Transzatlanti versengés

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Az Európai Unió és az Egyesült Államok kapcsolatai

Megjelent a Cégvezetés (archív) 5. számában (1998. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az elmúlt évtized során az EU és az Egyesült Államok közötti politikai és gazdasági kapcsolatokban jelentős változások mentek végbe. Ezeket az új nemzetközi politikai helyzet, a gyorsan változó világgazdasági körülmények, s nem utolsósorban az Egyesült Államokban és az Európai Unióban (EU) végbemenő folyamatok határozták meg. Ők, miközben sok szempontból partnerei voltak egymásnak, más tekintetben azonban még inkább egymás versenytársaivá váltak.

 

A transzatlanti kapcsolatok alapja napjainkban az 1990-ben elfogadott Transzatlanti Nyilatkozat, amelynek megfelelően a felek évente több alkalommal is csúcstalálkozót tartanak. Az 1995. decemberi csúcstalálkozón elfogadott közös cselekvési program új szakaszt nyitott, elsősorban a politikai dialógusra és a gazdasági kapcsolatokra összpontosítva. A transzatlanti politikai együttműködésnek négy új oszlopa van: a) a világméretű béke, stabilitás, demokrácia és fejlődés elősegítése; b) a globális kihívásokra való válaszok megtalálása; c) a világkereskedelem bővüléséhez és a szorosabb gazdasági kapcsolatokhoz való hozzájárulás; d) a partnerek közötti szorosabb kapcsolatok kialakítása.

A gazdasági kapcsolatok terén a legfontosabb kérdéskör a két partner és a világgazdaság szereplőinek számára egyaránt a nemzetközi kereskedelem alakulása. Az EU és az Egyesült Államok közös politikája ezen a területen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szerepének erősítésére, valamint az uruguayi konferencia eredményeként zajló kereskedelemliberalizálási folyamat eddigi dinamikájának a fenntartására, sőt esetleg gyorsítására irányul. A kereskedelem liberalizációján belül viszont a számos közös érdek mellett komoly ellentétek is meghúzódnak, elsősorban mezőgazdasági kérdésekben. Az Unió - védve saját termelőit, egyidejűleg mások, így az Egyesült Államok termelőinek érdekeit háttérbe szorítva - jelentősen korlátozza a mezőgazdasági termékek bevitelét.

Viták, ellentétek

A gazdasági kapcsolatokhoz közvetetten számos olyan kérdés tartozik, amelyek a kapcsolatok fejlődését jelentősen elősegíthetik, befolyásolhatják. Ilyen a nukleáris együttműködés, az oktatás (alap- és felsőfokú, valamint szakképzés), a technikai és tudományos együttműködés. Fontos cél a szabályok kölcsönös elismerése a kereskedelmi igazolásokban.

Nem elhanyagolhatók azok a tárgyalások és megállapodások, amelyeken megvitatták az információs forradalom hatásait a társadalom fejlődésére, áttekintették a polgári repülőgépek gyártásával kapcsolatos versenykérdéseket, lefektették a munkanélküliség és szegénység csökkentését szolgáló lépéseket, s meghatározták a versenypolitika egyes szempontjait.

Az együttműködés természetesen nem lehet mindig harmonikus. Ezt jelezte az a komoly konfliktus, amely az Unió és Washington között amiatt alakult ki, hogy az EU által bevezetett banánrendszer a vámok tekintetében hátrányos helyzetbe hozta a latin- és közép-amerikai banántermelőket a korábbi brit és francia gyarmatokkal szemben. Ugyancsak éles vitát váltott ki az az amerikai törvény, amely 1996 márciusától szankciókat helyezett kilátásba a Kubával kereskedő vállalatok országaival szemben. Az amerikai vállalatokkal ellentétben számos nyugat-európai vállalat jelentős kapcsolatokat épített ki Kubában, így országaikat komoly hátrányok érhették volna. Az üggyel még az EU Bizottsága is foglalkozott, és az ügyben tiltakozott az amerikai kormánynál is, aminek eredményeként nem került sor a beígért szankciók alkalmazására.

1996-ban folytatódott az Egyesült Államok és az EU közötti párbeszéd a műszaki szabványokról és az információs társadalomról. Érthetően különösen jelentős üggyé vált a telekommunikáció, mivel e téren az Egyesült Államok - a WTO keretében folyó tárgyalásokkal összhangban - a radikális reformok irányába kívánt haladni, míg az EU sokkal mérsékeltebb elveket vallott, lévén igen jelentős a tagországok közötti véleménykülönbség.

A problémák természetesen külön figyelmet kapnak. Ennek megfelelően az EU Brüsszeli Bizottsága évente jelentésben foglalja össze a kereskedelmi és beruházási tevékenységet gátló amerikai szabályokat.

E téren az uniós értékelés szerint az elmúlt években jelentős volt az előrehaladás, ami nagymértékben a GATT uruguayi fordulója keretében született megállapodások megvalósulásának köszönhető.

Miközben a nemzetközi politikai és biztonságpolitikai kérdésekben többnyire az Egyesült Államok ereje és elképzelései jutnak érvényre, nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi gazdaság ügyeiben a korábbinál sokkal jelentősebb az EU szerepe. Az új egyensúly kialakulását egyértelműen bizonyította az a vita, amely a két fél között a WTO keretében különböző kereskedelempolitikai kérdésekben bontakozott ki. Ebben az EU a korábbiaknál jóval aktívabb szerepet játszik, s nem csak követi vagy véleményezi az amerikai kezdeményezéseket.

Az elmúlt évtized egyik kulcskérdése az volt, miként valósulnak meg az EU integrációs tervei, sikerül-e megteremteni az Unió egységes belső piacát. Washington a leghatározottabb aggodalmát fejezte ki, mondván, ily módon "Európa-erőd" jöhet létre. Az amerikai kormányzat négy vitatott témát tűzött a bilaterális kapcsolatok napirendjére:

  • a) Milyen lépéseket kell tennie az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy vállalatai ne kerüljenek diszkriminált helyzetbe az EU piacain?
  • b) Hogyan hat az országra az, hogy az EU-n belül megszüntették a nemzeti kvótákat? (Ez elsősorban az egyesült államokbeli japán gépkocsigyártó cégek EU-ba irányuló exportját érinti.)
  • c) A műszaki szabványok EU-n belüli harmonizálásának kérdése. Ezek gátolhatják, illetve nehezíthetik az amerikai termékek bejutását az egységes piacra.

E tekintetben a szabványok kölcsönös elismerése sem lehet kedvező az Egyesült Államok számára, hacsak az amerikai szabványokat és normákat be nem vonják az Unió harmonizált szabványainak körébe.

  • d) A származási szabályok és a termékekben a származási helynek megfelelő minimális helyi tartalomra vonatkozó előírások kérdése. Ezek betartása áthághatatlan akadállyá válhat az autó- és a félvezetőiparban tevékenykedő amerikai vállalatok számára.

Az amerikai kereskedelempolitika irányítói hasonlóképpen rendkívül fontosnak tartják a telekommunikációs kormányzati közbeszerzések dolgát is. E szektor piaca különösen zárt mind az EU-ban, mind az Egyesült Államokban, ám az amerikai cégek szeretnék meghódítani az európai piacokat is.

Az EU egységes belső piacának kiépítésével kapcsolatos amerikai félelmek idővel fokozatosan tompultak, s Washington az EU integrációját egyre inkább a lehetőségek Európájaként tekinti és kezeli.

Kereskedelmi kapcsolatok

Az Egyesült Államok és az EU részesedésük alapján mára a világkereskedelemben az első két helyet foglalják el, együttes arányuk a nemzetközi kereskedelemben 50-52 százalék. 1996-ban az EU részesedése a világ teljes exportjában meghaladta a 38 százalékot, míg az Egyesült Államoké 12 százalék körül volt. Az import esetében az EU részesedése 36 százalék körül mozgott az Egyesült Államok 16 százalék körüli arányával szemben. Ez bizonyos mértékig tükrözte azt a helyzetet, hogy az EU az Egyesült Államoknál sokkal inkább exportorientált és nyitott, valamint azt, hogy Washington a dollár szerepe és helyzete következtében megengedheti magának, hogy kereskedelmimérleg-hiánya legyen.

Az EU kereskedelmi forgalma az Egyesült Államokkal (ezer ecu-ben)
Év Import Export Egyenleg
1988 68 349 259 71 807 216 3 457 957
1989 83 665 972 78 022 511 -5 643 461
1990 85 209 590 76 554 218 -8 655 372
1991 91 951 431 71 201 331 -20 750 100
1992 86 788 207 73 782 823 -13 005 384
1993 84 469 198 85 120 324 651 126
1994 93 138 519 95 052 768 1 914 249
1995 103 600 000 103 300 000 -300 000
1996 112 700 000 114 300 000 1 600 000
Forrás: Eurostat

A kétoldalú kereskedelemben 1988 és 1996 között többnyire az Egyesült Államok ért el aktívumot. Ezt jelentős mértékben befolyásolta a gazdasági növekedés, illetve a stagnálás, amire különösen az 1992-93-as recesszió fejtett ki érzékelhető hatást. Ugyanakkor az export és az import értéke az ingadozások ellenére viszonylag folyamatosan növekedett. A kétoldalú kereskedelem értékének hullámzásait a teljes exportból, ill. importból való részesedés változásaiban is nyomon követhetjük. Az Egyesült Államok részesedése az EU teljes importjában 17-19, exportjában 16-19 százalék között mozgott. Ez mindkét vonatkozásban elsősorban az említett recessziós időszakban csökkent, amikor az EU teljes exportja és importja visszaesett. Nem mellékes körülmény azonban az sem, hogy ugyanebben az időszakban, 1992-ben kezdődött el az EU egységes belső piacának megvalósítása. Így a kereskedelmi forgalomban bekövetkezett változások azt jelzik, hogy feltehetőleg az amerikai relációval folytatott kereskedelmi forgalom jóval érzékenyebb a gazdaság ciklikus fejlődésére az EU más kereskedelmi partnerországaihoz képest, másrészt az EU egységes belső piacának megteremtése kedvezőtlenül hatott az EU-n kívüli országokkal folytatott kereskedelmi forgalomra.

Az EU és az Egyesült Államok közötti kereskedelem alakulásáról sokat elárul a kétoldalú áruforgalom érték-, volumen- és árindexe. A két partner közötti áruforgalom értéke az elmúlt közel egy évtizedben - ha ingadozva is, de - növekedett. Az áruforgalom mennyiségét rögzítő volumenindexek viszont jelentős visszaesést mutatnak. Jelentősebb volt a csökkenés az EU amerikai importjában. E szállítások még 1996-ban sem érték el az 1990-es szintet. Az EU amerikai exportja viszont jelentős visszaesés után, 1994-ben már elérte az 1990-es mennyiséget. A kereskedelmi forgalomban - mindkét irányban - a legjelentősebb csökkenés 1992-93-ban volt.

Tehát a kereskedelmi forgalom értékének növekedése közben annak mennyisége visszaesett, vagyis a kereskedelmet csak az ár befolyásolhatta jelentősebben. E téren ellentétes folyamat bontakozott ki. Míg az EU amerikai exportjában az árak szinte folyamatosan emelkedtek, addig az importban árcsökkenés következett be. Ennek eredményeként az Unió kisebb mértékű cserearány-javulást ért el az Egyesült Államokkal szemben.

Beruházási tőkék

A közvetlen külföldi beruházásokkal, a nemzetközi tőkeáramlás irányaival kapcsolatban az Atlanti-óceán két partján mindig voltak olyanok, akik az aktuális trendben veszélyeket láttak. Az 1970-es években a francia konzervatív politikus, Jean-Jacques Servan-Schreiber az európai vállalatok amerikai tőke általi felvásárlása ellen lépett fel. Az 1980-as évtizedben pedig, a dollár gyengélkedése idején, amikor Európából áramlott a tőke az Egyesült Államokba, Amerikában húzták meg a vészharangot.

Az Egyesült Államok közvetlen külföldi beruházásai (millió USD)
  1993 1994 1995
Összes 564 283 100% 621 044 100% 711 621 100%
Európa 285 735 50,64% 310 031 49,92% 363 527 51,08%
Franciaország 24 312 4,31% 27 860 4,49% 32 645 4,59%
Németország 36 811 6,52% 39 622 6,38% 43 001 6,04%
Hollandia 20 911 3,71% 25 127 4,05% 37 421 5,26%
Nagy-Britannia 109,208 19,35% 111 255 17,91% 119 938 16,85%
Forrás: Survey of Current Business

A 90-es évtizedben sok amerikai tartott és tart jelenleg is attól, hogy az integrálódó, egységes belső piacot, majd monetáris uniót kialakító EU maga felé téríti el a beruházásokat. Ebben a helyzetben az amerikai vállalatok a trend azonnali követésére kényszerülnek, elkerülendő az EU általuk feltételezett fenyegető protekcionista tendenciáit, és azért, hogy képesek legyenek csatlakozni többek között az EU-finanszírozta high-tech kutatásokhoz.

Az adatokban semmi nem vall arra, hogy a közvetlen külföldi beruházások terén az EU erőteljes, növekvő vonzerőt gyakorolna az amerikai beruházókra. 1981-86-ban az amerikai befektetők által más országok feldolgozóiparában végrehajtott beruházások növekményének több mint 70 százaléka irányult az Európai Unióba. A következő ötéves periódusban ez az arány 50 százalékra csökkent, vagyis a teljes amerikai közvetlen külföldi beruházások értéke az európai viszonylatnál jóval nagyobb arányban növekedett. Ez az arány fennmaradt a 90-es évek közepén is.

Az amerikai tőke alapvetően négy országba - Franciaország, Németország, Hollandia, Nagy-Britannia - áramlik, részesedésük az időszakos ingadozások ellenére viszonylag állandó. Az elmúlt évek során csökkent valamit Nagy-Britannia aránya és növekedett Franciaország és Hollandia részesedése. Az utóbbi kettő részesedésénél még jobban nőtt a többi EU-ország részaránya, azaz az amerikai tőke befektetései valamelyest diverzifikálódtak a célországok körében.

Közvetlen külföldi beruházások az Egyesült Államokban (millió USD)
  1993 1994 1995
Összes 466 666 100% 502 410 100% 560 088 100%
Európa 287 940 61,70% 309 415 61,59% 360 762 64,41%
Franciaország 30 672 6,57% 38 240 6,80% 34 139 6,83%
Németország 35 086 7,52% 40 297 8,02% 47 907 8,55%
Hollandia 71 860 15,40% 68 212 13,58% 67 654 12,08%
Nagy-Britannia 103 270 22,13% 111 058 22,11% 132 273 23,62%
Forrás: Survey of Current Business

Az EU-országok közvetlen egyesült államokbeli beruházásai viszonylag dinamikusabban nőttek, különösen az 1990-es évek közepén, ami döntően az amerikai gazdasági növekedés felgyorsulásával állt összefüggésben. Az Egyesült Államokban a közvetlen beruházásokba kerülő nettó külföldi tőkebeáramlás 1996-ban rekordszintet - 84 milliárd dollárt - ért el.

Az Egyesült Államokban befektetett külföl-di tőke értéke 1995-ben jelentősen nőtt, s a növekedés több mint fele német és francia beruházásoknak volt köszönhető. A német cégek figyelmet keltő beruházásokat hajtottak végre a feldolgozóiparon kívüli területeken, különösen a telekommunikációs iparban, a biztosítás és az egészségügy területén.

A franciák nagyméretű beruházásai elsősorban a telekommunikációs és a feldolgozóiparban koncentrálódtak.

A közvetlen amerikai beruházásokat ugyanaz a négy ország - Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Hollandia - hajtja végre, ahová a legtöbb amerikai tőke is irányul. A brit cégek az 1990-es évek közepén is megőrizték vezető helyüket az Amerikában beruházó nemzetek között. A francia cégek részesedése viszonylag stabil maradt, a németeké kismértékben emelkedett, a hollandoké viszont csökkent.

Kapcsolatok az évezredfordulón

Az Egyesült Államok és az EU kapcsolatai a jövőben is sok tényezőtől függnek, azokat politikai, biztonságpolitikai, belpolitikai és döntően gazdaságpolitikai kérdések határozzák majd meg. Biztosra vehető, hogy alapvetően a gazdasági problémák és a változó gazdasági érdekek fogják meghatározni a következő évek transzatlanti kapcsolatait is. Olyanok, mint:

  • a) Az EMU megvalósítása és ennek hatása a dollárra. A nemzetközi pénzügyek területén konfliktusok kialakulására lehet számítani az Egyesült Államok és az Európai Unió között, különösen az EMU várható hatásai miatt. Széles körű az egyetértés abban, hogy azon túl, hogy megszűnik a már hosszú ideje fennálló aszimmetria az amerikai dollár és az EU-országok valutái között, s ennek révén megszűnik az utóbbiak sebezhetősége a dollár árfolyama ingadozásai miatt, az EMU megnöveli Európa hatalmát, befolyását, tárgyalási pozícióit a globális pénzügyi kérdésekben.

Ezzel egyidejűleg az egységes és közös európai valuta megteremtésének számottevő külső hatásai lehetnek, különösen az Egyesült Államok számára, elég ha csak a dollár tartalékvaluta szerepére gondolunk. Jelenleg az EU a világkereskedelem 38 százalékát bonyolítja le, míg a nemzetközi fizetéseknek csak 33 százaléka történik európai valutákban. Az Egyesült Államok kereskedelemi részesedése viszont mindössze 12 százalék, de a számlák majd' felét (48 százalék) dollárban állítják ki. Az euro bevezetésével ez az arány minden bizonnyal meg fog változni.

  • b) A kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlődését befolyásoló erők. A hidegháború utáni világban a korábbi biztonsági szövetségeket stratégiai kereskedelmi egyezmények váltják fel. Jelenleg, de a jövőben még inkább alapvetően három erő határozza majd meg a transzatlanti kapcsolatokat: a) belgazdasági problémák, b) változó globális és regionális kereskedelmi minták, c) a regionalizmus és globalizmus kialakulása. A gazdasági szempontok természetesen szorosan öszszekapcsolódnak a szélesebb politikai és biztonsági érdekekkel.

Politikai elemzők szerint az Egyesült Államok és az EU közötti kapcsolatok jövője különböző forgatókönyvek szerint alakulhat. Egyes nézetek szerint a két fél közötti kapcsolatok mindenképpen dinamikusak maradnak. Erre mindkét fél különleges figyelmet fog a továbbiakban fordítani azért, hogy erősítsék a elkötelezettségüket a bilaterális és multilaterális kihívások megoldása érdekében. E racionálisnak tekinthető elmélet alapja az, hogy egyre kevesebb nemzetközi probléma oldható meg valamilyen mértékű transzatlanti véleménycsere, együttműködés és megegyezés nélkül, függetlenül attól, hogy a problémák gazdaságiak, biztonságpolitikaiak vagy egyszerre ilyenek és olyanok is. Ez így volt a közelmúltban, és várhatóan a jövőben is így marad.

A transzatlanti kapcsolatok jövőjéről az elmúlt négy évben az óceán mindkét partján különböző vélemények láttak napvilágot a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodástól (TAFTA) a ma még nem teljesen tisztázott "Atlanti Közösség" gondolatáig. Néhány elképzelés (pl. a "fine tuning" stratégia) status quo orientált, vagyis a kapcsolatokat ugyan némileg módosítani, alakítani kell, de alapvető változtatásokra nincs szükség, más elképzelések célja pedig az Egyesült Államok és az EU közötti együttműködés elmélyítése és kibővítése.

Egyik javaslat esetében sincs arról szó, hogy a nulláról kellene indulni, hiszen a NATO-n és az amerikai-EU párbeszéden kívül és számos más bilaterális rendszer és struktúra ugyancsak működik. A jövőbeli transzatlanti feladatok jobb megértése és megoldása érdekében ezeknek a kapcsolatoknak szükségszerűen el kell tolódniuk, és sokkal hatékonyabban új programok felé kell irányulniuk.

Összességében az óceán két partja közötti kapcsolatokban az öt alábbi stratégia megjelenésére lehet számítani: a) folyamatos finom igazítás, b) a transzatlanti biztonsági szövetség megújítása, c) gazdasági integrációs megállapodás, d) a globális és regionális kihívásokra adandó válaszok koordinálása, e) az átfogó partnerséget rögzítő megállapodás kidolgozása. Ezek a stratégiák természetesen nem zárják ki egymást, megvalósulásuk lehet egymástól független, de össze is kapcsolódhatnak egymást erősítő, építő elemekké. Az, hogy végül is melyek fognak dominálni, már a közeljövőben észrevehető lesz.

A szankciók vége Kompromisszumkötéssel ért véget az a kereskedelmi vita, amely több mint két éve bontakozott ki az Egyesült Államok és az Európai Unió között. Az okot két törvény szolgáltatta. A Helms-Burton néven ismertté vált jogszabály szankciókkal fenyegette meg mindazokat a cégeket - köztük az EU tagállamaiban működőket is -, amelyek tulajdont szereztek a Kubában államosított, egykor amerikai tulajdonban volt vállalatokban, a D'Amato-törvény pedig a líbiai és iráni energiaszektor befektetőivel szemben helyezett kilátásba büntetőintézkedéseket. A nemrégiben Londonban tartott Egyesült Államok-EU csúcson bejelentették: a felek közti alku értelmében az Egyesült Államok mentesíti a szankciók alól az érintett cégeket, amiért cserében az EU vállalta, hogy erősíti az együttműködést az Egyesült Államokkal a nemzetközi terrorizmus visszaszorítása és annak érdekében, hogy Irán ne juthasson tömegpusztító fegyverekhez. Egyidejűleg a felek megállapodtak a "transzatlanti gazdasági partnerségről" is, amelynek értelmében a kétoldalú kereskedelmi forgalomban számos jelentős szektorban - így a mezőgazdaságban, a gépiparban és a szolgáltatásokban - lebontják a még meglevő akadályokat.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére