transznacionális társaságok mindent elsöprő térhódítása, a globalizáció fellazította a világgazdaságnak a kollektív keynesiánus gyakorlatra épülő intézményi kereteit.

Olajárrobbanástól a recesszióig

A gazdaságtörténeti szakaszhatár szigorú elméleti értelemben nyilvánvalóan 1971-hez, az arany dollárra válthatóságának megszüntetéséhez, a dollárárfolyam lebegtetéséhez kapcsolódik. Nemzetközi jogilag azonban csak a Nemzetközi Valuta Alap 1976. októberi - a jamaikai fővárosban, Kingstonban tartott - közgyűlése mondta ki a Bretton Woods-i rendszer alapjainak megszűntét, így formálisan ez lehetne a korszakhatár. A leggyakrabban azonban 1973-at tekintik - a szakirodalomban és a publicisztikában egyaránt - szakaszhatárnak: nem önmagában az 1973 őszén bekövetkezett (első) olajárrobbanás következtében, hanem azért, mert ezt követően, részben természetesen az olajárrobbanás közvetlen következményeként, kitört az 1974-1976-os recesszió, a II. világháború utáni első világgazdasági válság.

Az 1974-76-os recesszió minőségileg hozott újdonságot - minden korábbi recesszióhoz, válsághoz viszonyítva: azóta tudjuk, infláció lehetséges termelés-visszaesés mellett is, ezt nevezik stagflációnak. Hosszú időre érvényét veszítette az a feltevés (az úgynevezett Phillips-görbe) is, hogy a növekvő inflációhoz csökkenő munkanélküliség és megfordítva, növekvő munkanélküliséghez csökkenő infláció társul.

A helyzet csaknem forradalminak tetszett: a nyersanyagár-robbanás átmenetileg növelte a fejlődő országok alkuerejét, amit az "Új Nemzetközi Gazdasági Rendről", a "Nemzetközi Nagyvállalatok Viselkedési Irányelveiről" az ENSZ-ben elfogadott határozatok, valamint a Római Klubnak a "Növekedés határairól" című jelentése is tükröztek. A következmények azonban alaposan eltértek a várakozásoktól, jóslatoktól.

A fejlett országok a vártnál gyorsabban alkalmazkodtak: relatív nyersanyag-felhasználásukat drámai gyorsasággal csökkentették, növekedési dinamikájukat is hamar elfogadható szintre hozták - de a magas inflációs ráta és a magas munkanélküliségi szint egyszerre tartósan fennmaradt. A nyersanyagimportőr fejlődő országok azonban a nyersanyagár-robbanás következtében súlyosan eladósodtak. Mivel az olajdollárok hatalmas tömege nagyon zavarta a túlzott likviditástól félő nemzetközi pénzügyi szakembereket, mindenki az olajdollárok visszaforgatását javasolta az olajexportőröknek. Így jutott olcsó pénz a magasabb olaj- (általában: nyersanyag-) számlák finanszírozására. Az egyensúly azonban nem jött létre.

Az adósságválság

1979-ben az olajtermelők és -exportálók újabb árrobbanást provokáltak ki - ez azonban már elsősorban saját maguknak okozott kárt. Szétesett az OPEC, túlkínálati piac alakult ki a kőolajpiacon. A fejlett országok már tudták, nem kell tartani a nyersanyagforrások kimerülésétől, és az olajtermelők nem kényszeríthetik akaratukat az importőrökre. Ám a második olajárrobbanás tragikus következményekkel járt az olajimportőr fejlődő országokra nézve.

A világgazdaság egészét - a II. világháború után nem először! - a dollárárfolyam és a dollárkamatok határozták meg. Az amerikai gazdaságpolitika a két számjegyű infláció leküzdése érdekében egekbe emelte a kamatokat, ami azonnal drasztikusan megerősítette a dollárt. Így azonban az 1975-76-ban lebegő kamatokkal folyósított kölcsönöket a nyolcvanas évek legelején sokkal drágább dollárban és sokkal magasabb kamatokkal kellett visszafizetni. Ez a recesszió persze távolról sem volt olyan súlyos, mint az 1929-33-as - csak a rím kedvéért írtak "1929/33 versus 1979/83" címen tanulmányt -, nem terjedt ki a világgazdaság egészére, s nem járt drámai termeléscsökkenéssel.

Ebből a válságból a nemzetgazdaságok zöme a megszokottnál szerencsésebben került ki: a nyolcvanas évek közepe óta folyamatosan csökken az infláció, kielégítő az árfolyam-stabilitás, elfogadható, mi több kedvező az általános növekedési dinamika is. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a II. világháborút követő negyedszázad növekedési teljesítménye egészen kivételes volt - hiszen addig a 1,5-2,0 százalék volt az átlag! Így a nyolcvanas-kilencvenes évek 2,5-3,0 százalékos növekedési ütemei határozottan dinamikusnak tekinthetők.

A kilencvenes évek többsége (1991-1997) kifejezetten kedvező konjunkturális viszonyokat hozott. A fejlett országokban dinamikus növekedés mellett kialakult alacsony inflációs ráta és az azon alapuló homogenizálódó kamatszínvonal, a kereskedelem és a tőkeáramlás csaknem teljes liberalizálódása kedvező feltételeket teremtett a globalizáció további kiteljesedéséhez, a piacok tőkésítettségének általános növekedéséhez. A közép- és kelet-európai rendszerváltozás igazából jelentősen kibővítette a szabadpiaci mechanizmusok érvényesülésének körét és terét. Az 1997-98-as válságjelenségek ezt a már-már idilli állapotot rombolták szét.

A jelenlegi világgazdasági helyzetre aligha illik a válság megjelölés. Helyesebb a növekedéslassulás kategóriájának használata. A világgazdasági bizonytalanság azonban évtizede nem látott mértékben erősödött. 1998/99 fordulójának új kérdése az, hogy a periféria-félperiféria pénzügyi szférájában kitört válság átterjed-e a fejlett országok reálszférájára. A választ hamarosan megtudjuk.

Tulipánőrület és tőzsdekrach "Az első modern részvénypiac a XVII. század elején, Amszterdamban jött létre. És éppen a megbízható és józan hollandok stabil, széles látókörű országában, az 1630-as években került sor az első ismert, nagy, spekulációs robbanásra, amely a mai napig is az egyik leginkább figyelemre méltónak számít. (...) A Tulipán - a Lliliaceae liliomcsalád tulipánja - vadon nő a mediterráneum országaiban és még keletebbre. Mintegy 160 fajtája van. A hagymák először a XVI. században jutottak el Európába, feltételezések szerint különösen egy 1562-ben Konstantinápolyból Antwerpenbe érkezett szállítmány járult hozzá elterjedéséhez... Mint feljegyezték, a spekuláció akkor kezdődik, amikor a közfigyelmet megragadja valami látszólag új dolog a kereskedelemben vagy a pénzügyekben. Ilyen célra először a tulipán, ez a szép és változatos színű virág szolgált, és a mai napig ez az egyik legszokatlanabb efféle instrumentum. Ehhez fogható képtelen dolog sohasem járult hozzá ilyen döbbenetes mértékben a jelen vizsgálódás tárgyát képező tömegőrülethez. Az egzotikusabb virágok birtoklását és bemutatását mind nagyobb figyelem kísérte. A kivételes tulipánokat illető csodálat azután hamarosan átadta helyét a még nagyobb ámulatnak, amelyet áraiknak szépségükkel és ritka voltukkal összefüggő növekedése váltott ki. Így azután utóbb már a hagymákat adták-vették, és az 1630-as évek közepére a növekedés megállíthatatlannak tűnt. (...) Az árak az égbe szöktek, 1636-ban egy korábban nyilvánvalóan értéktelen hagymáért már "egy új fogatot, két szürke lovat és egy teljes lószerszámot"lehetett kapni. A spekuláció mind intenzívebbé vált. Előfordult, hogy miközben a hagyma még láthatalanul rejtezett a földben, többször is, és csodálatosan nagy haszonnal cserélt gazdát. (...) A ritka tulipánok iránti kereslet az 1636-os évben oly mértékben megnőtt, hogy szabályos piacokat hoztak létre adásvételükre az amszterdami tőzsdén, Rotterdamban, Haarlemben, Leydenben, Almarkban, Hoomban és más városokban. Kezdetben, mint minden ilyen szerencsejáték-őrület elején, nagy volt a bizalom, és mindenki nyert. A tulipánalkuszok a tulipánkészletek értéknövekedésére és -esésére spekuláltak, nagy pénzeket kerestek azzal, hogy vásároltak, amikor az árak estek, és eladtak, amikor emelkedtek. Sok magánember gazdagodott meg hirtelen. (...) Mindenféle rendű és rangú emberek készpénzre váltották vagyonukat, azt pedig virágokba fektették. Házakat és földeket kínáltak eladásra nevetségesen alacsony árakért vagy ruháztak át fizetségül a tulipánpiaci megállapodások nyomán. Ugyanez az őrület külföldieket is magával ragadott, és mindenfelől dőlt a pénz Hollandiába. (...) A kereskedelem volumene olyan mértékben megnőtt és formája olyan bonyolulttá vált, hogy szükségessé vált egy jogi kódex kidolgozása a kereskedők számára. (...) Csodálatos volt, úgy tűnt, a hollandoknak a történelem során még sohasem kedvezett ennyire a szerencse. Az ilyen epizódokat kormányzó megváltoztathatatlan törvényekkel összhangban az árak minden újabb felszökése további spekulánsokat győzött meg arról, hogy be kell szállniuk. A korábban mozdulók reményeinek valóra válása pedig további akciók és növekedés előtt egyengette az utat, ekképpen pedig még nagyobb mértékű és továbbra is folytatódó gazdagodást biztosított. A vásárlásokhoz pénzt kölcsönöztek: az apró hagymák nagy hiteleket igényeltek. A vég 1637-ben következett be. Ismét működni kezdtek a szabályozó törvények. A bölcsek és az ideges természetűek kezdtek kiszállni. Hogy miért, senki sem tudta; mások látták a távozásukat; az eladási láz pánikká fokozódott, az árak mintha csak szakadékba zuhantak volna, estek. Azok közül, akik vásároltak, sokan javaik elzálogosításával (...) egyszerre mindenüket elvesztették és tönkrementek. (...) Azok, akik szerződésben vállalták a hihetetlenül felvert árakon való vásárlást, tömegestül álltak el kötelezettségeik teljesítésétől. A felbőszült eladók megpróbálták érvényesíteni a megállapodásaikat, a bíróságok azonban, amelyek az egészet szerencsejátéknak minősítették, nem voltak hajlandók segíteni rajtuk. A veszteséges bankok, takarékpénztárak és hitelintézetek számára - ugyanúgy, ahogy' manapság -, utolsó mentsvárnak az állam tűnt. Az egyetlen orvosság, sajna, a hagymák árainak a krach előtti szintre való leszállítása lett volna, ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen volt, így hát az oly frissiben meggazdagodottak nem szabadulhattak meg veszteségeiktől. (...) A tulipánárak összeomlása és az ezáltal okozott elszegényedés a következő években dermesztő hatással volt a holland gazdaságra - mai szóhasználattal élve, komoly depresszió következett be. A következményeket egyetlen fejlemény enyhítette: Hollandiában folytatódott a tulipántermesztés, és utóbb nagy virág- és hagymapiac alakult ki. Aki látta e nyugodt és szép ország tavaszi tulipánmezőit, mindörökre úgy érzi, hogy a tulipánőrület a természet e kegyének az előhírnöke volt." u Mindez John Kenneth Galbraith: EUFÓRIA ÉS CSALÓDÁS. A pénzügyi spekulációk rövid története című könyvében olvasható.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. november 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére