Amerikai csoda

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Állami szerepvállalás a gazdaságban

Megjelent a Cégvezetés (archív) 7. számában (1998. szeptember 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az év elején Bill Clinton amerikai elnök fényes gazdasági eredményekről számolt be. Ezek alapján egyebek között a társadalombiztosítási kiadások kiterjesztését, az oktatási, kutatási, környezetvédelmi és területfejlesztési kiadások jelentős emelését, s némi adócsökkentést helyezett kilátásba. Írásunk arra keresi a választ, miként sikerült a gazdaságpolitikának ilyen eredményeket elérnie, mi áll az amerikai csoda hátterében.

 

A hazai átalakulási folyamatban a liberális piacgazdaság és a politikai demokrácia elmaradhatatlan retorikai kellékekké váltak. A fejlett nyugati világ alapértékeiként aposztrofált liberális demokrácia hirdetése és követése már szinte közhelyszerű követelménnyé vált. Nem csoda, hogy a hazai politikai-gazdasági retorikához szokott gondolkodásunkat próbára teszi, ha a liberális demokrácia fellegváráról, az Amerikai Egyesült Államokról hallunk furcsa dolgokat. Kételkedve fogadjuk a híreket, hogy Amerikában valami nincs rendben a demokrácia körül, az amerikai választók többsége le akarja váltani a liberális demokráciát. Hitetlenkedve fogadjuk azokat a megállapításokat, hogy a globális nagyhatalom, a mintaország Amerika XX. századi tündöklését követően már a bukás útján jár. Értetlenkedünk, ha azt halljuk, hogy a globális versenyben a főszerep nem az Amerikai Egyesült Államoké, mert már régen nem a nemzetek, hanem a vállalatok egymás közötti versenyéről van szó. Azt talán már el sem hisszük, hogy a szabad verseny hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban a kormányzati beavatkozás, az állam szerepvállalása nemhogy csökken, hanem egyre inkább erősödik.

Az Egyesült Államok ellentmondásos világának megértéséhez talán közelebb vihet két kérdés vizsgálata. Milyen fordulópontokkal jellemezhető az amerikai gazdaságpolitika a hetvenes évek válságát követően? Hogyan változik át az amerikai gazdaságpolitika gyakorlata a liberális demokrácia elvi kérdésévé?

Elmélet és gyakorlat

A hetvenes évek világgazdasági válsága nagyon sok elméleti kérdést vetett fel: Mennyire volt klasszikus és mikor kezdődött a válság? Mi volt az amerikai politika szerepe a válság kiélezésében? Mennyire volt hibáztatható a keynesi elméleten alapuló gazdaságpolitika a válság kialakulásában? Talán az egyik legizgalmasabb kérdés az volt, hogy a hetvenes évek válsága mennyire ingatta meg az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi pozícióját? A hanyatlás elméletei számára a világbirodalmak klasszikus fejlődése, tündöklésük és bukásuk konkrét története adott érveket. A történelmi determinizmus pesszimista hangulata ellen azonban azonnal felléptek az új növekedéselmélet képviselői, akik nem nyugodtak bele abba tézisbe, hogy az amerikai nagyhatalom elérte világhatalmi fejlődésének határait.

Miközben az elméletek a hanyatlás és/vagy növekedés új lehetőségeit kutatták, az amerikai gazdaság és a gazdaságpolitikai gyakorlat igyekezett megtalálni a helyes utat. A gazdaság főszereplői lázasan keresték az új befektetési lehetőségeket, és még erőszakosabban jelezték, ha ebben bármi útjukat állta. A gazdaságpolitikának pedig alkalmazkodnia kellett, mert végső soron az a feladata, hogy megteremtse a megfelelő feltételeket a leghatékonyabb üzleti élet számára, hogy az általuk megindított gazdasági növekedés hatására elérhető legyen a társadalmi jólét. Az amerikai gazdaságpolitikának tehát fel kellett vállalnia, hogy segítse, kiszolgálja az új törekvéseket, még akkor is, ha nem lehetett pontosan tudni az új irányokat, és nem lehetett kiszámítani előre, hogy a változtatásokkal hol keletkezhetnek újabb társadalmi feszültségek. A feladat tehát adva volt, ennek a kihívásnak eleget kellett tenni még akkor is, ha az elméletek nem adtak megfelelő támpontokat.

