Válság Ázsiában

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

A jelenségek és hátterük

Megjelent a Cégvezetés (archív) 5. számában (1998. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az 1997 júliusától kibontakozó ázsiai gazdasági válságot nem lehet általános regionális jelenségként kezelni. A jelentősebb gazdasági potenciállal bíró országok közül sok alig érezte a válság hatásait, míg másutt komoly megrázkódtatásokra, lemondásokra, kisebb-nagyobb zavargásokra is sor került.

 

Ázsia egyes, a világgazdaság szempontjából is számottevő országaiban gazdasági, itt-ott politikai válság van. Ám ez nem a régió általános krízise. Tompította a válság tovagyűrűzésének következményeit Szingapúrban az átgondoltabb gazdaságpolitika és a fejlettebb ipar, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Tajvan esetében egyes negatív tényezők hiánya, Kínában és Vietnamban a gazdasági rendszer más jellege, a magánkapitalista rendszer intézményeinek (például a tőzsdéknek) a kiépületlensége. A válság Thaiföldet, Indonéziát és Dél-Koreát érintette a legérzékenyebben. Ám a legtöbb gazdaságszerkezeti tényező érvényes a hasonló fejlettségi szintű Malajziára, Fülöp-szigetekre, illetve részben Tajvanra. Kína, Vietnam és a többi, a magántulajdonra épülő piacgazdaság felé elmozduló ország - sikereik ellenére - sok olyan problémával (például az állami vállalatok gyengeségeivel és adósságaival, a hiányos infrastruktúrával, a mezőgazdaság fejletlenségével) küszködik, amelyek a válság nélkül is jelen lennének.

Thaiföldről a térségen át

A thaiföldi valuta, a baht valutakosárhoz kötött, s így csaknem tíz évig gyakorlatilag változatlan, a reálgazdasági folyamatokhoz nem igazodó árfolyama nem volt összhangban a kamatláb-politikával és a pénzügyi liberalizáció egyes lépéseivel sem. A válság tehát nem véletlenül robbant ki éppen Thaiföldön: ott volt együtt, egy időben a válság legtöbb tényezője.

A baht leértékelődésének hatása gyorsan és súlyos következményekkel terjedt tova a régióban. A fejlett ipari és egyes fejlődő, köztük néhány délkelet-ázsiai ország legismertebb tőzsdéi ugyanis szoros kapcsolatba kerültek egymással a pénzpiaci liberalizáció és a számítógépesítés révén. Emellett a befektetők a tárgyalt országok tőzsdéit egy blokként kezelik. A térség országai közötti gazdasági verseny miatt a komolyabb leértékelődéseket a versenytársak is követik.

A válság a baht 1997. július elején bevezetett lebegtetésével és gyors leértékelődésével kezdődött. Ennek nyomán a térség legtöbb valutája is jelentős értékvesztést szenvedett. Így aztán a közvetlen és sokat emlegetett okok közül az egyik az árfolyam-politika. A 80-as években a térségben az export ösztönzése érdekében a (reál)leértékelő árfolyam-politika volt jellemző, amit a 90-es évekre, válaszként a megemelkedő inflációs rátára, a pénzromlás akadályozása érdekében folytatott (reál)felértékelő politika váltott fel. Gyakorlatilag követték az erősödő amerikai dollár árfolyamát, ami nem volt nehéz, hiszen ezek a valuták korábban is az amerikai dollárhoz kötődtek. Ez viszont gyengítette az export versenyképességét, és előmozdította a bevitel növekedését. Ugyanakkor a valutákra nehezedő leértékelési nyomást erősítette, hogy egyre nagyobb lett a folyó fizetési mérleg deficitje.

Koreai kísérletek Dél-Koreában a válság előjelei már 1996-ban megmutatkoztak. Az év végétől sorra csődbe ment számos nagyvállalat, miután a korábbi években a hazai és külföldi forrásokból felvett hiteleket olyan beruházásokra fordították, amelyek nem térültek meg. A nagyvállalatok fizetésképtelensége Dél-Koreában a szokásosnál is súlyosabb probléma, mert a gazdaság néhány nagy vállalatcsoportra (chaebol) épül. Tettek ugyan kísérleteket a 90-es évek elején az ilyen mértékű koncentráció megtörésére, de az intézkedések papíron maradtak, vagy csak félig-meddig valósultak meg. A Samsung és a Hyundai csökkentette, egyes esetekben meg is szüntette tevékenységét egyes iparágakban. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a Samsung hatalmas beruházásokba kezdett autógyártása érdekében, míg a Hyundai az acélipart célozta meg. Az állami vezetőkkel való szoros kapcsolat gyakorlatilag lehetetlenné tette a chaebolok gazdasági hatalmának csökkentését, és kérdéses, hogy ez a közeljövőben megtörténik-e. A beáramló külföldi tőke érdeke ugyancsak ütközik számos iparág és hazai üzleti csoport érdekeivel, hiszen egyáltalán nem lebecsülendő a több mint 40 milliós hazai piac vásárlóereje. A pénzügyi liberalizáció ugyancsak sérti azon vállalatcsoportok érdekeit, amelyek eddig szinte monopolhelyzetet élveztek. Dél-Koreában máris jelentős társadalmi feszültségekhez vezetett az alkalmazottak elbocsátásának megkönnyítése és a bérek befagyasztása, mivel - ázsiai összehasonlításban - ott a legaktívabbak a szakszervezeti mozgalmak. A dél-koreai gazdasági vezetők szerint a válság gyökerei a termelés és az export versenyképességét rontó magas hazai kamatlábakban, árakban, bérekben rejlenek és logisztikai költségekben is fellelhetők. A befolyásos üzleti körök és a média csak részben fogadja el az IMF követelményeit. A kormány a - legjelentősebb politikai erők által is tolerált, nacionalizmussal is átitatott - kedélyek csillapítására tervbe vett néhány intézkedést a kereslet élénkítésére (például a külföldi tőke infrastruktúra-fejlesztés felé fordításával), az IMF-től független finanszírozási lehetőségek kialakítására (kötvénykibocsátással) és a munkanélküliek támogatására (speciális adó bevezetésével). A következő két évben az elemzők az 1998 tavaszára nagyjából kialakult mintegy 10 százalékos inflációval, 6 százalékos munkanélküliségi rátával, a GDP stagnálásával és - az import már megkezdődött visszaesése miatt - jelentős folyó fizetésimérleg-többlettel számolnak. Az 1995-96-ra jellemző kedvezőbb makrogazdasági mutatók legkorábban 2000-ben térnek vissza.

A gazdasági növekedés gyors üteme és a pénzügyi

liberalizáció arra késztette a vállalatokat, hogy jelentős hiteleket vegyenek fel hazai és külföldi forrásokból. Ezek mind nagyobb része viszont nem a termelésbe és a szolgáltatásokba áramlott, hanem pénzügyi és ingatlanspekulációkba. Így aztán a tőzsdei árfolyamesés nem fizető adóssá tett sok-sok vállalatot. Ami a reálszférát illeti, egyes ázsiai országok kormányai a legtöbbször - az egyébként indokolt - hatalmas, hitel- és importigényes infrastrukturális beruházások mellett hajlottak arra is, hogy nagy összegeket áldozzanak presztízsberuházásokra.

Az úgynevezett feltörekvő (pénz)piacok közül a 90-es évek elején a délkelet-ázsiai országok kerültek a befektetők figyelmének középpontjába. Felgyorsult a spekulációs, rövid lejáratú tőke beáramlása, míg a közvetlen beruházások viszonylagos jelentősége csökkent. Elkezdett ketyegni a tőkemenekítés időzített bombája.

A pénzügyi liberalizáció időszakában elhanyagolták a különösen fontos pénzügyi ellenőrző és szabályozó funkciók kiépítését, ami többek között az elszabaduló részvény- és ingatlanspekulációk megfékezésének sikertelenségében érhető tetten. A bankok és pénzintézetek feletti ellenőrzés gyengeségére, a garanciák hiányára az is magyarázatot ad, hogy a gazdaságfejlesztési prioritásokat nemegyszer alárendelték az erősen tekintélyelvű és többé-kevésbé diktatórikus politikai rendszereket vezető, szűk hatalmi elitek személyes üzleti kapcsolatainak.

Világgazdasági összefüggések

A válság világgazdasági folyamatokkal összefüggő okai közül igen lényeges, hogy túltermelés alakult ki számos olyan termékből, amelyeknek egyes ázsiai országok jelentős exportőrei. A mélyebb gazdaságszerkezeti okokat kutatva azt találjuk, hogy a délkelet-ázsiai országokban és Dél-Koreában a kétségtelenül erősen exportorientált és komoly világpiaci sikereket felmutató feldolgozóipar alapvetően importnyersanyagokra, tőkejavakra és technológiákra épül. A kivitel látszólag sok iparágat ölel át, de a statisztikákat jobban megvizsgálva megállapítható, hogy az valójában néhány szűk termékcsoportra koncentrálódik. Ilyenek a szórakoztatóelektronikai cikkek, a személygépkocsik, DRAM-chipek, egyes ruházati cikkek, amelyek technikai színvonala és/vagy minősége nem éri el a fejlett ipari országokban gyártott termékekét. Versenyképességük az alacsony árakban rejlik, ám jobban kiszolgáltatottak a piaci kereslet és kínálat változásainak. Amikor az exportban fontos szerepet betöltő végtermékek világpiaci ára gyorsan esni kezd - a túltermelés (például a chipek esetében 1996-ban) vagy az élesedő világpiaci verseny miatt (Kína és más országok feltörekvésével) -, a hirtelen kieső exportbevételek egyértelművé teszik az importfüggőséget, megugrik a külkereskedelmi deficit, vagy elolvad a korábbi többlet.

Ezt ellensúlyozhatná a folyó fizetési mérleg többi tétele, aminek viszont éppen az ellenkezője történt, hiszen e tételek túlnyomó többsége (szállítás, technológiakereskedelem, üzleti szolgáltatás, a befektetések jövedelmeinek nemzetközi átutalása) deficitet mutat, rontva az adott ország külgazdasági egyensúlyát. Egyre sürgetőbb az igény, hogy a gazdaság fejlesztését ne pusztán a viszonylag gyors népesség- és munkaerő-bővülésre alapozzák, hanem javítsanak az emberi erőforrások minőségén, mivel azok egyre nehezebben tudnak lépést tartani a külföldi technológia fejlődésével. A technológia helyi fejlesztése további előnnyel is járhatna: az országban tartaná a magasan képzett, diplomás dolgozókat, akik így nem kényszerülnének arra, hogy külföldön keressék anyagi és szakmai előrelépésük lehetőségeit.

Úgy tűnik tehát, hogy sok igazság van Paul Krugman neves amerikai közgazdász 1994-ben közzétett, alapos kutatásokon alapuló tételében, miszerint a távol-keleti sikerországok gazdasági fejlődése az inputok (munkaerő, tőke) mennyiségének növelésén alapult, s nem a termelékenység javulásán.

A következmények

A válság következményeként az ASEAN-országok lakossága kénytelen megfizetni a korábban jellemző gyors gazdasági növekedés és a javuló foglalkoztatási helyzet politikai ára (az emberi jogok és a demokratikus ellenőrzés gyengesége) mellett annak gazdasági árát (infláció, a munkanélküliség növekedése, a szociális kiadások viszszafogása stb.) is. A lakosság többségének tiltakozása jelentőssé dagadt - különösen Indonéziában, ami ott Suharto elnök kényszerű lemondását eredményezte.

A helyi kormányok külső nyomásra vagy hazai megfontolásból monetáris restrikciót folytatnak, ami párosul a költségvetési kiadások csökkentésével és a bevételek növelésével. Egyes beruházások leállítása, az újonnan beruházni kívánó külföldi cégek elfordulása a véltnél kevésbé veszélyezteti a kivitelt, hiszen jó néhány cég a valuták leértékelése nyomán a külpiacok felé fordul. Nem szabad viszont túlbecsülni a leértékelések exportösztönző hatását sem, mivel a hazai termelés a legtöbb ASEAN-országban importigényes, s a bevitel egyre drágul.

Az amerikai, nyugat-európai és japán cégek egy része kivonult ugyan a térségből, de a legnagyobb beruházók ott maradtak, bízva az egyes gazdaságok dinamizmusának újjáéledésében. A válság nyomán elértéktelenedő helyi vállalatok felvásárlása újabb lehetőséget adhat arra, hogy növeljék befolyásukat a térségben. A fejlett ipari országok bankjai és pénzintézetei sem nevezhetők veszteseknek, hiszen az IMF több tízmilliárd dolláros segélycsomagjainak jelentős részét az ázsiai országok és magánvállalatok banki tartozásainak törlesztésére fordítják.

Az ázsiai válság leginkább a már évek óta gazdasági stagnálással és pénzügyi rendszerének komoly zavaraival küszködő Japánra lehet veszélyes. A japán végtermékek és alkatrészek számára fontos piacokon csökken a kereslet, s az export növelésével kilábalni szándékozó országok cégei a korábbinál erősebb versenytársak lesznek a japán piacon is. A jen alacsonyabb árfolyama következtében a Japánba irányuló export drágulása nem hoz gyökeres változást a kereskedelmi kapcsolatokban. Elhárulni látszik egy további veszély, miután a kínai vezetés Clinton látogatása során világossá tette, hogy nem kívánják leértékelni a jüant. Így a fő kérdés az, hogy a japán tőzsde gyengélkedése végleg magával rántja-e az ázsiai pénzpiacokat, ami a vállalati vagyonokra nézve járna az eddigieknél súlyosabb következményekkel.

A tanulságok

Bármilyen szigorú is lehet egy ország monetáris politikája, ha nincs összhangban a fiskális politikával, a pénzügyi liberalizációval, valamint az intézményrendszer reformjával, akkor kedvezőtlen makrogazdasági folyamatok alakulhatnak ki. Természetesen a monetáris szabályozást is hatékonyabbá kell tenni, hiszen a 90-es években a pénzpiacok duzzadása egyre nagyobb nyomást gyakorol az egyes országok pénzmennyiségére és árfolyamaira.

A válság kezelésére kétélű fegyver az elsősorban az IMF által javasolt további pénzügyi liberalizáció: segíthet a kamatlábak letörésében, az árfolyam stabilizálásában és a privatizációból származó költségvetési bevételek növelésében, de nagyobb teret ad a spekulációnak, a tőkebeáramlás mellett a külföldiek és a hazaiak tőkemenekítésének, alárendelve a tőzsde szeszélyeinek a reálgazdaság folyamatait. A tőkebeáramlás segíthet a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozásában és növelheti a devizatartalékokat, de van inflációs hatása is. Ha egy kormány liberalizál, akkor ezzel párhuzamosan ki kell építenie azokat a mechanizmusokat, amelyek a pénz- és tőkepiacokat ellenőrzik, szabályozzák, s esetenként korlátozva beavatkoznak azok működésébe. Ellenkező esetben évek és milliók munkája veszhet oda néhány hét leforgása alatt. Ugyanígy igaz az is, hogy nem járhat komoly eredményekkel a pénzügyi folyamatokat regionális szinten figyelő szervezetek felállítása, ha világszinten továbbra sem szabályozzák szigorúbban a tőke világméretű áramlását.

Indonéziai helyzetkép A világ negyedik legnépesebb országában, Indonéziában a hazai valuta, a rúpia drasztikus leértékelődése már tavaly októberben jelentős áremelkedésekhez vezetett. A nyersolaj árának csökkenése további nehézségeket okoz a jelentős olajexportőrként jegyzett országnak, amelynek exportjában még mindig jelentős súllyal szerepelnek az alacsony feldolgozottsági fokú mezőgazdasági és könnyűipari termékek. Az elmúlt hónapokban különösen az élelmiszerek és más fogyasztási cikkek ára emelkedett, ami zavargásokat váltott ki. A lakosság egy része a kínaiak ellen fordult. Az Indonézia lakosságának kb. 3 százalékát kitevő kínai etnikum az ország vagyonának több mint kétharmadát mondhatja magáénak, ezért az indonézek egy része a nehezebb időszakokban a kínaiakat teszi felelőssé az ország gazdasági bajaiért, ami ilyenkor a tettlegességig is fajul: megtámadják őket, felgyújtják üzleteiket. Pedig a kínaiak többsége kisvállalkozó, aki alig rendelkezik nagyobb vagyonnal, mint egy átlagos indonéz család. A politikai vezetés többnyire nem fogta vissza az ilyen akciókat, hiszen - egy ideig legalábbis úgy gondolták - így az indulatok nem Suharto elnök és a köré csoportosuló, valójában a kínaiaknál jóval nagyobb politikai hatalommal bíró erők ellen irányulnak. Számításuk nem vált be a mind nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések nyomán, s az elnök lemondásra kényszerült. Az ország vezetését az addigi alelnök, Juszuf Habibie vette át. Némiképp lecsillapodtak a kedélyek, de az ideiglenes elnök is népszerűtlen, hiszen Suharto legszorosabb köreihez tartozik. Ráadásul a behajthatatlan hitelek újabb milliárdjaira derült fény. Az IMF, amely eladdig viszonylag engedékeny volt (például az ártámogatások kérdésében), visszahívta szakértőit az országból. Az indonéz vezetés már Suharto lemondása előtt is vonakodott az IMF által javasolt, főleg a költségvetési hiány csökkentését célzó intézkedésektől, attól tartva, hogy azok sértenék az üzleti körök és a lakosság érdekeit. A Nemzetközi Valuta Alap embereinek távozása azonban még bizonytalanabbá tette Indonézia jövőjét, hiszen kérdésessé vált: lesz-e elég erő és politikai akarat a szükséges gazdasági reformok végrehajtására, ami feltétele az IMF által felajánlott 43 milliárd dolláros hitelcsomag esedékes részletei átutalásának. Pedig úgy tűnik, hogy elsősorban az IMF politikáján múlik a külső finanszírozás további sorsa, amit várhatóan mindkét fél figyelembe fog venni.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére