Felszámolók panaszai

Cégek a vég után

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. augusztus 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 6. számában (1998. augusztus 1.)

 

Minden jel arra vall, hogy halódik, de legalábbis vegetál az alig egy évtizede még gyümölcsöző pénzügyi üzletág, a felszámolás. Ám, amint a hanyatlás és krízishelyzet idején is vannak prosperáló cégek, úgy a kibontakozó konjunktúra idején is vannak, lesznek elbukó, a felszámolásra megérett vállalkozások. Az avatott felszámolók jövője garantáltnak látszik. Írásunk a felszámolók műhelytitkaiba enged bepillantást.

 

A szakértők és kívülállók egyetértenek abban, hogy a felszámolás mint üzlet már nem a régi. A sorvadás hátterében más-más okokat emlegetnek. A bíróságok és a felszámolók főképp a zsírosabb ügyek fogytát – kvázi a nagy vagyonnal bíró, ám valami ok folytán végelszámolásra, illetve felszámolásra jutott cégek számának drasztikus csökkenését -, valamint a számtalanszor módosított, de még mindig foltozásra szoruló jogi szabályozás, elsősorban a csődtörvény fogyatékosságait teszik szóvá. Ezzel szemben a felszámolással sújtottak, a kívülállók és a laikus közvéleményhez tartozók inkább úgy vélik, hogy még mindig túl sok felszámoló szervezet marakodik a megcsappant koncon.

Szigorúbb előírások

Pedig a Pénzügyminisztérium néhány hónappal ezelőtt alapos rendet vágott a hiénatípusúként is emlegetett társaságok között. A Cégközlöny 1997. évi 14. számában több mint ötven olyan szervezetet – közöttük például a Price Waterhouse-t, a Concordiát, a Pénzintézeti Központ Rt.-t – törölt a felszámolók névsorából, amely nem tudott vagy nem akart megfelelni egy tavalyi kormányrendeletnek. Utóbb azonban kiderült, hogy a pénzügyi tárcánál sem jártak el kellő gondossággal, így nem kizárt, hogy a töröltek közül néhányan visszaverekszik magukat a bolyba.

Dr. Kriszt Gyula, a tizedelés következtében azóta eltűnt Expertus 92 Felszámolási és Gazdasági Tanácsadó Rt. elnök-igazgatója még az után is, hogy cége másik, hasonló szervezetbe olvadva működik tovább, úgy véli, irreális követelmény volt a felszámolással foglalkozók törzs-, illetve alaptőkéjének 10-ről 50 millió forintra emeltetése, s óriási költségeket emészt fel a jövőben az is, hogy a tavalyi kormányrendelet alapján jelentősen megemelték a főállásban kötelezően, legalább 50 százalékban foglalkoztatandó közgazdászok, jogászok és könyvvizsgálók számát. Az Expertus ennek ellenére eleget tett a követelményeknek, ám a – mások által is félreértett – előírások egy részének nem felelt meg. Nem nyújtották be a megadott határidőre például a dolgozók iskolai végzettségéről szóló dokumentumokat, mivel azokat a megfelelő helyen már korábban bemutatták. Dr. Kriszt Gyula szerint a kormányrendeletben keveredtek az új, és a már pályán levő felszámolókra vonatkozó előírások, s régi szervezetként úgy vélték, a már korábban csatolt iratokat nem kell újra bemutatniuk. Ám a határidő lejárta után megdöbbenve vették észre, hogy a közlöny szerint – sokadmagukkal – törölték a szervezetet a felszámolók névjegyzékéből, mégpedig anélkül, hogy a PM hiánypótlásra szólította volna fel őket. Az ügy most a bírósági akták számát gyarapítja, mert bár az Expertus más cégbe olvadt bele, a közigazgatási határozatot még a fuzionálás előtt megtámadta.

A legtöbb, hasonló sorsra jutott felszámoló azonban utolsó „megbízásként" vagy önmagát számolja fel, vagy az Expertushoz hasonlóan fúzióra lép egy-egy korábbi versenytársával, de nem egy közülük rokonterületen folytatja tovább a munkát.

Pedig csőd-, azaz felszámolási eljárás akad még bőven, sőt a jogászok, gazdaságpolitikusok és más hozzáértők állítják: a gazdaság stabilizálódása sem vet majd gátat az efféle gyakorlatnak. A KPMG Hungária Könyvvizsgáló, Adó- és Közgazdasági Tanácsadó Kft. pár héttel a gazdasági társaságokról szóló törvény hatálybalépése után már jelezte aggályait a jogszabállyal kapcsolatban. Szakértői szerint ugyanis az új rendelkezések sem zárják ki az ellentmondásos helyzetek kialakulását az üzleti életben. Állítják, nehéz helyzeteket okozhat a jövőben az ugyan EU-konformként aposztrofált, de a nyugat-európai gyakorlattal számos ponton ellentétes új jogszabály. Számítani lehet rá, hogy ismét vállalatok tömkelege megy tönkre, vagy sokan hánynak majd fittyet az életszerűségnek ellentmondó szabályozásra.

A könyvvizsgáló cégnél a törvény rendelkezései közül talán a hitelezők védelmére szolgáló tőkemegfelelési szakaszokat kifogásolják leginkább, mivel a régi szabályozáshoz képest a tulajdonosok jegyzett tőkebefizetési kötelezettségének szabályai szigorúbbak.

A csődeljárások, majd felszámolási eljárások alighanem megsokasodnak, habár a bíróságoknak ma is jócskán akad dolga a tönkrement vállalkozások, cégek hada miatt. Havonta átlagosan ezer olyan ügyet tárgyalnak országszerte, amelyek a gazdasági társaságok egymás közötti elszámolási vitájából erednek. Statisztikák szerint egyébként főleg a kis- és középvállalkozások pereskednek. A fővárosban a jogviták többségében vagy egymillió forint alatti, vagy több, nem ritkán sok tízmilliós öszeget vitatnak a felek. A bírói tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekben a perekben – szinte természetszerűen – azok a cégek kerülnek hátrányosabb helyzetbe, amelyeknek tartoznak. A követelések ugyanis jórészt behajthatatlanok, s ráadásul a jogvita nagyon költséges. (A gazdasági társaságok egymás közötti elszámolási vitáit 10 millió forint öszszeghatár alatt egyébként a helyi, az e fölöttieket pedig a megyei bíróságok tárgyalják.) Ugyancsak a statisztikák bizonyítják, hogy a pereskedők túlnyomó része kis- és középvállalkozás. Leginkább a szolgáltató és kereskedő cégek futnak a pénzük után. A multinacionális vállalatok ritkán fordulnak bírósághoz, általában peren kívüli egyezségre törekednek.

A bíróságok előtt folyó gazdasági jogvitákban a felperes hitelezi meg a költségeket, ami részben az illetékből, részben a per egyéb költségeiből – például szakértői díjból – áll. Ez eleve hátrányos a felperes szempontjából, mert még ha meg is nyeri a pert, az eljárást egyrészt elhúzódik, másrészt pedig többnyire alig-alig jár eredménnyel.

Tőkekövetelmények Ha egy vállalkozás tagja vagy részvényese a jegyzett tőke befizetésére vonatkozó kötelezettségének határidőre nem tesz eleget, akkor tulajdonjogát is elveszítheti. Abban az esetben, ha az adott társaság két éven át húzódó tőkevesztést szenved el, és már a minimálisan előírt jegyzett tőkének megfelelő saját vagyonnal sem rendelkezik, a tulajdonosok kénytelenek lesznek vagy feltőkésíteni a céget, vagy olyan társasággá alakítani vállalkozásukat, amelynél a jegyzett tőke minimális mértékét a jogszabályok nem szabják meg. Ha a tulajdonosok nem szeretnék megszüntetni társaságukat, de a társaság tőkéjét olyan mértékben kellene leszállítani, amelynek eredményeként negatív tőke jönne létre, nincs kiút. A negatív jegyzett tőkéjű részvénytársaságok ugyanis már betéti társasággá sem alakulhatnak át, így egyetlen megoldásként csak a cég megszüntetése kínálkozik. Egyes szakértők szerint ez utóbbi rendelkezés a társaságok fizetőképességének figyelembevétele nélkül kezeli a tőkevesztés problémáját, tehát csupán a gondok egy részére összpontosít.

Hosszú procedúra

A jogszabályok szerint egyébként ha egy vállalkozás 90 napon túl nem fizeti meg az adósságát, akkor ellene felszámolási eljárást lehet kezdeményezni. Ez a procedúra azonban gyakran tovább tart, mint ha a hitelező rögtön perre vinné a dolgot, ráadásul költséges. A perek sem járnak nagyobb eredménnyel, ugyanis a pernyertesség nem feltétlenül eredményezi azt, hogy a hitelező hozzájut a pénzéhez.

Igaz, a csődtörvény jelenlegi – huszadikhoz közelítő – módosítása a felszámolók problémáira sem hoz megoldást. A hazánkban dolgozó mintegy 130 felszámoló az elvégzett munkák háromnegyedéért nem kapja meg még a minimumdíjat sem, mert nincsen olyan szervezet vagy pénzügyi alap, amely fedezné ezt, hangzott el a közelmúltban egy felszámolói kongresszuson. Ennek leginkább az az oka, hogy az európai gyakorlattal ellentétben a hitelezők hazánkban inkább a felszámolást, és nem a csődmegegyezést szorgalmazzák. A megszűnő cégek jelentős részének már nincs olyan vagyona, amiből akár csak az eljárás során felmerülő költségeket is fedezni lehetne. Nemegyszer akad rá példa, hogy az eljárás során a költségek egy részét a felszámolónak kell kifizetnie.

A felszámolást általában az adós vállalat hitelezői kezdeményezik, ezeknek kell a regisztrációs díjat is befizetniük. Ez az összeg 1000 és 100 ezer forint között változik, sok esetben azonban a hitelezők eleve nem akarják/tudják megfizetni a regisztrációs díjat.

A Felszámolók Országos Egyesületének adatai szerint a korábbi törvény alapján a felszámolók számára 568 millió forintot kellene kiutalni, ami több mint ezer lezárt ügy ki nem egyenlített hátraléka. (Az öszszeget akár veszteségként le is írhatják a felszámolással foglalkozó szervezetek, hiszen annak megtérülésére, behajtására már vajmi kevés a remény, noha az egyesület az Alkotmánybírósághoz is fordult az ügyben.) Hiába született ugyanis korábban bírósági állásfoglalás, megállapított pénzükhöz a felszámolók sem tudnak hozzájutni. Nincs szervezet, amely az eljárásidíj-hátralék kifizetését vállalná, illetve garantálná. Egy erre szolgáló díjfedezeti alapot ugyan jóval ezelőtt már – legalábbis papíron – életre hívtak, az viszont mind ez idáig nem lépett működésbe. A csődtörvény tavalyi módosításának egyik legfontosabb eleme ezért az volt, hogy a hitelezőknek kinnlevőségeik technikai behajthatósága érdekében a tartozás 1 százalékát, de legalább 100 ezer forintot be kell fizetniük a bíróságoknál egy elkülönített számlára. Ez fedezné a felszámolók költségeit, de – apróbb-nagyobb trükkök alkalmazásával – a hitelezők egy része nem fizeti be a pénzt. Márpedig a kijelölt felszámoló a bíróságnak nem adhatja vissza a megkapott felszámolási ügyet. Ha pedig nem maradt vagyon, a felszámoló kénytelen a kiadásokat, vagy legalább azok egy részét saját kaszszából fedezni.

Köztartozások sorsa A jelentős kinnlévőséggel küszködő APEH csaknem 400 milliárd forintos követeléséből 113,9 milliárd forintnyi a végrehajtás alatt és 245,4 milliárd forint a felszámolás alatt álló társaságokkal szemben állt fenn nemrégiben. Az adóhivatal nemcsak görgeti maga előtt ezt az óriási, jórészt behajthatatlan követelést, hanem évről évre növekszik is a kinnlevősége. Nemzetközi tapasztalatok szerint az adóhivatalok a végrehajtás alatt álló tartozások harmadát, a felszámolás alatt álló cégek esetében pedig a tartozásnak mindössze 3,7 százalékát tudják behajtani. Így időről időre le kell írni a tartozások egy részét. A társadalombiztosítás talán még sanyarúbb helyzetben van. Az úgynevezett kielégítési sorrendben a társadalombiztosító helye nem igazán előkelő, megelőzik azt a munkavállalókat megillető kifizetések, a jelzáloggal biztosított tartozások, s ha a rangsorban nem, de praktikákban, behajtási metodikákban és nem utolsósorban az informatikai rendszerben akár még az adóhatósági követelések is. Ezért készített új szabályozást a csőd- és felszámolási eljárás által érintett adósok tartozásának kezelésére az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. A felszámolás alatt álló cégek ugyanis csak az OEP-nek 65 milliárd forinttal tartoznak, s egy közelmúltbeli döntés értelmében a tb dobra akarja verni követeléseit. Az előírások szerint a tb-követelések értékesítése pályázati felhívást követően, versenytárgyaláson, csomagban vagy egyenként történhet. A pályázók a felszámolótól természetesen nem tudják – jogszerűen legalábbis nem tudhatják meg -, hogy mennyi az esély a követelés megtérülésére. A mai állapot ismeretében azonban elképzelhető, hogy a tartozásokat felvásárolók esetenként tájékozottabbak lesznek a megtérülési esélyekről, mint amennyire az eredeti kedvezményezett.

A helyzet romlik

A megoldhatatlannak tűnő helyzettel párhuzamosan és rohamosan nő a felszámolások mennyisége: 1993-ban mindössze 2400 felszámolás történt, 1998-ban pedig már mintegy 12 ezer eljárást kezdeményeztek. Ezzel egyidejűleg csökkent a csődegyezségek száma is, noha az európai joggyakorlat ezeket az eljárásokat tekinti előnyösebbnek, tehát fontosabbnak. A felszámoló szervezeteknél nem véletlenül hangoztatják, hogy elkerülhetetlen a csődtörvény Európa-konform átalakítása.

Ma még azonban nagyobb gond, hogy a csődtörvény legutóbbi, tavalyi módosítása ellenére számos technikai feltétel hiányzik a felszámolások minél gyorsabb lebonyolításához. Egy-egy eljárás akár két-három évig is elhúzódhat, de néha fél évtized kell egy-egy ügy lezárásához. A felszámolók általában az elhúzódó bírósági szakaszra hivatkoznak – néha jóval hamarabb kapják meg az ügyet, mint ahogy a felszámolási eljárásról szóló döntés jogerőre emelkedne -, a bírák pedig nemritkán a felszámolók rovására írják a végeláthatatlan ügymenetet.

Csalárd csőd A csődbűntettek számában s talán összegszerűségében is nagyjából EU-konformnak tekinthető a magyar gazdaság. Nem véletlen, hogy hazánkban is viszonylag jelentős publicitást kapott a Csődszakértők Nemzetközi Szervezetének az ENSZ támogatásával elkészített nemzetközi ajánlása. Ezt valamennyi ország kormányának megküldik, különösen hangsúlyozva a csőd- és felszámolási eljárások legfontosabb gyakorlati szempontjait. Remények szerint, amennyiben a tagországok elfogadják ezt az ajánlást, a bíróságok – például egy külföldre vagyont kimentő magyar ügyvezető igazgató ügyében is – közvetlenül és hivatalból kereshetik meg a „befogadó" ország bíróságát, s ott valószínűleg hasonlóan folytatódik majd az eljárás, mint ha Magyarországon vonnák felelősségre a csődbűntettet elkövető személyt.

A két fél nézetei persze nemcsak ebben ütköznek, némiképp másképp ítélik meg a csődtörvény jelenlegi állapotát is. A vállalkozói körhöz hasonlóan a jogtudorok közül is sokan állítják, hogy a tavalyi változtatások után jól kimutatható a felszámolólobby pozíciójának erősödése, miközben az adós és a hitelező érdekei a háttérbe szorulnak. A módosítás értelmében ugyanis jelentősen megváltoztak a felszámolási eljárás körülményei, egyebek mellett a határidők, a hitelezői választmány megalakításának szabályai, hatásköre, viszonya a felszámolókhoz. Ugyanakkor az uniós tagországoknál éppen az adósvédelem kezd előtérbe kerülni. Ezért fedezik fel például újra a reorganizáció fontosságát. Lényeges változás ugyan a tavalyi módosítás óta, hogy a törvény – bizonyos feltételek mellett – lehetőséget nyújt az adott cég további működtetéséhez. (Ez lehetővé tenné, már ha a felek valóban akarnák, olyan egyezségek megkötését is, amelyek alkalmat adnának, adhatnának egy-egy cég reorganizációjához, végső soron pedig életben maradásához. A bajba került cég, illetve a hitelezők számára ez a megoldás egyaránt kedvezőbb lehetne, mint ha jogutód nélkül számolnák fel a szervezetet, hiszen jóval nagyobb lenne az esély a tartozások visszafizetésére.) Nálunk azonban egyelőre másképp folyik az üzletmenet, következésképp a tartozások-követelések rendezése is.

Magyarországon ma az az általános tapasztalat, hogy amíg nincs nagy baj, a hitelezők többsége rendkívül jóindulatúan kezeli az adós cégek tartozásait, véli dr. Kiss Gábor, a Fővárosi Bíróság gazdasági kollégiumának vezetője. Gyakorta fordul elő például, hogy a fizetési határidőt hónapokkal, nemritkán akár fél évvel is túllépő cégek esetében sem lépnek fel határozottan. Ráadásul sok hitelező köt megfelelő garanciák nélkül szerződéseket, s később a jogszabályok adta lehetőségek ismerete nélkül, de sokszor végső haragjában, illetve elkeseredésében adósa felszámoltatásával akart elégtételt és pénzt szerezni. Ekkor azonban már általában késő, hiszen az adós vagy eltűnt, vagy felélte vagyonát. Efféle esetben a hitelezők gyakran a felszámolókon akarják elverni a port, rajtuk kérik számon a mulasztást. A felszámolók sokszor szembesülnek a váddal: elkótyavetyélték a rájuk bízott vagyont, nem jártak el kellő alapossággal, s rendre kapnak panaszos, néha fenyegetőző leveleket is.

A gazdasági kollégium vezetője ugyanakkor állítja: bőven akad kivetnivaló a felszámolók munkájában is. Dr. Kiss Gábor is ismeri a felszámolók és bírók közötti összefonódásokról szóló anekdotákat – nem mindegy, hogy a csődeljárással foglalkozó bírák milyen arányban adnak jó, tehát még vagyonos cégeket egy-egy felszámoló szervezetnek -, ám tudomása szerint ezek az állítások eddig egyetlen ügyben sem öltöttek hivatalos formát. Ekképp mondhatnánk azt is, hogy azok a felszámolók vádaskodnak, akik pechesebb időszakukat élik, időről időre a legszegényebb cégeket kapják, vagy olyan szervezeteket kellene elszámoltatniuk, amelyeknek legfeljebb bottal lehet már csak ütni a nyomát. (Bármilyen furcsa, de hiába derül ki már az eljárás első napjaiban, hogy a felszámolásra ítélt szervezetnek csak a hűlt helyét találni, az átlagos felszámolási költség jó része ekkor is terheli a felszámoló kasszáját. Beszélik persze, hogy a rutinosabb, dörzsöltebb felszámolók nem dőlnek be egy-egy tértivevényes levél visszaérkezésének akkor, ha azon az szerepel, hogy a felszámolásra ítélt cég címe ismeretlen, hanem maguk erednek az „eltűnt" vállalkozás nyomába. Ezeket aztán sokszor valóban meg is találják, igaz, gyakran érdekükkel ellentétben, hiszen költségeik csak emelkednek a fizetésképtelen ügyfél fülöncsípésével.)

Dr. Kiss Gábor arra nem tud példával szolgálni, hogy felszámoló cég ellen indult volna eredményes büntetőeljárás, de mint mondja, ha nem is túl nagy a rálátásuk egy-egy felszámolásra – se jogkörük, se kapacitásuk nincs az eljárás ellenőrzésére -, néhanapján előfordul, hogy fel kell menteni, azaz meneszteni kell a felszámolót. Fura például, véli a vezető bíró, hogy általában akkor ugranak meg jócskán, s emelkednek nemritkán többmilliósra a felszámolás költségei, ha vagyonosabb cég dobra veréséről van szó. Ám ha szegény vállalkozás megy csődbe, vagy ha valóban eltűnt cég ügyeit kell lezárni – az elsőként alakult magyar felszámoló szervezet, a PK-Econo Felszámoló, Pénzügyi Gazdasági Tanácsadó Rt. becslése szerint újabban a felszámolások kétharmada ilyen -, 50-100 ezer forintos költséget akarnak csupán érvényesíteni a felszámolók. A bíró szerint egyébként némiképp javítana a helyzeten, ha legfeljebb 20 felszámoló szervezet működne Magyarországon a mai mintegy 130-cal, illetve a pár hónappal ezelőtti majd' 200-zal szemben.

A felszámolás A felszámolás valamely cég jogutód nélküli megszüntetése, a kielégítetlen hitelezők kezdeményezésére. Amikor a tartozások már elborítják a vállalkozást és a hitelezőknek nincs sem türelme, sem egyezkedési hajlandósága, akkor a tartozások behajtása végett bírósághoz fordulnak és kérik az adós felszámolását – remélvén, hogy annak vagyonát eladva a felszámoló révén hozzájuthatnak követeléseikhez, vagy annak legalább egy részéhez. A bírórság meghozza határozatát, és a felszámolók listájáról kijelöli az ügy végrehajtásával megbízott felszámoló céget. Az pedig nekilát. Felméri a cég állapotát, vagyonát, a vagyon értékesítésének kilátásait. S ha minden klappol, talán minden hitelező pénzéhez jut. Már ha a nem éppen jóhiszemű adós nem kezd ügyeskedésbe. Előfordul, hogy a 90 napos határidő közeledtével öncsődöt jelentenek az adósok, s ezzel szinte automatikusan moratóriumot is kapnak a követelések kielégítésére. Az így nyert idő pedig más praktikák bevetésére is módot teremt. A követelések kielégítési sorrendje: a) a felszámolás költségei, munkabér és egyéb bérjellegű juttatások, b) a zálogjoggal, óvadékkal garantált követelések, c) tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék, bányászati keresetkiegészítés, háztáji föld vagy termény helyett adott pénzbeli juttatás, d) magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése, különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelések, a szakmában szokásos várható szavatossági vagy jótállási kötelezettségek, e) társadalombiztosítási tartozások, adók és adók módjára behajtható köztartozások, f) egyéb követelések, g) a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül a késedelmi kamat és pótlék, továbbá a pótlék és bírság jellegű tartozás.

Ha kiürül a kassza

Azzal persze dr. Kiss Gábor is egyetért, hogy nagy szükség lenne az úgynevezett díjfedezeti alapra – arra a „pénztárra", amelyből az abszolút fizetésképtelen cég esetében kivehetné díját és költségeit a felszámoló -, ám a jogászok körében szintúgy értelmezhetetlen jogszabály miatt erre még valószínűleg jó ideig várni kell. A tapasztalatok azt mutatják, hogy átlagban 100 felszámolási ügyből 30-ban legfeljebb csak a felszámoló kapja meg a pénzét, 60-ban a köztartozások kielégítésénél ürül ki a kassza, s legfeljebb a megszűnő cégek tizedénél jutnak el az úgynevezett egyéb hitelezői kategória minimum részleges kielégítéséig. Ez az arány azonban – jelzik a statisztikák – szinte napról napra romlik.

A kérdésre, hogy a felszámolandó cégből hogyan lehet a legtöbbet kifacsarni, különösebb praktikát nem említenek a szakemberek. Véleményük szerint a börtönbüntetés lehetősége általában még ma is visszatartja a tönkrement cégek menedzsmentjét attól, hogy kilopják a maradék vagyont a felszámolandó cégből – azaz csődbűntettet kövessenek el -, de az korántsem ritka, hogy mást tartalmaznak a felszámolóknak átadott mérlegek és leltárak, mint ami a valóság. A felszámolási eljárást megelőző, úgynevezett átadó mérleg szinte soha nem stimmel, s gyakran tér el a felszámolás időpontja is a mérlegéétől. A szándékos félrevezetéstől a dilettantizmusig minden megtalálható a palettán, és a cégvezető, ügyvezető, főkönyvelő egyre több esetben elérhetetlen.

A mérlegek vizsgálata mellett persze gyakran van szükség őrző-védők alkalmazására, ha megtörtént a baj, azaz mégiscsak kilopták a cégből a maradék vagyont, nem árt nyomozó céget fogadni, vagy a rendőrséghez fordulni, esetleg pénzbehajtókat foglalkoztatni. Mind gyakoribb azonban, hogy a felszámolók inkább kivárnak, s a megfelelőnek tűnő pillanatban dobják csak piacra az értékesítendő vagyont – ehhez persze sokszor saját tartalékait kell felélnie a felszámolást végző cégnek -, de újabban megtörténik az is, hogy a felszámolók a megszűnő cég követeléseit adják el.

A csődtörvény hatálya alá eső ügyek száma a Fővárosi Bíróságnál
  Érkezés Befejezés Folyamatban
1992 3161 1287 3524
1993 2491 1747 4267
1994 2034 1428 4874
1995 2317 1807 5384
1996 2576 2460 5500
1997 2473 3000 4972
 

Figyelem! Kérjük, az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. augusztus 1.) vegye figyelembe!