Reagan "piaci forradalma"

A nyolcvanas évek elején a reagani gazdaságpolitika az üzleti élet új kihívására és nyomására reagálva hirdette meg a "piaci forradalmat". Ronald Reagan számára ez sokkal inkább gyakorlati, mint szigorúan elvi kérdés volt. A "piaci forradalom" meghirdetőjéről kevésbé terjedt el, hogy 1932-1944 között mind a négy alkalommal maga is az amerikai jóléti állam apostolára, Franklin Delano Rooseveltre szavazott. Reagan elsősorban nem általános érvényű elvekre hivatkozott, hanem arra, hogy az amerikai üzleti élet csak akkor tud újra előnyökhöz jutni a megváltozott világgazdasági helyzetben, ha ezt az amerikai gazdaságpolitika nem akadályozza. Ebben a szituációban a gazdaságpolitika negatív reformja került előtérbe. A feladat elsősorban az addigi gazdaságpolitikai gyakorlat lebontása volt.

A "piaci forradalom" ezért az addigi gazdaságpolitika regulációs rendszerének felszámolására irányult, másfelől annak bizonyítására, hogy az új gazdaságpolitika majd képes lesz az üzleti élet számára a növekedés és az egyensúly feltételeit megteremteni. Ezért a kormányzati intézkedések kiemelt kérdése volt a költségvetési és a nemzetközi fizetési mérleg egyensúlyának helyreállítása.

A reformfolyamatok döntő lépéseként 1981-ben adóreformot vezettek be, amely három év alatt az adókulcsok 23 százalékos csökkentését irányozta elő elsősorban a legmagasabb jövedelmi csoport adókulcsának 70-ről 50 százalékra történő csökkentésével. A kiegyenlített költségvetés jegyében született az 1985-ös Gramm-Rudman-Hollings-törvény is, amely a költségvetési kiadások radikális csökkentését akarta elérni néhány preferált terület - elsősorban a katonai kiadások és a legszükségesebb szociális kiadások - kivételével. Az amerikai nemzetközi fizetési mérleg kiegyenlítése érdekben ugyancsak fontos lépés volt egyfelől az 1985-1987 között végrehajtott 40 százalékos valutaleértékelés, másfelől a free trade helyett az ún. fair trade meghirdetése 1988-ban az ún. Omnibus trade and Competiveness Act alapján. Ennek értelmében a kormányzat különleges intézkedéseket alkalmazhatott azokkal a kereskedelmi partnerekkel szemben, amelyek amerikai megítélés alapján "unfair" módon kereskedelmi korlátokat alkalmaztak.

A nyolcvanas évek amerikai gazdaságpolitikája, a "piaci forradalom" tehát egyfelől a költségvetési reformmal lebontotta az üzleti életet korlátozó korábbi szabályozásokat, de nem adott újabb ösztönzőket, másfelől a valutaleértékeléssel és az unfair trade bilaterális kizárásával gyors versenyelőnyt nyújtott a kevésbé versenyképes amerikai exportőröknek. Ezért a negatív gazdaságpolitikai gyakorlat nem hozott látványos eredményeket, nem vált be az az ígéret, hogyha az üzleti élet beindul, akkor a keletkezett többletjövedelem majd leszivárog a gazdaság valamennyi szférájába, és ezen keresztül növeli a társadalmi jólétet.

Növekvő hadikiadások

Reagan után a Bush-adminisztráció sem fordította meg a negatív amerikai gazdaságpolitikát. Sőt a hidegháború végének euforikus hangulata mintha feledtette volna, hogy az újonnan kibontakozó üzleti élet számára az ezredfordulóhoz közeledve nem lehet elegendő csak a korábbi szabályoknak mint korlátoknak a lebontása, hanem új szabályokkal további lehetőségeket kell teremteni a tőke hatékony működéséhez.

A negatív amerikai gazdaságpolitika, a "piac forradalma" tehát nem hozott túl sok eredményt. A hetvenes évekhez képest a nyolcvanas években a gazdasági növekedés üteme szinte alig változott, inkább valamelyest visszaesett (2,8 százalékról 2,6 százalékra). A valutaleértékelés és fair trade politikája nem tudta helyreállítani a nemzetközi fizetési mérleg reáldeficitjét. A reformok ellenére, elsősorban a még hidegháborús katonai kiadások (1983. SDI űrfegyverkezés) növekedése miatt a költségvetési deficit az évtized végére majdnem megháromszorozódott: míg 1980-ban 76,2 milliárd, 1988-ban 155,5 milliárd, 1990-ben 218,1 milliárd dollár volt, addig 1992-ben már 254,1 milliárd dollárra dagadt a szövetségi állam költségvetési hiánya. Ez volt a csúcs. 1975-ben a költségvetési hiány a GDP-hez képest még csak 1,6 százalék, 1992-ben ez már 4,5 százalék felett volt. Ekkor már a külső bruttó államadósság is meghaladta a GDP 60 százalékát. A növekedés, a költségvetési hiány és a külső államadósság lehetséges mértékének aranyszabálya tehát megbomlott. (Aranyszabálynak tekinthető az, amikor 3-4 százalékos GDP-növekedési ütem mellett a költségvetési hiány nem haladja meg a GDP 3, a bruttó adósságállomány pedig a GDP 60 százalékát.)

A gazdaság strukturális átalakulásának hiányában a munkanélküliség fokozódott és - még a statisztikai mérések hiányosságait is figyelembe véve - messze meghaladta a természetes munkanélküliségi rátát (6,2-ről 7,5 százalékra emelkedett). Tulajdonképpen egyetlen makroökonómiai mutató, az árszínvonal-növekedés mértéke javult (7,1-ről 4,2 százalékra csökkent), ami csak nagyon közvetetten volt köszönhető a kormányzati intézkedéseknek.

A "piac forradalma" a globalizálódó üzleti élet számára egy idő után ugyanúgy terhes lett, mint a korábbi, még a roosevelti hagyományokra épülő gazdaságpolitikai reguláció. A választási ígéretekből hosszabb távon nem lett semmi. Az amerikai üzleti élet csalódott volt, mert nem nyert újabb komparatív előnyöket. Az adócsökkentésre vonatkozó reformok is megálltak, mert a költségvetési deficit kiegyenlítése a továbbra is növekvő kiadások mellett csak így volt lehetséges. Mindemellett a társadalom is hiába várta, hogy a beígért a növekedés eredménye "leszivárogjon" a gazdaságon túli szférákba.

Ennek a csalódottságnak lehetett az eredménye, hogy Bill Clinton 1992-ben megnyerte a választásokat annak ellenére, hogy neve korábban, arkansasi kormányzóként alig volt ismert.

Az állam "újrafelfedezése"

A Clinton-kormányzat új programja, az "állam újrafelfedezése" csak lassan bontakozott ki. A "piaci forradalom" negatív gazdaságpolitikai gyakorlata után nehéz volt megtalálni és széles körben elfogadtatni bármiféle pozitív stratégiai programot. A clintoni adminisztráció első ciklusát az jellemezte, hogy a heves érdekütközések mentén egyre jobban kezdett kibontakozni, milyen szerepet kell betöltenie az amerikai gazdaságpolitikai koordinációnak, hol érdemes konfliktusokat vállalnia azért, hogy ténylegesen elősegítse a hatékony amerikai üzleti élet kibontakozását. Az első választási programban a növekedés hangoztatása mellett még inkább a növekedést korlátozó erőkkel szembeni harc, mint a növekedést stimuláló erők koncentrálása jelent meg. Clinton ekkor még mindig a költségvetési deficit és a nemzetközi fizetési mérleg gyors kiegyenlítésére törekedett. Nem volt még világos, van-e a kormányzatnak valamilyen egységes, pozitív gazdaságpolitikai koncepciója, és ha van, azt keresztül tudja-e vinni.

A második ciklusban már sokkal egyértelműbb volt egyfajta új pozitív gazdaságpolitikai koordináció kialakítására irányuló program: a növekedés elősegítése, az amerikai vállalatok nemzetközi versenyképességének fokozásához szükséges feltételek biztosítása, az élet minőségének javítása a társadalom valamennyi tagja számára. A clintoni gazdaságpolitikai koncepció kulcskérdése tehát már egyértelműen nem a dereguláció volt, hanem elsősorban egy olyan regulációs rendszer kialakítása, amely az amerikai vállalatok nemzetközi versenyképességét segíti elő.

Az újonnan létrejött nemzeti stratégia mindenekelőtt újraértelmezte az Amerikában történelmi hagyományokkal rendelkező trösztellenes törvényeket. A versenysemlegességet biztosító monopolellenes versenypolitikát új versenypolitikával váltotta fel, amely nemcsak támogatta, de ösztönözte is a versenybarát, hatékonyságélénkítő fúziós tranzakciókat. Emellett a kormány finanszírozta a K+F tevékenységek felét, egyes húzó iparágakat (távközlés, telekommunikáció, repülőgépgyártás) pedig kiemelt módon támogatott. A kormány a versenyképesség fokozásában felismerte a humántőke szerepét is: az oktatás és a továbbképzések általános színvonalának emelése érdekében folytatta az 1989-ben még Bush elnök által kezdeményezett nemzeti oktatásügyi reformprogramot. (A Nemzeti oktatási célok 2000-ig címet viselő program tartalmazza azokat a főbb irányelveket, amelyeket az egyes államok és tankörzetek a maguk hatáskörében értelmezhettek.)

A kormány szorgalmazta egy információs infrastruktúra-központ létrehozását is, hogy biztosítsa a kormányzati intézmények közötti megfelelő információáramlást. A Nemzeti Információs Infrastruktúra Program elengedhetetlen feltétele volt a kormányzati intézmények és ezen keresztül a gazdaságpolitika koordinációjának. Lépéseket tettek a kormányzat, az üzleti élet és a kutatói szféra közötti információáramlás és az érdekegyeztetési mechanizmusok javítása érdekében is. A gazdaságpolitika közvetetten támogatta a tőkepiacok átalakulását - a biztosítótársaságok és a nyugdíjintézetek elterjedését, a kereskedelmi bankrendszer átalakulását, a kockázati tőke működését és a vállalati struktúra racionalizálását és modernizálását - is. Ezen túlmenően a kormányzat a fegyverkezési program többlépcsős felülvizsgálatával elősegítette a hadiipari cégek fúzióját, államilag vállalták azok konszolidációját, továbbá csökkentették a költségvetés hadikiadásait. 1983-ban a költségvetés 25,5 százalékát fordították katonai célokra, míg 1993-ban már csak 20,1 százalékát. (1983-ban az Egyesült Államok GDP-jének 6,3 százalékát fordította katonai kiadásokra, 1994-ben már csak 4,7 százalékát. Ha a hidegháború folytatódott volna, akkor a katonai kiadások elérték volna a GDP 8 százalékát is.) A hidegháború megszűnése miatt és a versenyképesség fokozására irányuló program hatására az amerikai hadiiparból több vállalat kivonult, és a fúziók következtében 4-5 óriás vállalatról beszélhetünk.

A költségvetési deficit kiegyenlítésére tett ígéretek már nem lógtak annyira a levegőben. Valószínűbbnek látszott, hogy igazolódhatnak a kínálati közgazdaságtan tételei, miszerint gyorsabb gazdasági növekedés mellett még kisebb adókulcsok alapján is több lehet az adóbevétel, ezért a költségvetés növekvő kiadásai sem vezethetnek túlzott deficithez. Így a költségvetési deficit finanszírozása nem von el anyagi erőforrásokat a gazdaságtól, amit megint csak a növekedésre lehet fordítani, vagyis a többletjövedelmek valóban leszivároghatnak a társadalom egyéb szféráiba, növelve a társadalmi jólétet. Mindezek mellett a költségvetési deficit csökkentéséhez a hidegháború befejeződése is hozzájárult, a katonai kiadások jelentős mérséklésével.

A clintoni pozitív gazdaságpolitikai koncepció komplexitására vall, hogy az általános növekedés felgyorsítása érdekében nemcsak a kínálati, de a keresleti oldal expanziója számára is megpróbált tudatosan kedvező üzleti feltételeket kialakítani. A belföldi piac élénkítése mellett a külkereskedelem lehetőségeit is igyekezett tovább szélesíteni. A pozitív gazdaságpolitikai koordináció, tehát a versenyképességet fokozó nemzeti stratégia exportstratégiával is kiegészült. (Ebben nagy szerepet játszott az ún. Fast Track Authority, amely Clinton számára lehetőséget biztosított arra, hogy a kereskedelmi szerződések ügyében gyorsított tárgyalásokat folytasson.)

A kibontakozott új amerikai külkereskedelmi stratégia fontos része volt, hogy intézményesen is befolyásolta az új multilaterális kereskedelmi rendszer kialakítását (WTO, a liberalizálás kiterjesztése a szolgáltatásokra, a szellemi tulajdon védelmére és a kereskedelemmel kapcsolatos beruházásokra). Igyekezett összehangolni a multilaterális (WTO), a regionális (a NAFTA, az EU, az ázsiai és csendes-óceáni térség, Afrika és a közel-keleti térség, valamint az "átmeneti gazdaságok") és az ún. unfair kereskedelmi partnerek miatt kiszélesedő bilaterális kereskedelmi kapcsolatokat és az amerikai nemzetközi segélypolitikát. Meghatározta az ún. kulcsállamokat (pivotal states), amelyek piaci vagy geopolitikai okok miatt különösen fontossá váltak az Amerikai Egyesült Államok számára. (A nagy felemelkedő piacok közé sorolták Argentínát, Brazíliát, Mexikót, Dél-Afrikát, Törökországot, Lengyelországot, Indiát, Kínát és az ASEAN-országokat.) Segítették a kis- és középvállalatokat exportképességük javításában, és támogatták az amerikai vállalatokat a nemzetközi megrendelések megszerzésében. Folyamatosan bővítették az exportfinanszírozás forrásait (segélyezéssel, exporthitelekkel) különösen a mezőgazdasági termékek esetében. A külkereskedelmi stratégia keretében lépéseket tettek arra, hogy biztosítsák az exportstratégia végrehajtásának infrastrukturális és intézményi feltételeit (információs központokkal, tanácsadó testületekkel, szektorspecifikus tanácsadói szolgálatokkal), s az amerikai külpolitikát is az exportstratégiának rendelték alá.

Az eredmények

A clintoni adminisztráció átfogó pozitív gazdaságpolitikai koordinációs tevékenysége minden jel szerint meghozta az eredményét. A nyolcvanas évek átlagához képes a kilencvenes években az Egyesült Államok gazdasági növekedése a fejlett országok szintjének megfelelően stabilizálódott, a GDP éves növekedési üteme 2,3 százalékra állt be. A munkanélküliség 7,5 százalékról 6,2 százalékra csökkent, a korábbi 4-5 százalékos infláció 2-3 százalék körül mozog. Csökkent az ország kereskedelmi és nemzetközi fizetési mérlegének deficitje, az amerikai gazdaság sokkal nyitottabbá vált. Míg 1960-ban a GDP-nek még csak 9 százaléka, addig 1995-ben már 23 százaléka realizálódott a külkereskedelemben.

A költségvetési deficit pedig fokozatosan csökkenve a kilencvenes évek végére megközelítette az 1975. évi (GDP-ben mért) 1,6 százalékos szintet. A költségvetési deficit csökkenése azonban jól láthatóan nem jelentette az állami beavatkozások csökkenését. Az Egyesült Államokban a szövetségi költségvetés aránya a GDP százalékában az 1980-as években 31,8, az 1990-es években pedig 33,3 százalék volt. Sokkal inkább arról van szó, hogy az új, pozitív gazdaságpolitikai koncepció alapján megváltozott a költségvetés struktúrája, elsősorban a kiadási oldalon. Jelentősen növekedtek a nemzetközi versenyképesség fokozását és az exportot támogató kiadások, valamint a fogyasztóvédelemre és a környezetvédelemre fordított kiadások. Ugyanakkor csökkentették a veszteséges vállalatok támogatását és a katonai kiadásokat, a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer pedig nagyobbrészt piaci alapokra helyeződött. (Az amerikai mezőgazdaság támogatása még mindig jelentős, de itt is több lényeges változás történt a támogatás hatékonyságának növelése érdekében.)

Az üzleti élet pozitív változásaira utal az amerikai gazdaság szerkezetének modernizálódása. Ehhez hozzájárultak az említett vállalati szintű és a nemzetgazdaságon belüli pénzügyi és tőkepiaci átalakulások, ahogy az is, hogy a GDP forrásai közül csökkent a gyáripar jelentősége, a szolgáltatások súlya pedig jelentősen megnövekedett. Eltolódott a kereslet szerkezete is: nőtt a lakossági fogyasztás, ezen belül is a szolgáltatások iránt nőtt meg a kereslet, és jelentősen megnövekedett az export-import súlya a kereslet szerkezetében. A külkereskedelemben egyre nagyobb súlya lett az új technikán alapuló húzóágazatoknak - az export kb. 21 százalékát és az import 19 százalékát a high-tech ipari termékek teszik ki. Jellemző, hogy a stabilizálódó 2-3 százalékos gazdasági növekedés 40 százaléka az új technikai beruházások eredményeinek tekinthető, 20 százaléka pedig a modernizálódott exportágazatokból származik.

Pragmatikus megközelítés

Összefoglalva megállapítható, hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdaságpolitikáját egyfajta pragmatizmus jellemezte. A gazdaságpolitikai gyakorlat mindenkori vezérlő elve az volt és maradt, hogy megfelelő környezetet teremtsen az üzleti élet számára. A hetvenes évek világgazdasági válsága egyértelműen rámutatott, hogy a roosevelti hagyományokra épülő korábbi pozitív gazdaságpolitika - amely nemzetgazdasági szinten a tőke megfelelő értékesülése számára egyfajta közvetlen támogatási és védelmi rendszert és a piaci zavarokat kiküszöbölő ellenőrző mechanizmusok kiépítését jelentette - már nem felel meg a legújabb globális kihívásoknak. A '80-as években meghirdetett "piaci forradalom" inkább egyfajta negatív gazdaságpolitikai gyakorlatként jellemezhető, amely radikálisan lebontotta a korábbi állami regulációs rendszert. A '90-es évekre azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a negatív gazdaságpolitikai intézkedéseket egy új pozitív gazdaságpolitikai koordinációvá kell átalakítani. A Clinton-kormányzat ennek tett eleget. A sikerek mindenekelőtt annak köszönhetők, hogy Clinton gazdaságpolitikai programja ügyelt arra: a hatékony amerikai tőke számára a globális világgazdaságban biztosítsa mind a kínálat, mind a kereslet bővülésének lehetőségeit. A clintoni adminisztráció nemzeti stratégiája fokozta az amerikai vállalatok világpiaci versenyképességét, ezzel biztosította a növekedés feltételeit, exportstratégiája pedig megteremtette a megnövekedett kínálat értékesítésének biztos feltételeit.

Az évezred küszöbén az amerikai csoda tehát abban áll, hogy a kormányzat olyan új pozitív gazdaságpolitikai stratégiával állt elő, ami megteremtette a hatékony tőke számára azt a kivételes, ritka történelmi pillanatot, hogy ha nem is örök érvénnyel, nem a piaci automatizmusok hatására, és nem is a kapacitások teljes kihasználása mellett, de legalább átmenetileg érvényesülhet a klasszikus közgazdasági tétel, miszerint minden kínálat megteremti a maga keresletét. A kérdés csak az, hogy az amerikai kormányzat meddig tudja megtartani, illetve befolyásolni a kialakult egyensúlyt.

Mi a köz érdeke?

A gazdaságpolitika pragmatizmusa mindaddig világos és egyértelmű, amíg nem rejtjük véka alá, hogy célja az üzleti élet fellendítésének elősegítése, még pontosabban a hatékony tőke működését és fejlődését megalapozó politikai-gazdasági feltételek megteremtése. Ez azt is jelenti, hogy a gazdaságpolitika mindig ennek a tőkeérdeknek alárendelten kezeli a társadalmi egyenlőtlenség és az igazságosság kérdését, és sohasem fordítva. A tőke érdekeit a gazdaságpolitika azzal az érvvel tünteti ki, hogy az egyúttal a "köz" érdeke is: a tőkében van a gazdagság korlátlan forrása, ezért az végső soron nemcsak a tulajdonos saját, hanem a társadalom egészének gazdagságához is hozzájárul. A gazdaságpolitika szintjén tehát mindenekelőtt szabadság és demokrácia kell a tőkének, hogy a tőke szabadsága törvényes lehessen. Ez a liberális demokrácia értelmezése a mindenkori uralkodó gazdaságpolitika szintjén.

A gazdaságpolitika pragmatizmusa azonban érthetően állandóan ki van téve a legkülönbözőbb érdekütközéseknek. Amennyiben a hatékony tőkétől eltérő különérdekek nem tudják megnyerni a gazdaságpolitika kegyeit, akkor ugyanúgy az ideológia eszközeihez nyúlnak, mint a hatékony tőke. Saját különérdekeik érvényesítésének hátrányos helyzetét úgy állítják be, mintha az azonos lenne a "köz" érdekével, amelyet a demokrácia általuk vélt hiánya miatt nem lehet érvényre juttatni. A különérdek érvényesítésének módja tehát az, hogy az uralkodó gazdaságpolitikát megvádolják: az nem felel meg a "köz" érdekeinek, tehát nem is illik az "igazi" liberális demokráciához.

A clintoni gazdaságpolitikai koncepció - mint láttuk - a leghatékonyabb, a világgazdasági versenyben legversenyképesebb vállalkozások számára teremtett megfelelő termelési és értékesülési feltételeket. Ennek megfelelően hirdetett liberális demokráciát, mint ami a "köz" érdekeit fejezi ki. Ezzel azonban több ponton sértett más különérdeket. A clintoni gazdaságpolitika nem favorizálta pl. a tradicionális ágazatokat, a nem exportra termelő vállalkozásokat, a nem hatékonyan termelő munkavállalók széles rétegeit, a protekcionizmus előnyeiből élőket stb. Ezek a sértett érdekek érthetően támadni kezdték a clintoni gazdaságpolitika liberális demokráciáját, mint ami szemben áll a "köz" érdekével. Ettől kezdve a gazdaságpolitikai viták ideológiai köntösbe bújtatott politikai vitákká, sőt felfújt szexbotrányokká alakultak.

A clintoni liberális demokrácia elleni vádak tehát nagyon különbözőek mind a mai napig. Nem véletlen, hogy sokáig a vádak központi témája pró vagy kontra az állami szerepvállalás volt, mert ezzel lehetett a leginkább kifejezni a "köz" ellenére való cselekvést. Egyrészt azért támadták a clintoni liberális demokráciát, mert az amerikai hagyományokhoz képest túlságosan feladta az állam befolyásoló szerepét (túlzásba viszi a költségvetés kiegyensúlyozását, feladta az amerikai hagyományokat a monopolellenes törvények fellazításával), másrészt azért bírálták, mert túlságosan kiterjesztette az állam szerepét (a költségvetési reformokkal nem változott az adóztató-költekező gazdaságpolitika, még tovább nőtt az állami bürokrácia és vele együtt a korrupció, a pozitív diszkrimináció erősödésével az állam egyfajta szélsőséges politikát kezd gyakorolni a társadalom felett).

Aköltségvetési deficit sikeres csökkenése és a makrogazdasági mutatók látványos javulása után nem véletlen, hogy a clintoni liberális demokráciát most az elnök személyén keresztül próbálják kikezdeni: ha nem tiszta az elnök magánélete, akkor liberális demokráciája sem lehet az igazi. A Clinton körül kialakuló legújabb szexbotrány azonban továbbra sem feledtetheti, hogy a vádak mögött mindig valamilyen különérdek érvényesítésének törekvése áll.

Az amerikai csoda megítélésénél ezért mindig óvatosan kell kezelni minden olyan kinyilatkoztatást, amely az "új", az "igazi" liberális demokrácia nevében lép fel.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. szeptember 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére