Lehetett volna jobban!

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 5. számában (1998. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Két kormányzati ciklusban, 1990-98 között kitüntetett éveket éltünk, amikor a magyar gazdaság lényegi viszonyait tekintve paradigmát váltott: szocialistából kapitalista lett, mennyiségi nyitottsága - nem kevéssé a multinacionális cégek globalizáló, integráló hatásán keresztül - minőségivé vált. Az eseményeket átélő megfigyelő mérlegkészítése - bármennyire is objektivitásra törekszik - szükségképpen szubjektív, hiszen a történések közvetlenül érintették és érintik. Ennek ellenére a kortárs értékelése is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jövőbeli szakértőknek legyen mit kutakodniuk majdan régmúlttá lett mai közelmúltunkról.

Az 1990. évi feltételek

Az Antall-kabinet tökéletesen csődbe jutott rendszer átalakításának feladatát kapta örökül úgy, hogy a szocializmus működésképtelenségének szindrómája még nem vált a közvélemény számára egyértelműen nyilvánvalóvá. A termelés még alig csökkent, egészen minimális volt a munkanélküliség (1989 végén 24 000 ezer fő). Igaz, az infláció már emelkedővé és két számjegyűvé vált, de a reáljövedelmek még nem zuhantak.

Az örökség legsúlyosabb része a gazdaság alacsony és romló hatékonyságú tulajdonviszonyaiból eredeztethető mély szerkezeti gyengeségeiből adódott. Ennek a következménye volt, hogy a bővített újratermelés mindinkább szűkítetté vált, illetve csak növekvő eladósodással volt szimulálható. Miközben az egy főre jutó dolláradósság alapján a világ élvonalába kerültünk, jelentős, lejárat nélküli követelésállományunk halmozódott fel transzferábilis rubelben, ráadásul kamatmentesen, aminek a törlesztésére nem látszott remény. A dollárban fennálló adósság és kamatainak visszafizetéséhez rendelkezésre álló kapacitások a KGST piacainak igényei szerint épültek ki, ezért jobbára versenyképtelennek bizonyultak mind a belföldi, mind a nyugati piacokon. Az adósság ügyét különösen ezek a szerkezeti problémák tették nehézzé.

Ugyanakkor az átalakulás közvetlen feltételei bármely más szocialista táborbeli országnál jobbak voltak. A szocialistának nevezett rendszer nálunk jóval korábban megbukott, mintsem arról a politikai szentenciát kinyilvánították volna. A több évtizedre visszanyúló reformok során megteremtődtek a piacgazdaság szimulált intézményei és szabályozói, a nyolcvanas években megnyílt vállalkozói lehetőségek pedig már erősen feszegették a rendszer kereteit. A Németh-kormány kőkemény intézkedésekkel (a rubelexport szigorú engedélyezésével, a turistaellátmány befagyasztásával, a támogatások drasztikus csökkentésével, a forint és a rubel jelentős leértékelésével, hatalmas áremelésekkel és vámemelésekkel) több mint egyéves huzavona után el tudta érni, hogy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) készenléti hitelszerződést kötött velünk 159 millió SDR-ről. Ettől függött az Európai Unió 1138 millió dolláros, ötéves hitelkeretének a megnyitása is. Az utolsó pillanatban sikerült tető alá hozni az 1990. évi árucsere-megállapodást is a Szovjetunióval. Ezzel a külső feltételek úgy-ahogy rendben voltak.

A működőképesség külső kereteinek megteremtésén túl a gazdasági rendszerváltozást elősegítő törvények egy része is előkészületben volt. Így a már elfogadott társasági és költségvetési törvényen kívül kidolgozták az államháztartásról, a jegybankról, a pénzintézetekről, a befektetési alapokról szóló, továbbá az ár- és versenytörvényről, a koncessziós, a csőd-, a számviteli és az előprivatizációs törvényről szóló javaslatot. A gazdasági átalakulást levezérlendő, legalább féltucatnyi, szakmailag értékelhető programból lehetett válogatni. Az Antall-kormány Nemzeti Megújhodási Programja is elismerte, hogy Magyarországon kialakultak a piacgazdaság gyorsított bevezetésének feltételei a piaci viszonyokhoz könnyen adaptálódó környezet révén. Ám ekkor még nagyon kevesen voltak tisztában ennek a jelentőségével, s akik értették, azok is sokféleképpen értelmezték.

Társadalmi várakozások

A politikai rendszerváltozás előestéjén az ország a demokrácia, a szabadság és európaiság jelszavától volt hangos. Amint az a szólamok mögötti társadalmi akarat kutatásából kiderült, Európán az ország azt a nyugati világot értette, amelyet fogyasztóként ismert. A Nyugathoz tartozás egyöntetű elfogadásában a magas életszínvonal utáni vágy mutatkozott meg. A demokráciát, a függetlenséget és a szabadságot a választópolgárok úgy tekintették, mint a jólét megteremtésének eszközét; 1989 végén még a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 73 százaléka is így voksolt. Egy akkortájt készült közvélemény-kutatásban a válaszadók 97 százaléka a legfontosabb pártpolitikai célnak az életszínvonal emelését tartotta. Ezt követte csak a függetlenség, a demokrácia és az egyenlőség akarása. A kapitalizmus mellett a válaszolók csupán 10 százaléka voksolt. Nagyon figyelemre méltó, hogy ezzel szemben majdnem 40 százalék szavazott a szocializmusra. Más szociológiai vizsgálatok is azt mutatták ki, hogy a társadalom többsége szociáldemokrata beállítottságú, szociáldemokrata a szó nyugati értelmében. Miközben elfogadja a piacgazdaságot (amiről, tegyük hozzá, az akkori Magyarországon keveseknek volt fogalma) erőteljes követelményeket támaszt az állammal mint gazdasági szereplővel szemben. Rendszerváltozáson a társadalom többsége az előző rendszer kedvezőtlen anyagi következményeinek elhárítását értette, de nem az egész múlt megtagadását. Nagyon leegyszerűsítve: az emberek jobb szocializmust akartak. S ennek az igénynek feleltek meg az akkori pártprogramok is.

Az első szabad választásokat követően felállt koalíciós kormányban helyet foglaló KDNP például egyaránt elutasította a totális állami (köz)tulajdont és a "korlátlanul versengő kapitalizmuson alapuló gazdasági rendet". Ez a párt olyan társadalom mellett kötelezte el magát, amelyben "mindenki biztosítani tudja személyisége kibontakoztatását, testi és lelki szükségletének önerejéből való kielégítését". A Független Kisgazda és Földmunkás Párt a magántulajdon elsődlegességén alapuló szociális piacgazdaságtól gazdasági fellendülést, a vállalkozások megerősödését, a lakásproblémák megoldását és a területi különbségek kiegyenlítését remélte, és ezt is ígérte.

A koalíciót vezető MDF programjában tartózkodott a durva magántulajdonlástól. Vegyes tulajdonviszonyok létrejöttének szükségességéről szólt, ahol egymás mellett él a kis- és középüzemek magántulajdona, az önkormányzatok tulajdona a valódi szövetkezetekkel, továbbá az egyesületek, a városok, a községek, a közalapítványok, a gazdakörök, az ipartestületek, a polgárok tulajdona, ami felfogásuk szerint az oszthatatlan állami tulajdon valódi társadalmasítását jelentette. Az MDF akkor azt vallotta, hogy a gazdasági demokrácia feltétele a munkavállalók egyenjogúsítása a vállalkozókkal és a tulajdonosokkal. Az így értelmezett piacgazdaság szociális részén a szocializmusban megindult tömeges elszegényedés feltartóztatását értették, nem pedig a tőkeelosztás arányainak korrigálását. Jövedelemkiigazításokat ígértek a bérekben, a szociális rendszerben, a nyugdíjrendszerben, a lakáspiacon és a hátrányos helyzetű térségek javára is.

Az Antall-kormány szándékai

Az MDF vezette koalíciónak két kormányprogramja volt, az egyiket Antall József, a másikat Boross Péter terjesztette a parlament elé. Ezenkívül számos közbülső program is készült - az éves gazdaságpolitikai tervezeteken kívül is -, amelyek részben a kormányon belüli politikai erők vetélkedésének, részben pedig a sikertelenségből adódó helyzetek kényszereinek voltak köszönhetők. (A sok program közül legismertebb Kupa Mihályé volt, amely azonban a pénzügyminiszter személyes véleménye maradt, nem emelkedett ugyanis kormányprogram rangjára.)

A néhai miniszterelnök programjának alapvetése a svájci "Battell Europe" intézetben készült, s így igen-igen kevés köze volt a kormánykoalíciót alkotó pártok elgondolásaihoz, beleértve az MDF-ét is. Ezt az ellentmondást Antall József azzal próbálta feloldani, hogy szóbeli előterjesztésében olyan elemeket vett be a hivatalosság rangjára emelkedett írásbeli szövegbe, amelyek a koalíciót alkotó pártok ízlése szerint valók voltak, illetve kiiktatott a partnerének nem tetsző részeket. A Nemzeti Megújhodás Programja mindenekelőtt a szociális piacgazdaság megvalósításának szükségességét hangsúlyozta, egyrészt a vállalkozói szabadság helyreállításával, másrészt az állami újraelosztás megerősítésével, a létminimum alatt élők, a művészetek, az oktatás, az egészségügy, a kutatás, az egyházak fokozott állami támogatásával. Az új kormány felelősséget vállalt a polgárok szociális biztonságáért. A tulajdon átalakításánál "társadalmilag ellenőrizhető, igazságos" megoldásokat ígért, aktív foglalkoztatási politika kidolgozása mellett. Gyors külföldi nyitásról szólt a külföldi tőke beáramlását segítve, földet ígért azoknak, akik megművelik, de igazságot a parasztságnak, amelynél az 1947-es esztendőt tekintik mértékadónak. Az új kormány folytatni kívánta az árliberalizációt; a programban szerepelt a Versenyhivatal felállítása, az államháztartás reformja, a bankrendszer privatizációja, a tőzsde fejlesztése, az energiafüggőség csökkentése, a tárgyalások megkezdése a szlovák féllel a nagymarosi építkezés kárainak helyreállításáról. A kormány a programban csak néhány főbb mutatót számszerűsített. A program írói úgy gondolták, hogy kétéves átalakulás után a gazdasági növekedés évi 3-4 százalékos lehet, ekkorra az infláció egy számjegyűre zsugorodik. Emellett a forint konvertibilitását már 1991-ben elérhetőnek vélték.

Más mércével

E naiv, de jó szándékú programból igen kevés teljesült. A piacgazdaság kiépítése éppen csak megkezdődött, szociális jelleget egyáltalán nem tudott ölteni. Nem is csoda, hisz a szociális piacgazdaság modelljéhez - a szocialista világrendszer kihívására adott válaszként - a legfejlettebb tőkés országok is hosszú, sikeres (de ellentmondásoktól sem mentes) fejlődés után jutottak el. Mély recesszióba került ország, mint amilyen 1990-93 között Magyarország volt, erre képtelen. Ezért történelmileg igazságtalan az MDF vezette kormány megítélése programjának teljesítése alapján. A programból ugyanis azért valósult meg igen-igen kevés, mert az a legtöbb vonatkozásban illuzórikusnak bizonyult. Egyáltalán nem számolt a transzformációs válságból adódó recesszióval, a szükségszerűen magasra szökő inflációval és munkanélküliséggel. Nem lehetett a fogyasztást növelni ott, ahol a GDP jelentősen visszaesett, s ahol az adósság növelése nem jöhetett szóba. A létezett szocialista gazdaság lappangó csődje 1990-94 között manifesztálódott. Ám az emiatt előálló összeomlást még nem tudták ellensúlyozni a felépülést megalapozó magántulajdoni viszonyok.

Az Antall- és Boross-kormány teljesítménye megítélésének mércéjéül inkább azt kellene választani, hogy vajon e kormányok megtettek-e minden tőlük telhetőt abban a számukra adatott mozgástérben, s azt tették-e, ami a programjukban szereplő szociális piacgazdaság modelljének megformálódását hosszabb távon szolgálhatja?

Ebből a szempontból úgy értékelhető, hogy az Antall-kormány - számos programja ellenére - 1990-92-ben sodródott, követte a viharos sebességgel beköszöntő összeomlást, amire egyáltalán nem volt felkészülve. Erőfeszítései mindössze arra irányultak, hogy elkerülje a külső fizetésképtelenség bejelentését. Nem tudta kihasználni a politikai rendszerváltozással számára megnyílt történelmi esélyt, mert - leegyszerűsítve - nem a Németh-kormány idején megkezdett gazdasági átalakulás kontinuitására helyezte politikájának hangsúlyát, hanem ideológiai hadjáratba kezdett, és a diszkontinuitást kívánta értékké tenni. Ugyanakkor gazdasági téren e tekintetben sem tudta egyértelműen megformálni a szándékait. Nem voltak tisztázottak az Antall-kabinet előtt az állami tulajdon lebontásának elvei; a kárpótlás körüli vita mintegy háromnegyed évre megbénította a parlament munkáját. Akkor, amikor az átalakulás sarkalatos törvényeit kellett volna meghozni. Felemás volt a külföldi tőkéhez való viszonya is: akarta is, meg nem is a külföldi tőke magyarországi térhódítását. A privatizáció során különféle osztogatásos technikákkal is megpróbálkoztak, mert a nemzeti középosztály megteremtése vált prioritássá a tulajdon hatékony működtetésének elvével szemben, ezért volt létfontosságú a "ki privatizáljon" kérdése.

A tulajdonosi átalakulás így a lehetségesnél lassúbb ütemben zajlott, pedig ez alapozta volna meg a piacgazdaság kiépítését. Ugyanakkor az állam gazdasági szerepében előrenyomult. A tulajdoni átalakításban az állami/kormányzati befolyásolás lett a meghatározó. A vállalatok (kényszer szülte) részvénytársasággá alakulása során tartalmilag egyértelművé vált az addig bizonytalan állami tulajdonosi szerep. Az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságnál befagyasztották a tartósan államinak tekintett tulajdont. A hitel- és a bankkonszolidációk folyamán jelentősen megnőtt az állami tulajdon aránya a gazdaság legnagyobb részét kézben tartó pénzintézeteknél.

Az állam - felgyorsuló eladósodása során - rátelepedett a hazai megtakarításokra, s ezáltal meghatározó mozgatójává vált a kamatlábaknak, valamint az inflációnak. A támogatások leépítéséből adódó, úgynevezett korrekciós inflációt követően a költségvetés adóigénye vált az infláció új felhajtóerejévé. Az állami redisztribúció új formái jelentek meg. Egyrészt az Állami Vagyonügynökségen és az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságon keresztül, tehát a parlament megkerülésével történő, rejtett újraosztás formájában. Másrészt, minthogy az üres államkassza korlátozta a folyó fizetéseket, mind több lett a jövőt terhelő ígérvény: garanciavállalások, illetve a vállalkozások tartozásainak átvállalása formájában.

Az állami szerep előtérbe kerülését jelezte, hogy az állami jövedelemelvonási és újraelosztási arány a GDP-hez viszonyítva 1990-94 között emelkedett, holott a piacgazdaság logikájának a centralizáció és a redisztribúció csökkentése felelt volna meg. Ez hozott volna rendszerváltozást az állami elvonás és újraosztás tekintetében, ami segítette volna a legális vállalkozói szféra (ki)fejlődését. A kiigazítás azonban elmaradt, mert elmaradt magának az államháztartásnak az átalakítása, miközben a transzformációs válság következményeinek jó része itt csapódott le (adós-, hitel-, bankkonszolidációk, kieső bevételek, megnőtt szociális transzferigények stb.). Mindezek következményeként jelentős mértékben megnőtt az állam adóssága. Az államháztartás bruttó adóssága 1994 végén majdnem háromszor akkora volt, mint 1990 decemberében. A konszolidált bruttó államadósság a GDP százalékában 1994 végén 82,5 százalék volt az 1990. évi 60,3 százalékkal szemben. Ezen belül különösen rapid növekedést mutatott a belföldi államadósság, amely az 1990. végi 70,4 milliárd forintról 1025,4 milliárd forintra duzzadt négy év alatt. (A GDP százalékában 3,6 százalékról 23,5 százalékra emelkedett.)

A kormányzati ciklus végére jelentős fordulat állt be az ország külföldi pozícióit illetően. A folyó fizetési mérleg - amely 1990 óta aktívummal zárt - 1993-ban 3,5 milliárd dolláros hiányt mutatott. Ezzel ismét növekedésnek indult az ország dollárban számított adóssága. Ennek a veszélyével az Antall-kabinet már 1993 elején tisztában volt, exportösztönző gazdasági csomagját azonban csak az év szeptemberében léptette életbe.

A konszolidált államadósság alakulása
Megnevezés 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Bruttó állomány (Mrd Ft) 1260,2 1675,4 1919,7 2959,8 3601,3 4750,6 4942,0 5413,0
a GDP %-ában 60,3 67,1 65,2 83,4 82,5 86,5 74,7 64,7
Ebből:
belföldi (Mrd Ft) 74,4 137,7 355,6 823,0 1025,4 1349,0 1801,3 2861,5
a GDP %-ában 3,6 5,5 12,1 23,2 23,5 24,5 27,2 34,2
Külföldi (Mrd Ft) 1185,8 1537,7 1564,1 2136,8 2575,9 3408,3 3140,7 2543,0
a GDP %-ában 56,8 61,5 53,2 60,2 59,0 62,0 47,5 30,4

Az utolsó év

Az akkor meghozott intézkedések elégtelennek bizonyultak a kedvezőtlen folyamatok feltartóztatására. Így az 1993 decemberében Boross Péter, kijelölt miniszterelnök által ismertetett kormányprogram ismét kilátásba helyezte az export ösztönzését bizonyos importkorlátozások bevezetése helyett. Ennek ellentmondóan az infláció hűtése érdekében vállalta a semleges árfolyam-politikát, s tett olyan ígéreteket, amelyek tovább növelték az állami költekezést (a szociális védőháló megerősítése, az agrárszféra sokoldalú támogatása, az infrastruktúra kiemelt fejlesztése, a lakásépítés feltételeinek javítása, válságkezelés a bank- és adóskonszolidáció folytatásával, a kis- és közepes vállalkozások támogatása, az egyházi ingatlanok viszaadásának felgyorsítása). Ez a program hangsúlyt helyezett a korrupcióval szembeni fellépésre és a magánosítás elmélyítésére. Lényegében azokkal a kérdésekkel foglalkozott - tekintettel a választások közeledtére -, amelyek az idő tájt leginkább benne voltak a levegőben.

A rövid ideig hatalmon levő Boross-kabinet - programja ellenére - nem tudta megakadályozni a további külsőegyensúly-romlást. A folyamatok kedvezőtlen alakulása 1994 tavaszán a kormány számára is teljesen nyilvánvalóvá vált. Az ekkor készült kormányzati előterjesztésben a szakértők megemlítették annak a lehetőségét, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya az év végére elérheti a 3-4 milliárd dollárt (a tényleges 3,9 milliárd dollár lett), ami veszélyezteti az ország külső finanszírozhatóságát. Az előterjesztésben ezt megelőzendő, a szakértők szükségintézkedések bevezetésére tettek javaslatot. Felhívták a figyelmet arra, hogy a kedvezőtlen tendencia csak átfogó, az államháztartás egészére kiterjedő reformokkal tartóztatható fel, amelyekről a választásokat követően haladéktalanul dönteni kell. Ám a választásokra készülő kormány már nem vállalt semmiféle népszerűtlen döntést.

Az MSZP-SZDSZ-kormány kedvezőtlenebb kül- és belgazdasági, valamint társadalmi körülmények között vette át az országot, mint a rendszerváltozás első kabinetje. A 90-es évek első felében a kétpólusú világgazdasági rend felbomlásával válságba kerültek a fejlett országok is. Az Európán belül meghatározó német gazdaság gyengélkedett, az Európai Unió belső problémáival volt elfoglalva. Kelet- és Közép-Európa már nem váltott ki belőlük olyan érdeklődést, mint az évtized elején. A térség több szempontból is veszélyes terepnek bizonyult a befektetők számára. Korábbi kelet-európai kapcsolataink szétestek, leállt az orosz motor. Bár az ipar, az építőipar, a beruházási folyamat és az export növekedésnek indult, a növekedés olyan importtöbblettel párosult, amit a kivitel emelkedése nem tudott ellentételezni. Így a külső eladósodás tovább erősödött, tekintettel arra is, hogy a választások évében jelentősen visszaesett a külföldi működőtőke beáramlása. Ugyanakkor komoly leértékelési és inflációs várakozás halmozódott fel a vállalkozói szférában.

A termelés alakulása (előző év = 100)
Megnevezés 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Ipari termelés 95,0 90,7 81,6 90,2 103,9 109,7 104,6 103,4 111,1
Építőipari termelés 98,7 86,1 84,9 95,3 97,6 106,5 85,2 105,6 110,0
Mezőgazdasági termelés 98,2 95,3 93,8 80,0 90,3 103,2 102,6 104,9 100,0

Az új kormány programja

A központi költségvetés első félévi deficitje (184 milliárd forint) megközelítette az 1993. évi GFS egyenleget (199,7 milliárd forint), ráadásul az elsődleges egyenleg tovább emelkedő passzívumot jelzett. A folyó fizetési mérleg hiánya 2 milliárd dollárt tett ki, már ekkor meghaladva az egész évre előirányzott mértéket. A nettó adósságállomány 1994 első félévében 3 milliárd dollárral emelkedett. Az adatok alapján úgy tűnt, hogy az előző rendszer lebontásából eredő válság után a gyenge versenyképességű termelési bázison meginduló növekedés újabb válságszakaszba löki a gazdaságot, amely a fizetésképtelenség bejelentésének veszélyével fenyeget. Az MSZP vezette kabinetnek ezért mindenekelőtt a külső finanszírozási válság elhárítására kellett összpontosítania.

Az 1994 nyarán felálló kormány programja - ellentétben elődjével - a koalíciós kormányzást vállaló pártok programjaira épült, azok egyeztetésével született meg a koalíciós egyeztetési tárgyalások során. A program hosszabb és rövid távra határozott meg feladatokat. A rövid távú intézkedések a fizetési válság közvetlen veszélyének elhárítására szolgáltak. A gazdaság működőképességének megőrzése érdekében elsősorban a költségvetési túlköltekezést kívánták visszaszorítani, továbbá felhasználni az árfolyam-politikát a külkereskedelmi egyensúlyromlás feltartóztatására. Kilátásba helyezték az energia árának emelését, de 1994-1995-ben a nyugdíjak reálértékének megőrzését is. A rövid programban foglalkoztak az Expo, Bős-Nagymaros ügyével, az adós- és a bankkonszolidációk, valamint a Kedvezményes Részvényvásárlási Program leállításával.

A hosszabb távra szóló terv középpontjában a tartós növekedés feltételeinek megteremtése szerepelt. Ezt a program a piacgazdaság intézményeinek megerősítésével, megfelelő külgazdasági politikával és az államháztartás reformjával kívánta elérni. Nagy hangsúlyt helyeztek továbbá a foglalkoztatás bővítésére, az infrastruktúra fejlesztésére, az agrárgazdaság válságának megoldására, a környezetvédelemre és a funkcionális jellegű iparpolitikára. Mindezt három évre szóló tervezetben szándékoztak összefoglalni, amelyet a munkaadókkal és a munkavállalókkal együtt aláírt átfogó társadalmi gazdasági megállapodás erősített volna meg.

A program a készpénzes megoldások előtérbe helyezésével gyorsítani akarta a privatizációt a versenyszférában, továbbá a közszolgáltatások terén és a bankrendszerben. A tartós állami tulajdonban maradó vagyon kezelésére pedig piaci megoldásokat választott. Új privatizációs törvényt és a privatizáció átfogó ellenőrzését, irányítását betöltő intézmény felállítását tervezték. A kárpótlást 1995 végéig be akarták fejezni. A program kitért arra is, hogy az MNB-ről le kell választani a kereskedelmi banki funkciókat, a tőzsdét meg kell erősíteni, és új nyugdíjpénztárakat, valamint kockázatitőke-társaságokat kell létrehozni. A kínálatélénkítés középpontjában a beruházások és megtakarítások ösztönzése állt.

Az államháztartási reform nullabázisú költségvetés készítését ígérte, továbbá az elkülönített állami pénzalapok felülvizsgálatát és csökkentését. Tartalmazta az adórendszer korszerűsítését (lépések az egykulcsos áfa bevezetése felé), a minimáladó megszüntetését, az átalányadó kiterjesztését, a fogyasztási adók valorizációját, egységes befektetési adókedvezményeket, valamint a lakásberuházások áfa-visszatérítésének visszaállítását egy bizonyos értékhatáron felül. A programban szerepelt az adószabályok áttekinthetővé tétele, a vámok és importletétek GATT- és EU-konformmá tétele, a teljesítményarányos finanszírozási módszerek elterjesztése, az önkormányzatok függetlenségének növelése a központi kormányzattól, a nyugdíj- és egészségbiztosítás reformja és nem utolsósorban az országos területfejlesztési koncepció kidolgozása.

A foglalkoztatási politikában azzal számoltak, hogy a piacgazdaság megélénkülése esetén is magas lesz a munkanélküliség szintje. A munkaerő-kereslet ösztönzése érdekében a kormány ki akarta terjeszteni a részfoglalkoztatást, a nonprofit szervezetek hálózatát, és járulékfizetési könnyítésekkel akarta serkenteni a tartós munkanélküliek foglalkoztatását. A külgazdasági politika a külföldi működőtőke-beáramlás elősegítésére, elveszett piacaink visszaszerzésére és új piacok feltárására irányult. A négyéves gazdasági program úgy kívánta a "strukturálisan megalapozott, exportorientált gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését", hogy egyidejűleg csökkenjen a munkanélküliség, fékeződjék meg az infláció, javuljon vagy legalábbis ne romoljon a külső és belső egyensúly, és tompítsák az átalakulás terhei miatt éleződő szociális feszültségeket, azokat elviselhető keretek között tartsák.

Főbb életszínvonal mutatók előző év = 100%
Megnevezés 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Bruttó átlagkereset 117,9 128,6 130,0 125,1 121,9 124,9 116,8 120,4 122,3
Egy keresőre eső reálbér 100,9 96,3 93,0 98,6 96,1 107,2 87,8 95,0 104,9
Egy főre jutó reáljövedelem 103,4 98,2 98,3 96,5 95,3 102,7 94,7 99,9 101,5
Megtakarítási ráta* 5,2 9,6 18,0 15,1 9,9 12,0 13,9 16,6 kb. 16
* A háztartások összes nettó megtakarítása (pénz és felhalmozás) összes jövedelméhez viszonyítva.

A vállalások nagyrészt teljesültek

A kormányzati ciklus egészét tekintve a vállalt feladatok többsége teljesült: elhárult a külső fizetésképtelenség veszélye, felgyorsult a privatizáció, a piacgazdaság építése, export- és beruházáshúzta növekedési pályára került a gazdaság, javult a külső és belső egyensúly, s valamelyest a regisztrált munkanélküliség, illetve csökkent az ILO szabályai szerint munkanélkülinek számítók száma. Adós maradt viszont a kormányzati politika az államháztartás komplex reformjával. Az államháztartás reformjával immár a harmadik pénzügyminiszter is elvérzett (tudniillik először Kupa Mihály, majd Békesi László és Bokros Lajos). Részintézkedések történtek, olyanok, mint az Államkincstár felállítása, egyes elkülönített állami pénzalapok összevonása, a közbeszerzési törvény elfogadása, a minimáladó eltörlése, a társasági adó csökkentése, az átalányadózás bevezetése (majd korlátozása), s nem utolsósorban a nyugdíjreform, ami a legnagyobb horderejű változás volt. Az államháztartásban a minőségi, tartalmi jellegű átalakításokkal szemben mennyiségi megszorítások történtek az elsődleges egyenleg aktívvá tétele és az aktívum növelése érdekében. De a fékek feloldásával a kiadási oldal bármikor visszanőhet korábbi relatíve (GDP-hez viszonyított) magas szintjére.

Az állami jövedelemcentralizáció és redisztribúció tekintetében tehát a piacgazdaságra való átmenet megrekedt, ami aszinkronban van a termelési oldal magánosításának előrehaladásával, és ez fékezi a profitérdek érvényesülésének intenzitását.

Nem sikerült a kormánynak tető alá hozni a társadalmi-gazdasági megállapodást, főként azért, mert az erről folyó tárgyalások időszakában nem volt miről megállapodni. A finanszírozási válság elmélyülése, az ebből adódó bizonytalanság, Békesi Lászlónak mint pénzügyminiszternek a lemondása ellehetetlenítette a középtávú terv elkészítését.

A Horn-Kuncze-kormány csak a parlamenti ciklus végén, a választásokra készülve került olyan helyzetbe, hogy bizonyos társadalmi csoportoknál, elsősorban a nyugdíjasoknál valamelyest kompenzálja a társadalmi átalakulásból adódó jövedelemvesztést. Ez a feladat - feltételezhetően - még jó néhány kormány programjában szerepelni fog anélkül, hogy az átalakulás veszteseit ténylegesen kárpótolnák. Az MSZP vezette kormány fennállásának ideje alatt a szociális feszültségek éleződtek, részint a stabilizációs csomag révén a tőkés jövedelemelosztási rendszer primátusának előtérbe kerülésével, részint pedig mert a gazdasági konszolidáció elsősorban a külföldi tőkének volt köszönhető, amely a GDP-nek 1997-ben a 30 százalékát állította elő.

A gazdasági fejlődés főbb mutatói előző év = 100%
Megnevezés 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
GDP volumenváltozása 0,7 -3,5 -11,9 -3,1 -0,6 2,9 1,5 1,5 4,4
Lakossági fogyasztás változása 2,3 -3,6 -5,9 0,0 1,9 -0,2 -7,1 -3,1 1,0
Bruttó állóeszköz-felhalmozás változása 7,0 -7,1 -10,4 -2,6 2,0 12,5 -4,3 6,3 8,0
Regisztrált munkanélküliség rátája év végén 0,4 1,9 7,8 13,2 13,3 11,4 11,1 10,7 10,4
Folyó fizetési mérleg egyenlege (Mrd dollár) -1,4 0,1 0,3 0,3 -3,5 -3,9 -2,5 -1,7 -1,0
Külföldi működőtőke-beáramlás (Mrd dollár) 0,2 0,3 1,5 1,5 2,4 1,1 4,5 2,0 2,1
Államháztartás GFS szerinti egyenlege (Mrd forint) -46,3 7,0 -75,8 -207,2 -230,1 -367,3 -372,8 -212,6 -380
Bruttó adósságállomány (Mrd dollár) év végén 20,4 21,3 22,6 21,4 24,6 28,5 31,7 27,6 23,7
Nettó adósságállomány (Mrd dollár) év végén 14,9 15,9 14,6 13,3 15,7 18,9 16,3 14,3 11,2

A helyzet 1998 nyarán

Az MSZP vezette kormány programjának teljesülését számba véve - az említetteken túl - elsősorban időbeli elcsúszások vethetők fel. Következően a kormányzás első nyolc hónapjának hezitálásából, majd az ezt követő stabilizációs csomag bevetéséből.

A stabilizáció kikényszerülése és a nagy horderejű stabilizációs intézkedések felborították az egyenletes növekedés terveit. Az 1994-ben megindult növekedés stagnálásba váltott át, az infláció előbb fölszaladt, s csak ezt követően kezdett el mérséklődni.

Azok az eredmények, amelyek 1998 nyarán a magyar gazdaságban megmutatkoznak, a mintegy 10 éve tartó gazdasági rendszerváltozás gyümölcsei.

A gazdaságirányítás reformjait követően először a Németh-kormány hozott rendszerváltozás értékű döntéseket. Az Antall-kormány idején bekövetkezett változások a transzformációs válság legmélyebb szakaszában születtek, amikor az előző rendszer lebontása volt az erőteljesebb, az új rendszer kiépülése volt a gyengébb folyamat. A csőd- és a felszámolási eljárások, a hitel-, adós- és bankkonszolidációk után lassan megkezdődő növekedés az ország eladósodásának felgyorsulásához vezetett, ami a külső finanszírozhatatlanság veszélyével fenyegetett. A finanszírozási válságon a stabilizációs gazdaságpolitika lett úrrá. A Bokros-csomag egyfelől a maga nagyon erős hatású döntéseivel meg tudta nyugtatni a külföldi hitelezőket, s ezzel rövid időn belül elhárult a fizetésképtelenség veszélye. Másfelől olyan újraelosztási változást eredményezett, amelynek nyomán a jövedelmek a vállalkozói szféra javára csoportosultak át - elsősorban a lakossági fogyasztás megszorítása révén. Az államháztartás elsődleges egyenlegének aktívvá tételével az állami költekezés is visszaszorult, s ez kedvezményezte az államadósság alakulását.

A transzformációs és adósságválságon 1998-ra túljutott magyar gazdaság a konszolidáció szakaszába érkezett. A termelés szférájában a gazdasági rendszerváltozás befejezettnek mondható. A GDP-nek körülbelül a 80 százalékát már a magánszférában állítják elő. Az egykori szocialista vállalatok átalakulása és átalakítása egyben jelentős termelékenységnövekedéssel párosult, és olyan szerkezetváltást eredményezett, amelynek nyomán leépültek a gazdaságtalan, nem piacképes tevékenységek. A gazdasági kapcsolatok szabályozójává a piac vált. A magas feldolgozottságú, korszerű termékek előretörésével jelentős mértékben megváltozott az export és az import szerkezete. A hazai exportbázis zömét azok a multinacionális cégek adják, amelyek függetlenek a szűk belső piac változásaitól. A gazdaság megkezdődött konszolidációja a külföldi tőkének volt köszönhető, amely a stabilizáció évei alatt anticiklikus módon viselkedett. Fejlesztési döntéseit nem a kényszerből beszűkített belső piachoz igazította, hanem országhatárunkon túlnyúló szélesebb perspektívában gondolkodott, expanziójához felhasználva a magyar gazdasági tér nyújtotta előnyöket.

Ellentmondások

Ebből következően az 1997-ben magasabb üteműre váltó növekedés rendkívül egyenetlen. Nagy különbségek mutatkoznak a tekintetben, hogy az egyes cégek mennyiben tudtak elszakadni a hazai piacoktól s rákapcsolódni a külsőkre. A növekedés és a növekedési potenciál erősen szóródik ágazati, szakágazati hovatartozás szempontjából, a cégek tőkeerejét és piacszerző képességét figyelembe véve, továbbá vállalatnagyság és tulajdonosi összetétel alapján. S mindezen ismérvek regionális összefüggésekben is kimutathatók. A gazdaság átlagmutatóiban kifejezhető konszolidáció mögött tehát igen nagy a szóródás. Az ebből adódó feszültségeket kívánja a gazdaságpolitika ez idő szerint a kis- és középvállalkozások megerősítésével, a beszállítói program szervezésével feloldani.

A rendszerváltozás eredményeként a tulajdoni, termelési, a kül- és belpiaci, a pénzintézeti viszonyok gyökeresen átalakultak: mozgásuk a tőke logikáját és törvényszerűségeit követi. Nagyon kevéssé változott viszont az állami elvonások és újraelosztások rendszere. A kincstár felállítását és a nyugdíjrendszer reformját kivéve érdemi, reformértékű döntések ez ideig nem születtek az állami feladatok újradefiniálását illetően. Az állami elosztási rendszer változatlansága egyfelől rosszul működő állami mechanizmust és intézményrendszert tart életben, amely számos területen az ellehetetlenülés, a működésképtelenség irányába tart. Másfelől - az elvonási oldalról tekintve - korlátozza a vállalkozói szféra versenyképességének növekedését.

Amennyiben az államháztartás kiadási oldalára nehezedő nyomást a gazdaságpolitika a deficit növelésével véli feloldhatónak, úgy lefékeződik a megindult dezinfláció, valamint kamatlábcsökkenés, és a gazdaság könnyen visszakerülhet abba az adósságspirálba, amit 1998 nyarára elhagyhatónak véltünk. Erre annál is inkább megvan az esély, mert már az 1998-ra elfogadott költségvetés is azt jelezte, hogy elakadt az államháztartás kiigazítása. A vállalt elkötelezettségek pedig tovább feszítik - a választási ígéretektől függetlenül is - az államháztartás kiadásait. Ráadásul olyan periódusban, amikor a költségvetés bevételei közül kikopnak a privatizációs befizetések.

A makrogazdasági adatok alapján a gazdasági rendszerváltozás sikeresnek mondható. Sikerült elhagyni az előző, zsákutcának minősülő termelési-tulajdoni rendszert, és olyan fejlődési perspektíva nyílt az ország számára, amely idővel reálissá teszi a felzárkózást Európa fejlett térségéhez. 1998 nyarára kiszélesedett a gazdaságpolitika mozgástere. Az új kormánynak a finanszírozási válság elhárításának akut problémája helyett a növekedés tartósításával, bázisának kiszélesítésével, az ország EU-csatlakozásának előkészítésével kell foglalkoznia. Az adósság- és adósságszolgálati ráták jelentős esése, konszolidációja - amely részint az adósságtörlesztéseknek, de még inkább az exportkapacitások jelentős bővülésének volt köszönhető - lehetővé teszi, hogy az előttünk álló felzárkózási periódusban friss külföldi források bevonásával szélesítsük ki a belső akkumulációs bázist. A folyó fizetési mérleg hiánya akár meg is haladhatja a külföldi tőkebeáramlás mértékét is, ha az export és a beruházások emelkednek, mert ez esetben tarthatók a GDP-hez, illetve az exportteljesítményekhez viszonyított, mára kialakult, nemzetközi viszonylatban is elfogadható adósság- és adósságszolgálati ráták. Lehetséges és szükséges is az úgynevezett modernizációs deficit a technikai korszerűsödés felgyorsítása érdekében.

A gazdaság egésze előtt megnyílt perspektíva azonban társadalmilag egyenlőtlen eloszlású: nem teremt minden állampolgár számára azonos lehetőséget. A növekedés hozamai is egyenlőtlenül oszlanak el. A rendszerváltozással nem a jobb szocializmus jött el, mint azt 10 évvel ezelőtt a társadalom többsége áhította, hanem tőkés viszonyok teremtődtek. Az ebből adódó konfliktusok még csak ezután fogják megterhelni a gazdaságpolitikát, elsősorban a költségvetési politikát. Ez nem lesz kisebb kihívás az új kormány számára, mint volt az előző rendszerváltó kabineteknek a szocializmus legyűrésének öröksége és a piacgazdaság alapjainak megteremtése.

Az adósságteher alakulásának mutatói
Megnevezés 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Bruttó adósságállomány az export százalékában 245,0 251,2 195,0 160,8 221,8 261,6 178,7 135,1 88,0
Nettó adósságállomány az export százalékában 168,5 188,3 125,2 97,9 133,4 171,8 89,0 65,0 kb. 38
Adósságszolgálat* 40,3 46,8 32,2 32,4 40,9 52,0 39,1 37,3 kb. 22
ebből kamatszolgálat 16,7 16,7 11,5 9,1 10,4 12,0 9,4 6,1 kb. 4
* Középlejáratú hiteltörlesztés és nettó kamatfizetés előtörlesztések nélkül az export százalékában.

 

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére