Japán válságban?

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Hiedelmek és tények

Megjelent a Cégvezetés (archív) 7. számában (1998. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A nemzetközi, de főként az amerikai sajtó évtizedeken át élt a Japán-szapulás (Japan bashing) módszerével, amelynek hátterében elsősorban a japán áruk exportsikerei, az importáló országok termelőinek félelmei, illetve a japán piac zártságával kapcsolatos kritikák húzódtak meg. A '90-es évek eleje, a japán gazdaság nehézségeinek kezdete óta mintha új hangok vinnék a prímet, amelyek már-már a lehanyatlás (Japan passing) képét kívánják előrevetíteni - nem számolva a japánok egyik legnagyobb erényével, az előremenekülés képességével.

 

Amint sosem osztottuk a "japán csoda" mégoly divatos ünneplését, nem tudunk jó szívvel beállni a napjainkban Japánt mindinkább a "futottak még" kategóriába besorolni igyekvők táborába sem. Persze balgaság lenne figyelmen kívül hagyni, milyen súlyos nehézségekkel szembesül(t) a világ második legnagyobb gazdasági hatalma, de mielőtt végleg temetni kezdenénk a "japán modellt", talán nem árt szemügyre venni néhány tényszerű adatot.

Irigylésre méltó tények

Az elmúlt több mint két évtized folyamán még egyetlen évben sem csökkent a bruttó hazai termék reálértéke Japánban, sőt az 1991-es 3,8 százalékos növekedést követő négy év valóban alacsony - de továbbra is pozitív - rátái után 1996-ban éppen Japán érte el a vezető ipari országok közötti legmagasabb (3,9 százalékos) növekedési rátát. A hivatalos közlések szerint 1997-ben 0,9 százalékkal bővült a GDP, és csak 1997 negyedik, illetve 1998 első negyedévében regisztráltak csökkenést. 1991 óta a fogyasztói árak indexe a több mint 120 millió japán fogyasztó számára irigylésre méltóan alakult, hiszen tartósan 2 százalék, 1994 és 1996 között 1 százalék alatt maradt (1995-ben -0,1 százalék volt). Az 1992-93-as visszaesések után még az ipari termelés is évről évre bővülést mutatott, 1997-ben 4,2 százalékkal nőtt. Az új ház- és lakásépítések száma a '90-es években tartósan évi 1,4-1,5 millió körül mozgott, igaz úgy, hogy az 1997-es 1 millió 387 ezernél csak 1991-ben volt alacsonyabb. A legnagyobb aggodalommal figyelt, a bruttó hazai terméknek stabilan 60 százalék körüli részét képviselő magánfogyasztás mutatószámai sem voltak kedvezőtlenek, hiszen az éves reálnövekedés sosem maradt 1 százalék alatt.

Igaz, a Japánban megszokott havi 1200-as számról 1998 elejére - folyamatos emelkedés eredményeként - havi 1500-1600-ra nőtt a tevékenységüket beszüntetni kényszerülő üzleti vállalkozások száma, ám a vállalatok szintjén sem csak csődökről szólnak a Japánból érkező hírek. A The Nikkei Weekly 1998. július 6-i közlése szerint az 1998. március 31-ével zárult pénzügyi évben a tokiói tőzsdén jegyzett tíz legnagyobb kereskedelmi forgalmú cég többsége az előző évhez képest még növelni is tudta értékesítéseit, az adózás előtti profit éllovasai közül csak kettőnek romlott az eredményessége, és a tőkemegtérülés szempontjából listavezető tíz cég közül is csak háromnak romlott e mutatója.

További elgondolkodtató tények tárulnak fel, ha megvizsgáljuk az ország nemzetközi teljesítményét is. A '90-es években a kereskedelmi mérleg aktívuma tartósan meghaladta az évi 50 milliárd dollárt, miközben Japán erejéből arra is futotta, hogy nyolc év leforgása alatt közel 230 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi tőkebefektetést is végrehajtson a világban. Ugyanebben az időszakban a japán arany- és valutatartalékok értéke töretlenül nőtt: az évtized elején ezek 70 milliárdos nagyságát 1998 elejére sikerült több mint a háromszorosára, 223 milliárd dollárnyira emelni, ugyanekkorra az ország nettó külföldi kinnlevőségeit már 900 milliárd dollárnyira becsülték. A hivatalos fejlesztési segélyek, az ún. ODA abszolút értékét tekintve Japán egy további területen vált a világ első számú hitelezőjévé.

Mindezen adatok ismeretében nem könnyű megérteni, miért beszélnek most már Japánban is mind többen és egyre gyakrabban válságról vagy legalábbis hosszúra nyúló recesszióról, amely napjainkra már olyan mérvű, szinte országossá terebélyesedett pesszimizmusba torkollott, ami a pártjának, a Liberális Demokrata Pártnak a felsőházi választások kapcsán elszenvedett váratlan veresége miatt párt- és miniszterelnöki posztjáról való lemondásra kényszerítette az egyébként meglehetősen népszerű politikusként indult Hasimoto Rjutarót.

Válságérzet válság nélkül?

Erre csupán egyetlen elfogadható magyarázattal lehet szolgálni, nevezetesen azzal, hogy a hagyományok (értsd: a változatlanság, a kompromisszumos megoldások) és az új (értsd: a változások, a nemzetköziesítés) iránt egyaránt fogékony japánok többségénél most "szakadt el a cérna": megelégelték, hogy a külvilágtól már mind kevésbé elzárt országuk pénze, a jen folyamatosan leértékelődött, közben az egyébként eleve erőteljesen kozmetikázott munkanélküliségi ráta rekordszintet (4,1 százalékot) ért el. Folytatódtak a hivatalnoki-politikusi réteg megbízhatóságába vetett hitet megtépázó botrányok, és olyan, Japánban szokatlan esetekkel is meg kellett barátkozniuk, hogy bankok, jelzálog-hitelezéssel foglalkozó pénzintézetek, lakásépítő szövetkezetek mentek tönkre. Ráadásul minderre évekkel azt követően került sor, hogy a lakosság kénytelen-kelletlen elveszítette megtakarításainak nagy részét, amikor a japán pénzügyi buboréknak a '90-es évek eleji kipukkadása kapcsán földjeik, ingatlanaik, részvény- és kötvényvagyonuk, betétállományuk jelentős értékvesztése következett be. Röviden szólva, inkább válságérzetről, annak megerősödéséről, mintsem valóságos válságról van tehát szó, illetve arról, hogy a szavazók nem érték be a nagy durranásként (Big Bang) beharangozott, de legalább négy-öt évnyi kifutásúra tervezett reformelképzelésekkel: jóval gyorsabb és határozottabb lépések megtételét sürgették.

Tehették ezt már csak azért is, mert a japán pénzügyi rendszer rendbetételéhez szükségesnek tartott 600-1000 milliárd dollárnyi tőkeinjekció (vagy rossz hitel leírásának) forrása végső soron úgysem lehet más, mint a - japán szakértői becslések szerint a GDP mintegy kétszeresére, 10 ezer milliárd dollárnyira rúgó - lakossági megtakarítások. Csakhogy más helyzetnek számított, amikor a japánok milliói - a háború utáni éhínségből fokozatosan felemelkedve - hajlandónak mutatkoztak jövedelmük 35-40 százalékát évről évre megtakarítani, ami a bankrendszeren keresztül vállalati beruházásokba átforgatva hozzájárult a több évtizedes gyors gazdasági növekedéshez (számukra stabil foglalkoztatottságot és növekvő jövedelmet nyújtva), és megint más most arról dönteni, hogy egy eleve lassú növekedési ütemmel jellemezhető új fejlődési szakaszban a családok, a vállalatok és a nemzetgazdaság szintjén is veszteséget könyveljenek el.

Az elkerülhetetlennek látszó veszteség tudata egyszersmind kiváltotta a japánok önbizalmának megrendülését is. A két évvel ezelőtt 3-ról 5 százalékosra emelt fogyasztási adót a mai napig nem tudták "kiheverni", a változtatás előttre időzített, előre hozott vásárlásaik óta újraéledt a bölcs önmérséklet, a puritanizmus: ritkábban cserélnek gépkocsit, terjedőben van a használt cikkek kereskedelme, mind több áruház kínál olyan szolgáltatásokat - elsősorban a háziasszonyok számára -, amelyek a takarékosabb életvitelt segítik. Mindezen életvitelbeli változások azonban hasznosak az etikai és gazdaságfilozófiai megfontolásokon túlmenően is, mivel az országnak csak a javára válhat az anyagokkal, a nyersanyagokkal és a környezettel is takarékosabban bánó modellre való átállás.

Japán öngyarmatosítása? Mind több japán fogadja el a híres schumacheri tételt, miszerint a "kicsi szép", s hogy a követendő közgazdaságtani iskola a buddhistáké, mert ők nem maximalizálni, hanem optimalizálni akarják a fogyasztást. E nézetek követői között persze túlsúlyban vannak azok, akik intellektuális pozíciójuk révén jutottak el életmódjuk megváltoztatásáig, de idesorolhatjuk a társadalomból filozófiai megfontolások alapján kivonuló és a hajléktalanok életvitelét önként választó japánokat is, akikről mind több híradás, tanulmány, sőt könyv jelenik meg. A konzumerizmust elutasítók közös vonása azon meggyőződésük, miszerint Japán utat tévesztett, helytelen irányban fejlődik. Egyik markáns képviselőjük, Szudzuki Takao nyelvészprofesszor, aki dolgozott az amerikai Yale Egyetemen és Cambridge-ben is, már régen szakított a pazarló életmóddal, és helyette az antimaterializmust választotta. Csuklóján - sőt még a feleségéén is - ma is a közel ötven éve vásárolt svájci óra ketyeg, kocsijának mosását kizárólag az esőre bízza, és nem zavarja, hogy háztartásában másoktól "levetett", akár lomtalanításból származó háztartási gépek, bútorok, turkálókban vásárolt ruhadarabok is megtalálhatók. Szerinte itt az ideje, hogy a japánok abbahagyják a "patkányok versenyfutását", mivel a termelés és a fogyasztás (indokolatlanul) emelkedik ki a modern társadalom tevékenységi területei közül. - Ha így folytatjuk, tönkretesszük a Földet - állítja.

Teendők és esélyek

Ilyen értelemben tehát nyilvánvaló, hogy a pénzügyi szektor kilátásba helyezett konszolidációján, átalakításán túlmenően szükség van szerkezeti változtatásokra is. Amellett, hogy folytatni kell a japán gazdaság motorjaként számon tartott feldolgozóipar kitelepülésének folyamatát (1996-ra a külföldön előállított termelési érték hányada már meghaladta a 10 százalékot, de egyes termékek, például az amerikai piacon gyártott gépkocsik tekintetében már a Japánból behozott autók mennyiségét is "lepipálta"), a hazai termelés várhatóan egyre nagyobb mértékben fog koncentrálni a legfejlettebb technikán és technológiákon alapuló, kiemelten nagy hozzáadott értéket tartalmazó termékekre.

Ezzel párhuzamosan térnyerés előtt áll a termelés szolgáltató jellege, illetve maga a szolgáltató szféra is, és elkerülhetetlennek látszik a több szakértő által túlméretezettnek tartott, pecsenyéjét nem kis részben közületi megrendelésekre alapozva sütögető építőipari szektor visszafejlődése is. Ugyancsak könnyen megjósolható a hazai mezőgazdasági termelés jelentőségének további csökkenése a belső piac igényeinek ellátásában: a termőterület folyamatos csökkenése mellett évről évre fogy az agrárszektorban dolgozók száma, miközben az import liberalizálása révén az önellátás mértéke csökkenő trendet mutat.

Mindez összhangban lesz azzal a társadalmi törekvéssel és kormányzati célkitűzéssel, hogy a növekedés helyett az élet minőségi elemei, pl. a több szabad idő, az egészségesebb életmód és környezet kapjanak nagyobb súlyt, valamint azzal, hogy Japánt mindinkább a nemzetközi közösség szerves résztvevőjévé változtassák. (Ez utóbbi törekvés gyakorlatba való átültetéséről tanúskodik, hogy feltűnően megszaporodtak a japán vállalatoknak más, sokszor konkurens külföldi cégekkel kötött stratégiai szövetségeiről, kutatási-fejlesztési együttműködéséről, sőt fuzionálásáról szóló híradások.)

A miniszterelnök tanácsadói testületeként működő Gazdasági Tanácsnak még Hasimoto lemondását megelőző, 1998. június második felében közzétett jelentése szerint 1998-2003 között évi átlagban elérhető a 2,5 százalékos reálnövekedési ráta, amennyiben a kormányzati kezdeményezések nyomán sikerül hamarosan megszabadulni az országot terhelő rossz hitelektől, illetve ha a tervbe vett gazdaságszerkezeti reformokat menetrend szerint végrehajtják. Érdemes megjegyezni, hogy a jelzett növekedési ütem egybeesik a japán gazdaság legtöbb szakértője által várhatónak tekintett rátával, vagyis egyfajta konszenzus jött létre a tekintetben, hogy a gazdaság olyan méretre és érettségre tett szert, amely mellett már nem térhet vissza a korábbi igen gyors (évi 9-10 százalékos) vagy akárcsak az ennek felét elérő dinamika.

A The Economist is hasonló következtetésre jutott a közelmúltban, mondván, hogy a gazdaság évi bővülése 2 százalék körül alakulhat a '90-es éveket jellemző évi félszázalékos munkaerő-utánpótlás, illetve a termelékenység növekedési indexe alapján, de néhány évre még gyorsabb dinamikát is lehetővé tesz az utóbbi években ehhez képest kialakult termelési rés (output gap). Egyúttal - más szakközleményekkel ellentétben - túlzottnak ítéli a gazdaság egészét fenyegető deflációs spirál rémképét, hiszen Japánban nem lehet beszélni sem a fogyasztói árak, sem a munkabérek általános csökkenéséről. A jen egy éven belüli 20 százalékos leértékelődése pedig nemcsak az exportnak adott lendületet, hanem az importárakra gyakorolt hatása révén ugyancsak a defláció ellen hatott.

Konkrét lépések

Az LDP új miniszterelnöke, Obucsi Keidzo legfeljebb nagyobb határozottsággal adhatna új irányt a japán döntéshozó köröket már végigjárt, s ezért kellően megvitatott és konszenzussal is megerősített reformterveknek. Bár a 61 éves eddigi külügyminiszter politikus erényének inkább az érdekegyeztetést tartják, ha el akarja kerülni néhány korábbi elődjének sorsát, vagyis azt, hogy személyét csak átmeneti megoldásnak tekintsék, mindenképpen szüksége lesz a Hasimoto által megkezdett reformfolyamat felgyorsítására.

A még 1996-ban meghirdetett, úgynevezett hatpontos reformprogram ugyanis igen széles körű adminisztratív reformokat, pénzügyi és gazdasági átalakításokat, gazdaságszerkezeti változtatásokat, társadalombiztosítási és oktatási reformokat helyezett kilátásba, amelyeknek átfuttatása a japán döntéshozatali mechanizmuson már eddig is hosszabb időt vett igénybe. A gazdasági nehézségek súlyosbodásával és a lakosság türelmének fogyásával mind nagyobb erővel jelentkezett az általánosságok szintjéről a konkrét tennivalók megfogalmazásának kényszere.

Az új pénzügyi év elején, 1998. április elsején életbe léptetett reformok közül talán az egyik legnagyobb kihatású az lesz, amely liberalizálta a valutabeváltást. Ezzel igazi alternatíva nyílt meg a japánok előtt, hogy kikerüljék az évek óta minimális szinten tartott hazai betéti kamatlábakat, bár a japán állam által garantált hazai Posta Takarékpénztár biztonságáról sem lesz könynyű lemondaniuk. Az 1998. április 24-én bejelentett, 150 milliárd dolláros - Japán történetében rekordméretű - gazdaságösztönző csomagterv 125 milliárd dollárnyi beruházást (elsősorban hiperexpressz vasutak létesítését, városi tömegközlekedési fejlesztéseket, parképítési és környezetvédelmi programokat, száloptikai adatátviteli projekteket) és 25 milliárd dollárnyi személyijövedelemadó-kedvezményt irányzott elő.

Június végén a 400 fős Pénzügyi Ellenőrző Hivatal vette át a bankok ellenőrzésének feladatkörét a Pénzügyminisztérium illetékes főosztályától. A hivatal új vezetője, Hino Maszaharu rögtön kilátásba helyezte a 19 legnagyobb bank teljes átvilágítását. Ugyancsak döntés született az úgynevezett áthidaló bankok megteremtéséről is. Ezek a lépések elvben jól kiegészíthetnék a már korábban létrehozott Közös Hitelfelvásárló Vállalat, valamint a Felszámoló és Begyűjtő Bank tevékenységét, amelyek végül is egyaránt az ún. rossz hitelek pontosabb minősítését célozzák: a visszafordíthatatlanul elveszett pénztőkék végleges leírása mellett külön-külön szeretnék kezelni a bizonytalan jövőjű, de azért nem reménytelen, illetve a megbízható kinnlevőségeket. Ily módon ugyanis kiszűrhetők lennének a több hitelfelvételhez is jelzálogként felhasznált azonos ingatlanok, és a sajtóban gyakran szereplő gigantikus összegek (pl. 1000 milliárd dollár) helyett jóval kisebbekkel lehetne számolni.

A Teljes Terv elnevezéssel illetett séma szerint, ha a Pénzügyi Ellenőrző Hivatal felülvizsgálata egy bankról azt állapítja meg, hogy az többé már nem életképes, akkor a pénzügyi kormányzat új vezetőket állít a bank élére. A tönkrement bank rossz hiteleit a Felszámoló és Begyűjtő Bank veszi át, míg az általa nyújtott kölcsönöket egy áthidaló bank kezeli. Az áthidaló bankok csak addig maradnak életben, amíg értékesítik a bukott bankok valamennyi kinnlevőségét. Lehetőség szerint a még értékesíthető (illetve behajtható) kinnlevőségeket jól működő magánbankokhoz próbálják terelni, és csak az ilyenek (készsége) hiányában fordulnak állami pénzintézetekhez.

A Teljes Terv kivitelezésére több mint 200 milliárd dollárnyi közpénzt szánnak.

Mértékadóan a mai Japánról A japánoknak óvakodniuk kell attól, hogy nemzeti etikájuk hanyatlásnak induljon. A politika szintjén ugyanakkor egyetértés alakult ki egy többoldalú reformprogramról. A tervbe vett intézkedések együttvéve számottevő átalakuláshoz vezetnek. Most az a feladatunk, hogy folyamatosan e reformok megvalósítását szorgalmazzuk. Ezzel le is rakhatjuk a 21. századi japán gazdaság alapjait - írta Kazuo Nukazava, Japán új magyarországi nagykövete még mint a japán Gazdasági Szervezetek Szövetsége, a Keidanren egyik vezető beosztású tisztségviselője a Japan Echo 1998. áprilisi számában. Japán jelenlegi társadalmi-gazdasági stagnálásának legkedvezőtlenebb oldala az, hogy a japánok elveszítették önmagukat. Vissza kell nyerniük lelki nyugalmukat, fel kell mérniük, milyen fából faragták őket, hogyan jutottak el mai szintjükre, majd a kívánt haladási irányba kell előre tekinteniük - vélekedett Keizo Nagatani, a British Columbia Egyetem, USA örökös professzora, jelenleg a kobei egyetem tanára a Look Japan 1998. márciusi számában.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére