Gazdaságpolitikai ciklusok

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

1990-1998

Megjelent a Cégvezetés (archív) 5. számában (1998. július 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A rendszerváltozást megelőzően a magyar tervgazdaságra az újra és újra erőre kapó, majd kifulladó reformhullámok voltak a jellemzők. Ezek számos eredményt hoztak, de végeredményben, politikai okokból eleve korlátozott hatókörük és az ismétlődő visszarendeződések következtében, nem tudták igazán hatékonnyá tenni a gazdaságot.

 

Az elmúlt nyolc esztendő a magyar társadalom és a gazdaság történelmi jelentőségű szakasza, így a bekövetkezett változások minősítéséhez kétségtelenül történelmi távlatra van szükség. Ennek hiányában mindenfajta értékelés - bevallottan vagy sem - vagy érzelmi, politikai eszmékhez való kötődés, vagy a rövid távú szemlélet, a mindennapok kényszereiből fakadó békaperspektíva jegyeit hordozza. Ráadásul a könnyebb kezelhetőség miatt is hajlamosak vagyunk a társadalmi-gazdasági történések elkülönülő szakaszait a választások alapján létrejövő kormányok működési ideje szerint elhatárolni. Ám a vizsgált 1990-98-as időszak egyáltalán nem a kormányzati ciklusok alapján írható le igazán, hanem sokkal inkább a gazdasági helyzetből adódó gazdaságpolitikai kihívások szerint.

Értékelés nem lehetséges

Mindezeknél is fontosabb talán, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerváltozás első kormányzati ciklusában (1990-94) a politikai, jogi intézményi változtatások képezték a gazdaságpolitika legfőbb területeit, miközben a gazdaságban is súlyos válságjelenségek rakódtak egymásra. A második kormányzati ciklusban (1994-98) már inkább az alapjaiban létrejött politikai, jogi intézményrendszer gyakorlati működtetése, illetve a működtetés feltételeinek megteremtése volt a döntő feladat, miközben a gazdaságban ismét súlyos belső és külső egyensúlytalanságok jöttek létre.

A feladatok ilyen eltérő jellege miatt meglehetősen nehéz vagy majdnem lehetetlen reális értékelést adni az egyes kormányzati ciklusok tényleges politikai és gazdasági teljesítményeiről. A rendszerváltozást végrehajtó közép-kelet-európai országok példája is azt igazolja, hogy a teljes rendszerváltozás végrehajtása túlmutat egyetlen kormányzati cikluson, így bizonyos problémák megoldásának - például a privatizációnak - a halasztása az első szakaszban látszólag stabilizáló szerepet játszott, de esetleg a későbbiekben súlyos, nehezen kezelhető gondokat okozott.

Mindezek arra intenek, hogy elhamarkodott lenne akár csak hozzávetőleges értékelést készíteni az elmúlt két kormányzati ciklus teljesítményéről. Egyébként is meglehetősen nehéz válaszolni arra a történelmietlen kérdésre, hogy a ténylegesen megtörténtekhez képest vajon a (még) lehetséges megoldások nagyobb eredményekre, gyorsabb átalakulásra vezethettek volna-e. Mindenesetre a hazai társadalmi-gazdasági átalakulás elmúlt két kormányzati ciklust átfogó szakasza nemzetközi összehasonlításban a sikeresebb megoldások közé tartozik, és remélhetőleg ez a sikeresség továbbra is jellemző marad.

Előzmények

A rendszerváltozást megelőzően a magyar tervgazdaságra az újra és újra erőre kapó, majd kifulladó reformhullámok voltak a jellemzők. Ezek számos eredményt hoztak, de végeredményben, politikai okokból eleve korlátozott hatókörük és az ismétlődő visszarendeződések következtében, nem tudták igazán hatékonnyá tenni a gazdaságot. A romló versenyképességgel párosuló keresletélénkülés pedig újra és újra gyors eladósodáshoz vezetett. Míg a hetvenes évek eladósodása öszszességében növekedést finanszírozott, a nyolcvanas években ez már csak a stagnáláshoz volt elegendő.

A szabad választások eredményeként 1990 májusában megalakult, MDF vezette kormány szociális piacgazdaság megteremtését ígérte. Az első hónapok bizonytalankodásának, a gazdasági folyamatok szűken vett politikai-hatalmi megfontolásokon alapuló megközelítésének - az állami vállalatok vezetői ismételt megválasztatásának, a privatizációs folyamat fékezésének, illetve centralizálásának - kedvezőtlen hatását csökkentette, hogy a fiskális és monetáris politika lényegében az előző kormány stabilizációs döntéseinek nyomvonalán haladt.

A benzin árának drasztikus, de közgazdaságilag indokolt emelését - amely azonban tényében és módszerében is ellentmondott a társadalom rendszerváltozással kapcsolatos, a kormány által sem eloszlatott illúzióinak - belpolitikai válság, az úgynevezett taxisblokád követte. Ennek hatására (tulajdonképpen paradox módon) gazdaságilag ésszerű megoldás, árliberalizáció született. Bár a gazdaságpolitikusok szükségtelennek tartották a sokkterápiát, a KGST összeomlása, s ennek következtében is a belföldi piac összezsugorodása valódi sokkot okozott a magyar gazdaságban.

A kormány 1991-ben "Stabilizáció és konvertibilitás" címen négyéves, radikális reformokat is tartalmazó gazdasági programot fogadott el.

Szigorú költségvetési és monetáris politika alkalmazására került sor. Az államháztartás 1989-ben még a GDP több mint 4 százalékát kitevő hiányát 1990-ben aktívum váltotta fel, s a belföldi pénzügyi megtakarítások gyors bővülése az 1991. évi hiányt is fedezni tudta. A nettó belföldi aktívák növekedési üteme (7-9 százalék) 1990-91-ben jóval elmaradt a nominális GDP-étől. S bár a széles értelemben vett pénztömeg növekedési üteme némileg meghaladta a GDP növekedési ütemét, figyelembe véve az intézményi rendszer történelmi léptékű átalakítását, a tranzakciós pénzkereslet növekedését, a sorban állás viszonylagos mértékének csökkenését, a lakossági devizaszámlák liberalizálását, a háztartások pénzkeresletének ugrásszerű növekedését, inkább az a következtetés adódik, hogy a monetáris politika 1990-ben enyhén restriktív, 1991-ben pedig semleges lehetett.

A makrogazdasági stabilizáció mellett a másik fő feladat a piacgazdaság intézményi és jogrendszerének kialakítása, működési feltételeinek, mechanizmusának megteremtése volt. Ez egyrészt privatizációt, másrészt a civilizált piaci magatartás normáinak kialakulásához szükséges intézmények létrehozását és szükséges jogszabályok kiadását igényelte.

A magyar privatizáció alapvetően piaci jellegű volt, s a vagyont valódi tulajdonosok kezébe adta. E folyamat során azonban visszatérően felerősödött az állami ellenőrzés és a belföldi vevők (meghatározott csoportjai) kedvezményezésének igénye. Emiatt a privatizáció előbb lelassult, amit viszont - a bevételek csökkenése miatt - privatizációs nekibuzdulás követett. Így az 1990. évi centralizált privatizációs program kifulladása után 1991-92-ben decentralizált és a külföldi tőke bevonására jobban építő módszerek alkalmazása következett.

A civilizált piaci magatartás normáinak bevezetése és elterjedése mindenekelőtt a vállalatok költségvetési korlátjának erőteljes megkeményítését követelte meg. Ez többek között a költségvetési támogatások radikális lefaragásában, szigorú - az öncsőd intézményét is tartalmazó - csődtörvény alkalmazásában és korszerű számviteli szabályzatok kialakításában öltött testet. (Ez utóbbi a kötelező veszteségfedezeti tartalék és leírás eljárási szabályai révén jórészt megakadályozta látszólagos nyereség kimutatását.) De idetartoztak a pénzügyi közvetítő rendszerrel, a versennyel, a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos törvények is.

A mikroszférában jelentős strukturális változásokat kényszerített ki az 1991-ben ismét nekilendült privatizáció, az 1992. január elsején életbe lépett - és 1993 közepéig érvényben volt - szigorú csődtörvény, valamint a korszerű pénzintézeti és számviteli törvény. Ez mindenekelőtt a veszteséges termelés felszámolását, a vállalati struktúra korszerűsítését, a tartalékok kényszerű mozgósítását hozta meg. Igaz, az értékesítési válsággal való időbeli egybeesés olyan kapacitások összeomlását is előidézte, amelyek részben talán megmenthetők lettek volna. A tőkehiány és a magas kamatok miatt - amin a régióban kiemelkedő mértékű külföldi működőtőke-beáramlás csak keveset tudott enyhíteni - új beruházásokra csak kismértékben került sor. A GDP csökkenése közepette a beruházási ráta 20 százalék körül maradt, a fogyasztás viszonylag kisebb mérséklődését pedig a készletek drasztikus csökkenése tette lehetővé.

Elvetélt növekedés

A piacgazdasági átmenet 1992 végén befejeződött első szakasza nagy áldozatok árán, de jelentős eredményt ért el a stabilizációban. Megszilárdult a külső egyensúly, érzékelhetően csökkent az infláció. Ez sokak számára felcsillantotta a növekedés esélyét, noha a fogyasztás GDP-hez viszonyított magas, illetve a beruházások alacsony aránya forrásoldalról a növekedés gátjává vált. Az életben maradt üzleti szféra jelentős része a vagyonfelélés (például az amortizáció folyó kiadásokra fordítása) és a jövedelemeltitkolás különböző formái révén finanszírozta magát; a befejezetlen, félbemaradt vagy éppen meg sem kezdődött piacgazdasági reformok pedig a még meglevő erőforrások pazarló felhasználásához, elvesztéséhez vezettek. Az illuzórikus reményekkel szöges ellentétben 1993-ban az egyensúly drámaian romlott, miközben növekedés sem volt, majd az 1994-ben megindult növekedés a tarthatatlan szintű, évi 3,5-4 milliárd dolláros egyensúlyhiány fennmaradásával járt együtt.

Az infláció csökkenése ugyancsak 1992 végén lassult le, s az 1993-ban még kimutatható csekély lassulás már a reáleffektív árfolyam felértékelődésének volt a következménye, amely lényeges tényezője volt a külkereskedelmi egyenleg romlásának is. Ez utóbbi másik fontos előidézője a restriktív pénzpolitika feladása volt, ami egyrészt az államháztartási deficit növekedésében, másrészt a kamatok mesterséges letörésére irányuló monetáris politikában öltött testet. Mindezek ellenére a beruházások 1993-94-ben összesen is csak 15 százalékkal bővültek, ami a kialakult alacsony szinthez képest csak szerény emelkedés. A növekvő belföldi kereslet a gyenge versenyképességű hazai termelés - mint adottság - mellett csökkentette az exportkényszert és felerősítette az importéhséget.

Az export 1992-93. évi kifulladásában minden bizonnyal szerepet játszottak a megelőző évek piacvesztésének késleltetett hatásai is. A vállalatok egy része eleinte létfenntartási ösztönétől hajtva, szinte bármi áron hajlandó volt más piacra szánt kapacitásain a fejlett piacgazdaságokban is eladható termékeket gyártani. Ez azonban - gyakran nagyon veszteséges volt, illetve az időközben kialakult nyugati recesszió miatt - nem volt fenntartható.

Az 1992. nyári-őszi fordulat nemcsak a makrogazdasági mutatók romlásában, hanem a deklarált gazdaságpolitika megváltozásában is kimutatható. Ekkor fogadta el a kormány új munkaprogramját. Ezzel nemcsak félbemaradt a korábbi program számos kulcseleme (az államháztartási reformhoz például hozzá sem kezdtek), hanem a már említett módon fellazult a monetáris és fiskális politika, sőt gyakorivá vált a konfliktusok feloldását a piaci helyett állami eszközöktől váró felfogás. A csődtörvény enyhítése, a hitelkonszolidáció alkalmazott módszere, az egyre több vállalatra kiterjeszteni kívánt reorganizáció, az osztogatásos privatizációs technikák előtérbe kerülése és a külföldi tőke ambivalens megítélése nemcsak a költségvetés pozícióját rontotta, de puhította a bankok, az állami és magánvállalatok költségvetési korlátját. Az inflációs várakozásoktól elszakadó kamatok pedig a háztartások megtakarításaira hatottak kedvezőtlenül.

Az időszak egyik legjelentősebb akciója az 1992-93. évi hitelkonszolidációt követően 1993-94-ben megvalósított bankkonszolidáció volt. Az előbbi mindenekelőtt a "nemzetgazdasági fontosságúnak" nevezett, nehéz pénzügyi helyzetbe került vállalatok hiteleinek bankoktól történő, hitelkonszolidációs kötvények ellenében (a névérték 90-100 százalékáért) való megvásárlása volt, mintegy 60 milliárd forint értékben. Ennek ellenére a bankok problematikus követeléseinek értéke 1993 végén még mindig több mint 400 milliárd forintot tett ki (az időközben életbe lépett új minősítési előírások szerint). Ezért a kormány - mivel e követelések miatt várható veszteségtömeg nemcsak a bankok alaptőkéjét, hanem a betétek jelentős hányadát is veszélyeztette - 1993-ban bankkonszolidációról döntött. Ezt az előző akciótól eltérően nem a bankok portfóliótisztításával, hanem állami feltőkésítésével, ennek érdekében speciális, hosszú lejáratú államkötvények kibocsátásával hajtották végre. Az állami költségvetést a nettó 300 milliárd forint értékű hitel- és bankkonszolidációs kötvények kamata igen jelentősen terhelte, ennek nagysága 1994-ben a GDP 1,2 százalékát, 1995-ben a GDP 1,6 százalékát tette ki.

A gazdasági reformokat és a piaci privatizációt lefékező, illetve leállító, a kereslet mesterséges élénkítésével is próbálkozó gazdasági program csak tovább élezte a gazdaságban amúgy is meglevő strukturális feszültségeket, s ezzel gyors növekedés nélkül is az egyensúlyi viszonyok ismételt kiéleződéséhez vezetett. E gazdaságpolitikában szerepe volt a politikai szempontoknak: a választások közeledtével a fogyasztás növelése, az állampolgárok állami vagyonból való kedvezményes részesítése fontos kormányzati céllá vált. E gazdaságpolitikát pedig átmenetileg alkalmazhatóvá tette a külső egyensúlyban a 90-es évek elején elért javulás.

Gazdasági stabilizáció

Az 1994 nyarán megalakult új kormány programja - megállapítva a fizetési mérleg drámai mértékű romlását - kimondta, hogy a gazdaságpolitika fő feladatai közül előtérbe kerül a válságkezelés. A gyakorlatban azonban mintegy fél éven át tartó politikai (és személyi) küzdelem alakult ki, amelynek során a kormány gazdaságpolitikája ugyan szigorodott, de nem kellőképpen. A leértékelés, a nyugdíjemelés, az energiaár-emelés halogatása, illetve mértéke, az 1994. évi pótköltségvetés egésze egyaránt ezt a felemásságot tükrözte. A privatizációs törvény vitája közben szinte leállt a privatizáció, a társadalmi-gazdasági megállapodás előkészítése során az ár-bér megállapodás - a reálbérek jelentős csökkentésének elfogadtathatatlansága miatt - háttérbe szorult, miközben nőtt a szakszervezetek egész gazdaságpolitikát befolyásolni kívánó aktivitása. Kialakulóban volt a stabilizációs feladatoktól önmagát függetlenítő, mindenekelőtt vonzó jövőkép felvázolására törekvő, a gyakorlatban alternatív gazdaságpolitikát ígérő modernizációs program.

A kormány végül is csak az egyensúlyi feszültségek végletes kiéleződésekor, 1995 elején szánta el magát egy kemény, rövid távú stabilizációs program következetes végrehajtására. A késlekedés ekkor immár nemcsak a folyó fizetési mérleg tartós romlásával, de (a mexikói pénzügyi válsággal egy időben) a magyar gazdaságpolitika iránti nemzetközi bizalom alapvető megingásával is fenyegetett. A program 1995 folyamán lényeges változást hozott a monetáris politikában, s jelentősen szigorított a költségvetésen.

A stabilizációs csomag magában foglalta a költségvetési hiány azonnali és folyamatos csökkentését. Ennek fő eszköze a 8 százalékos vámpótlék bevezetése, a forint egyszeri jelentős, majd előre bejelentett mértékű, havi leértékelése és a szigorú bérpolitika volt. Néhány célzott adóemelésre is sor került (személygépkocsik). A tervek között szerepelt a szociális kiadások (később nagyrészt elhalasztott vagy alkotmányellenesnek minősült) lefaragása is. A program jelentős strukturális változtatásokat irányzott elő az államháztartásban, s ambiciózus privatizációs programot hirdetett meg, beleértve ebbe az energetikai szektor és a kereskedelmi bankok eladását is.

A gazdaságpolitikai fordulat a magyar gazdaság külső és belső egyensúlyi helyzetében látványos javulást eredményezett, a konvertibilis folyó fizetési mérleg hiánya az 1994. évi 3,9 milliárd dollárról 1995-re 2,5 milliárd dollárra, 1996-ra 1,7 milliárd dollárra csökkent. A működőtőke beáramlása 1995-ben - részben az energetikai privatizáció következtében - kiemelkedő nagyságú, 4,5 milliárd dollár volt, de 1996-ban is meghaladta (körülbelül 200 millió dollárral) a folyó fizetési mérleg hiányát, ami - a portfólióbefektetések megindulásával kiegészülve - lehetővé tette a külföldi nettó adósságállomány csökkentését, illetve a devizatartalékok növelését. Magyarország nettó devizaadóssága az 1994. végi 18,9 milliárd dollárról 1995 végére 16,8 milliárd dollárra, 1996 végére pedig 14,3 milliárd dollárra csökkent. A külkereskedelmi mérleg hiánya az 1994. évi 3,9 milliárd dollárról 1995-re 2,6 milliárd dollárra apadt, majd 1996-ban is ezen a szinten maradt.

Az eredményeket jelezte 1996 elején a forint konvertibilitásának deklarálása. A stabilizáció utólagos nyugtázásaként 1996 tavaszán az IMF-fel megszületett a megállapodás, majd Magyarországot felvették az OECD-be, továbbá javult a nemzetközi hitelminősítő intézetek Magyarországnak adott osztályzata. Magyarország 1996 végére a befektetésre ajánlott országok közé került.

Az 1995. márciusi gazdaságpolitikai csomagterv egyik központi eleme az árfolyam-politika megváltoztatása volt. Ennek keretében sor került a forint egyszeri, 9 százalékos leértékelésére, hogy a magyar gazdaság külső versenyképessége jelentősen javuljon, továbbá hogy - a vámpótlék bevezetésével együtt - nagymértékű csökkenés következzen be az importkeresletben.

Ugyanakkor az egyszeri, jelentős leértékelést követően sor került a csúszóárfolyam-rendszer bevezetésére. Ennek keretében 1995. I. félévének hátralevő részében (napi ütemezésben) havi 1,9 százalékos, a II. félévben pedig 1,3 százalékos leértékelésre került sor. Ez 1996-ban 1,2 százalék volt, 1997-ben 1,1, majd augusztustól 1,0 százalékra csökkent a havi leértékelés üteme. Jól látható, hogy a versenyképesség védelmében a leértékelés lassulása jóval enyhébb volt az inflációénál.

A magyar gazdaság összességében 1995-96 során lényegesen előrehaladt a stabilizációs folyamatban. Az export bővülése 1994 óta két számjegyű. Magyarország külföldi folyó fizetési mérlegének deficitje folyamatosan és számottevően mérséklődik, s ezt a beáramló működőtőke és más, szintén nem adósságot megtestesítő források bőven fedezik, így az ország bruttó és nettó adóssága jelentősen csökkent, az ország nemzetközi pénzügyi megítélése látványosan javult.

A stabilizáció azonban még nem fejeződött be, különösen az infláció magas. Az államháztartási deficit leszorításában az átmeneti elemeknek - egyes költségvetési kiadási tételek tartósan aligha érvényesíthető mérséklésének, a vámpótlék bevezetésének és a privatizációs bevételeknek - volt lényeges szerepe. A struktúrák, a mechanizmusok és az intézmények átalakítása nagyon lassan halad, a kivétel talán csak az Államkincstár létrehozása, majd 1997-ben a nyugdíjreform elfogadása volt. (Például az egészségügyben a kórházi ágyak számának tízezerrel való csökkentése nem kis konfliktusok árán, de megvalósult, azonban a kompromisszumok - az érdemi megtakarítással járó kórház-, illetve épületbezárásokról való lemondás - következtében az elért megtakarítás minimális.)

A stabilizációnak természetesen ára is volt. Az infláció 1995 közepén bekövetkezett megugrása, a megszorító költségvetési és jövedelempolitika nyomán az életszínvonal 1995-96-ban közel 10 százalékkal mérséklődött, különösen a középrétegek bizonyultak vesztesnek. A jövedelmek a lakosság és az államháztartás rovására, illetve a vállalkozások és a külföld javára rendeződtek át. Az egyensúlyi kiigazítás során szükségképpen megtorpant a gazdasági növekedés és lelassultak a beruházások.

A stabilizációhoz komoly illúziók is tapadtak. Sem az a remény nem bizonyult meglapozottnak, amely az infláció gyors visszaesésére számított, sem az az elképzelés, hogy a vállalkozások a számukra (a többi jövedelemtulajdonostól) felszabaduló forrásokat automatikusan beruházásokra fordítják. A túl magas infláció és a túl alacsony beruházás fékezi a gazdasági növekedést. Így bár a fenntartható növekedés egyes előfeltételei létrejöttek (finanszírozható hiányok, nemzetközi bizalom), de mások (például beruházásra késztető környezet, államháztartási reform) nem, vagy csak részben. Ugyanakkor 1996 utolsó hónapjaiban megkezdődött, és 1997-ben érzékelhetővé vált az élénkülés.

Tavalyi folyamatok

A magyar gazdaságban 1997-ben - a korábban megindult alapvető strukturális változások és a radikális egyensúlyi kiigazítás nyomán - egyértelmű elmozdulás történt a mélypontról. Érdemi gazdasági növekedés ment végbe külső egyensúlyromlás nélkül, sőt jelentős és általános külső egyensúlyjavulás mellett.

A belső pénzügyi egyensúly terén a helyzet nem enynyire pozitív: az infláció ugyan alacsonyabb volt, mint a korábbi években, de a lassulás üteme kisebb; az államháztartás egyensúlyi pozíciója közgazdasági megítélés alapján gyakorlatilag azonos volt az előző évivel. Az ország nemzetközi megítélése számottevően tovább javult, ismét vezető közép-európai reformországként kezelnek bennünket.

Bebizonyosodott, hogy az egyensúlyi kiigazításhoz használt átmeneti eszközök kiiktatása nem vezet egyensúlyromláshoz, ha időközben a gazdaság exportképessége alapvetően megváltozik. A vámpótlék megszűnése a külgazdasági folyamatokban nem vezetett semmiféle romláshoz. A kivitel senki által nem remélt 30 százalékos növekedése meghaladta a behozatal szintén igen dinamikus, 26 százalékos emelkedését. Mindkét folyamat erősen koncentrálódott a multinacionális cégek magyarországi vállalkozásaira, ágazatilag pedig a gépiparra. A növekedés kissé diverzifikálódott: valamennyi feldolgozóipari ágazat kivitele bővült. Az import további teret nyert a belföldi piacon, részaránya a hazai kereslet kielégítésében emelkedett. Így a külkereskedelmi mérleg passzívuma 2, a folyó fizetési mérleg hiánya 1 milliárd dollárt tett ki. Mivel a beáramló működőtőke megközelítette a 2 milliárd dollárt, illetve további (nem adósságot megtestesítő) tőkebeáramlások is történtek, az ország nettó adósságállománya jelentősen, mintegy 3 milliárd dollárral, tulajdonosi hitelekkel együtt 11,2, e nélkül 9,7 milliárd dollárra mérséklődött. A külgazdasági egyensúly - a többi közép-európai országtól eltérően - nálunk minden szempontból a vártnál lényegesen kedvezőbben alakult.

A stabilizációval együtt járó stagnáláson túljutott a magyar gazdaság: a GDP több mint 4 százalékkal bővült. A gyakorlat igazolta, hogy nemzetközileg versenyképes kínálat esetén nem szükségszerű az ellentét a növekedés és az egyensúly között. Az ipari és az építőipari termelés egyaránt rendkívül erőteljesen, 11,1, illetve 9,8 százalékkal növekedett. A mezőgazdaság teljesítménye csak alig emelkedett, a szállításé és a kereskedelemé kismértékben csökkent, a távközlésé továbbra is erőteljesen bővült. A magyar gazdaság növekedési üteme Közép-Európában már végre átlagosnak minősül, s kissé meghaladja az EU-országok fejlődési dinamikáját.

Megkezdődött a belföldi kereslet növekedése, a GDP belföldi felhasználása körülbelül 2 százalékkal bővült. Ezen belül a beruházások dinamikusan, 8 százalékkal emelkedtek, bár az ütem nem érte el a szándékoltat. A lakosság reáljövedelme 3 százalékkal, fogyasztása csaknem 2 százalékkal növekedett. A nominális nettó keresetek 24 és a reálbérek 5 százalékos emelkedése messze meghaladta a kormányzati elképzeléseket és az ÉT-megállapodásokat. A feldolgozóiparban a termelékenység körülbelül 13 százalékkal javult, s a reálbérek csak 2 százalékkal növekedtek.

A gazdasági teljesítmények gyors növekedésével összhangban, továbbá az előző két évben bekövetkezett 17 százalékos reálbércsökkenés fényében az említett ütem nem tekinthető egyensúlyrontónak vagy indokolatlannak. A nyugdíjak reálértéke körülbelül 1 százalékkal javult. A háztartások megtakarításainak állománya számottevően, reálértékben is emelkedett.

Az infláció lassulása nem kielégítő, itt ellentmondásos jelenségek mutatkoznak. Az éves átlagos fogyasztóiár-növekedés 18,3 százalékot tett ki, számottevően mérséklődött az előző évi 23,6 százalékhoz képest.

A lassulás azonban főleg az előző évről áthúzódó hatásokból adódott. Az 1997. év végi 18,4 százalékos index csak alig alacsonyabb az előző decemberi 19,8 százaléknál. A tavalyi év második felében a fogyasztói infláció egyáltalán nem mérséklődött, sőt a havi index inkább emelkedett. Ebben a folyamatban bizonyosan komoly szerepe volt az energiaárak tavalyi nagyon erőteljes (az év egészében körülbelül 35 százalékos) növekedésének. Valószínű azonban, hogy a nominálbérek gyors kiáramlása és a dél-kelet-ázsiai pénzügyi válság okozta hazai pénz- és tőkepiaci bizonytalanságok is hozzájárultak az infláció megrekedéséhez. Az energiaárak emelkedésével függ össze az is, hogy az ipari termelői árak növekedési üteme tavaly meghaladta a fogyasztói inflációt, s a dinamika az előző év decemberéhez képest gyakorlatilag nem csökkent. Pozitív jel ugyanakkor, hogy a feldolgozóipar belföldi értékesítési árindexe tavaly igen jelentősen mérséklődött és decemberben már csak 14,4 százalékot tett ki. Ez és az idei januári adatok azt valószínűsítik, hogy 1998 első felében termelői oldalról az infláció erőteljes csökkenésének feltételei létrejönnek.

A pénz- és tőkepiaci folyamatok részben az inflációs bizonytalanságok következményeit, részben - az év második felében - a világgazdaságban kialakult feszültségeket tükrözték. A részvényárfolyam nyárig jelentősen emelkedtek, ezt követően azonban jelentős ingadozások mellett nagyjából változatlan szinten maradtak. A kamatok tavaszig erőteljesen mérséklődtek, de ezt követően részben az MNB óvatos (kamatcsökkenést lassító) politikája, részben a nemzetközi tőzsdeválságok következtében inkább emelkedtek, mint mérséklődtek. Különösen figyelemre méltó, hogy a középlejáratú állampapírkamatokban (referenciahozamokban) komoly növekedés történt, a hozamgörbe kiegyenesedett, ami pesszimista inflációs és kamatvárakozásokra utalt.

Az államháztartásban sikerült a tervezett folyamatokat elérni. Mérséklődött az államadósság, csökkent az állam jövedelemátcsoportosító szerepe, döntés született a nyugdíjreform bevezetéséről. A deficit a GDP mintegy 4,6 százalékát tette ki, kissé alacsonyabb az előirányzottnál. Közgazdasági megítélés alapján a deficit lényegében azonos az 1996. évivel (a pénzügyi elszámolások időbeli eltérése és a változó konstrukciók korrekciója nyomán mindkét hiány nagyjából a GDP 4 százaléka körüli). Az elsődleges mérleg aktívuma kissé mérséklődött, de továbbra is nagyon magas (a GDP 3,6 százaléka).

Problémák és feladatok

A gazdasági szféra egy részében nagy a tőkehiány, erősen hatnak a korábbi vagyonvesztés, illetve -felélés következményei.

Még nem jött létre a társadalmilag elfogadható és finanszírozható állami újraelosztó rendszer, az állam által nyújtott szolgáltatásokkal kapcsolatban széles körű az elégedetlenség.

A gazdasági környezet nem eléggé késztet legális tevékenységre, profittermelésre, a képződő jövedelmek beruházásra történő felhasználására.

A gazdasági szereplők egymásba, saját érdek-képviseleti szervezeteikbe, az államba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalma alacsony szintű, ami jelentősen akadályozza az üzleti életet. A piacgazdasági viselkedés társadalmi elfogadottsága gyenge.

Több ágazatban (például az agrárszférában és egyes szolgáltatásokban) még hiányoznak a hatékony piaci koordináció és a verseny feltételei.

A magyar gazdaságban a piacgazdaságokban szokásosnál egyelőre erőteljesebb a differenciálódás. A termékek, a termelés versenyképessége rendkívüli módon szóródik. Így még tömegével mennek majd tönkre vállalkozások, és jönnek létre újak. Sokak illúziójával ellentétben a nemzeti vagyon újrafelosztása most sem örök időkre szól: a tehetségtelenebbje, szerencsétlenebbje el fogja veszíteni tulajdonát.

A következő években a magyar gazdaságpolitika aktuális feladatait az EU- és a NATO-csatlakozás érdekeit szem előtt tartva, egyidejűleg minél kedvezőbb csatlakozási feltételeket elérve kell megoldani. Ennek keretében:

A magyar gazdaság intézményi és jogrendszerét még pontosabban az EU-éhoz kell igazítani.

Tisztázni kell a derogációk - a csatlakozás után késleltetve életbe lépő EU-előírások - magyar gazdaság számára fontos körét, s az EU-val való tárgyalásokon ezek elérésére kell törekedni.

Ki kell dolgozni a részben már a csatlakozásig, majd azt követően megszerezhető - a jelenlegi EU-előírások szerint a GDP 4 százalékában maximalizált - támogatások elnyeréséhez szükséges gazdaságfejlesztési programokat.

Fel kell készülni arra is, hogy a csatlakozás 2002 körül remélhető bekövetkezése után napirendre kerül az ún. maastrichti kritériumok teljesítésének szükségessége.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. július 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére