Privatizáció régiónkban

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. június 1.) vegye figyelembe!

Kelet-európai módszerek és szokások

Megjelent a Cégvezetés (archív) 4. számában (1998. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A rendszerváltozás idején született vicc szerint Kelet-Európában a privatizációnak csak három alapfeltétele hiányzik: a valódi tulajdonos, aki felelős döntést hoz az eladáskor, a piaci ár és a fizetőképes vevő. A kelet-európai privatizációs folyamat ellentmondásosságát az okozta, hogy a születő piacgazdaságok által szűkre szabott korlátok között kezdődött meg.

 

A kelet-európai privatizációs technikák kiválasztása során a kormányoknak különböző gazdaságpolitikai célokat kellett rangsorolni. A célok közötti választás azonban elkerülhetetlen feszültségeket okozott, mivel az egyik előnyben részesítése magával vonta a másik elhanyagolását. Az új demokratikus kormányok a tulajdonosváltástól várták a vállalati hatékonyság javulását, a valódi tulajdonosok megjelenését, a költségvetés bevételeinek növekedését és az állampolgárok aktív részvételét. A megoldandó kérdés nem pusztán az volt, mit és mennyit privatizáljanak, ugyanilyen fontos volt a hogyan és a mikor kérdése is. Az államtalanítás módszereit illetően rendkívüli a jelentősége a tulajdoni átalakulás ütemének, másrészt el kellett dönteni, hogy a privatizáció központi irányítás mellett menjen-e végbe, vagy nagyobb teret engedjenek a vállalati, önkormányzati kezdeményezéseknek.

Melyiket a négyből?

A privatizáció négy modelljének alkalmazását számos tényező befolyásolta - az egyes országok tervgazdasági múltból származó öröksége, a külföldi és a belföldi eladósodottság, a gazdaságiegyensúly-hiány, a rendszerváltozás társadalmi támogatottsága, a külföldi tőkével szembeni kormányzati és társadalmi megítélés és a hazai megtakarítások nagysága.

Ahol a közép- és nagyvállalatok privatizációja során a kormányok a készpénzbevétel előnyben részesítése mellett döntöttek, ott elsősorban a külső befektetőnek történő eladást támogatták. A privatizáció döntő mértékben a tőzsdén kívül zajlott. A vásárló lehetett külföldi vagy belföldi, egyéni vagy intézményes befektető. Ennek a módszernek a javára lehetett írni, hogy a készpénzes eladás bevételt eredményezett, a vevő saját vagyonával kockázatot vállalt, és a tranzakció eredményeként tényleges tulajdonos kezébe került a cég, aki a vállalat számára új tudást, ismereteket, technológiát, üzleti kapcsolatokat hozott. A külső befektetőnek történő eladás hátránya viszont, hogy a folyamat sokáig tart, hiszen a kormányzatnak az egyes vállalatokat elő kellett készíteni az eladásra, és főképpen meg kellett találnia a vevőt. A tőkepiac fejletlensége miatt komoly gondot okozott a vállalati vagyon értékelése, valamint a környezeti károk és a vállalati adósságok kezelése. Megakadályozhatta az eladást, ha az adott kormány magas minimumárat szabott és ha ehhez ragaszkodott. Ha a vevő külföldi befektető volt, politikai feszültség is keletkezhetett, a kormányokat sokszor érte bírálat a nemzeti vagyon eladása miatt. Gyakran a legpiacképesebb cégek eladása esetében indult támadás, amit a korlátozott tőkeerejű hazai befektetők vagy éppen a vállalatok menedzserei vezettek. A külső befektetőknek történő eladások nagyobb súlyt kaptak Észtországban, Németország keleti felén és Magyarországon, mint másutt. Németországban az Állami Vagyonügynökség (Treuhandanstalt) viszonylag gyorsan privatizált, és/vagy felszámolt 8500 vállalatot, amelynek során a bevétel másodlagos, a külső tulajdonos megtalálása volt az elsődleges szempont. A privatizáció sajátos formája alakult ki Oroszországban, ahol az úgynevezett a vállalati adósságot részvényért csere során nagy pénzügyi-ipari holdingok folytattak kíméletlen harcot a tulajdon megszerzéséért - elsősorban a nyersanyag-kitermelés és a távközlés területén.

A nagyvállalatok privatizációjának módszerei és az elérendő célok közti összhang
Módszer/cél Jobb vállalatirányítás Gyorsaság és kivitelezhetőség Tőkéhez és szaktudáshoz hozzájutás Több kormányzati bevétel Nagyobb társadalmi igazságosság
Eladás külső befektetőnek + - + + -
Vezetői-dolgozói kivásárlás - + - - -
Kuponos privatizáció ? + ? - +
Spontán privatizáció ? ? - - -
Forrás: From Plan to Market. World Development Report 1996. The World Bank, Washington
Megjegyzés: a + jel a cél és a módszer közötti összhangot, a - jel a kettő konfliktusát, a ? jel a tisztázatlan vagy gyenge kapcsolatot fejezi ki.

A hasznos és az előnytelen

A külső befektetők számára történő értékesítéssel szemben egyes kormányok előnyben részesítették a vállalatvezetés és dolgozók részére történő vagyoneladást. Ezt viszonylag könnyebb volt végrehajtani. Első látásra ez a módszer is bevételt eredményezett, valójában azonban a bevételnek csak csekély része volt készpénz, a nagyobb részt kedvezményes kölcsönnel egyenlítették ki, sok esetben pedig a fizetésnél felhasználták az ingyen szétosztott vagyonjegyeket. A vezetői-dolgozói privatizáció valójában menedzsertulajdonlást eredményezett, a vezetők egy része kedvezményes áron, olcsó hitel felhasználásával jutott tulajdonhoz. A dolgozók a részvényvásárlásnál azt hihették, hogy tulajdonosként megerősíthetik munkavállalói pozíciójukat, a vállalatvezetőknek pedig ideiglenesen szükségük volt arra, hogy beosztottjaik is részvényeket jegyezzenek. A vezetői-dolgozói tulajdonlás a kormányok számára politikailag hasznos lehetett, hiszen maguk mellé állították a befolyásos menedzserelitet, illetve az őket támogató állami bürokráciát. A módszer negatívuma viszont, hogy a vállalat számára nem hozott közvetlenül új tőkét, új technológiát, és ezzel a vállalati szerkezet megmerevedett.

Az ilyen tulajdonosváltás kockázata akkor magas, ha a cég eladósodott és radikális átalakításra szorul. Ez a privatizáció elijesztheti a külső befektetőket, később azonban a külső tőkebevonás elkerülhetetlenné válhat. A vezetői-dolgozói vásárlás különösen ott volt erős, ahol a kormányzati hatalom gyengébb, a munkavállalók jobban szervezettek és a menedzserek pozíciói erősek voltak. Ez nyilvánult meg a lengyel, az orosz és a szlovén esetekben. Szlovéniában az ipar nagy része jelenleg már privatizált, ami azt jelenti, hogy a vállalatvezetők és a volt állami tisztviselők tulajdonába került. Ez sokszor egybemosódott a kuponos, ingyenes privatizációval, amikor a menedzserek és a dolgozók saját vállalatukban szereztek közvetlenül tulajdonjogot. Különösen elterjedt fajtája volt ez a tulajdonosváltásnak a balkáni országokban, ahol a hatalmon levő kormánypárt klientúrát teremtett, a politikailag lojális vállalatvezetőket tulajdonosi pozícióba emelte.

Horvátországban és Szerbiában sajátos politikai kapitalizmus alakult ki, amelyben kormánytisztségek, állami vállalatokban szerzett vezetői pozíciók és magántulajdonok egybefonódnak. Hasonló fejlemények történtek Szlovákiában, ahol a kormánypárt a vezetők tulajdonhoz jutását favorizálta. Északi szomszédunknál a politikai instabilitás, a tulajdonjogok gyakorlásának korlátai, a tulajdonviszonyok átláthatatlansága és az erőteljes állami beavatkozás megakadályozza a vállalatok tényleges szerkezetváltását. A Meciar-kormány ellenzi a stratégiainak tekintett vagyon (távközlés, bankok, közszolgáltatás) tényleges eladását.

A vagyon értéke A privatizáció következtében létrejött magántulajdon terjedelme igen nehezen meghatározható. A mérést nemcsak az akadályozza, hogy a magánosítás folyamata nagymértékben átpolitizált, és a kormányok egymást túllicitálják a piacgazdaságba történő átmenet sebességét, a privatizáció sikerességét illetően. Nehézséget okoz a meghatározásban az is, hogy a már privatizált vagyonban továbbra is jelentős súlyú az állami tulajdon, még ha az kisebbségi is, melynek nagyságát nehéz összesíteni. Az összehasonlítás további nehézsége, hogy az egyes vállalatok vagyonának értékelésére a könyv szerinti értéktől a piaci értékig nagyon sokféle módszer létezik. Bonyolítja a mérést az is, hogy a vagyon eladása más-más módszerrel történik, és az ellenértéket készpénzben vagy valamilyen pénzhelyettesítővel fizetik. Ezért kevés adat áll a rendelkezésre, amely a privatizáció előrehaladását hitelt érdemlően bemutatná. A magánosítás nagymértékben a tőzsdén kívül történt. A magántulajdon arányára következtethetünk a tőzsdei forgalomból. Az elsődleges kereskedelembe bejegyzett vállalatok száma, a tőzsdei kapitalizáció, a napi átlagos forgalom és a tőzsdeindex változása információt ad a magánvállalatok fejlődéséről. Az egyes kelet-európai tőzsdék forgalma és fejlettsége között jelentős az eltérés. A tőzsdei adatokból látható, hogy a cseh és a lengyel esetekben a magas kapitalizáció ellenére a napi átlagos forgalom alacsony, ami a piacok alacsony likviditását jelzi.

A vállalatvezetők, illetve az államapparátus egyes képviselőinek tulajdonossá válásához vezetett az úgynevezett spontán vagy nómenklatúraprivatizáció. A rendszerváltozást közvetlenül megelőzően vagy azt követően az egyes kormányok elvesztették képességüket a vállalati vagyon közvetlen ellenőrzésére, és az állami vagyon és jövedelem jelentős része magántulajdonba került. A vállalatvezetők kihasználták kedvező pozíciójukat, magánvállalatokat hoztak létre, amelyekbe sokszor igen kedvező áron, államilag támogatott kölcsönök segítségével átirányították az állami vagyont. Az állam meggyengült tulajdonosi helyzetét a vállalatvezetők egy része a politikai elit bizonyos csoportjaival összejátszva a saját előnyére használta ki. Ez következett be Lengyelországban, a volt Jugoszláviában, Magyarországon és Oroszországban.

A magánszektor aránya 1996-ban
  A GDP százalékában A nagyvállalati tulajdon százalékában
Bulgária 45 0-25
Csehország 75 50-75
Észtország 70 50-75
Horvátország 50 25-50
Lengyelország 60 25-50
Magyarország 70 50-75
Oroszország 60 25-50
Románia 50 25-50
Szlovákia 70 25-50
Szlovénia 45 25-50
Forrás: EBRD, Transition Report 1996.

Kuponos rendszer

A gyorsaság és a társadalmi igazságosság érdekében vezették be a kuponos (vaucher) privatizációt, amely során sok vállalat részvényei kerültek ingyenesen az állampolgárok tulajdonába. A kormányok a kuponos privatizáció révén radikálisan szakítani akartak a múlttal, és egyúttal próbálták kielégíteni azt a tömegigényt, hogy a társadalmi tulajdon ne a gyanúsan meggazdagodott kevesekhez jusson, hanem mindenkit állampolgári jogon megillessen. Az ingyenes kuponok részvénnyé történő átalakítása azonban pénzügyi intézmények, elsősorban beruházási alapok közvetítését igényelte, amelyek az eredetileg szétszórtnak tervezett tulajdont koncentrálták, és ezzel jelentős vagyoni hatalom alakult ki. A kuponos privatizáció nem hozott bevételt a kormányoknak és tőkejuttatást a vállalatoknak, a tulajdonosi szerkezetben pedig nem hozott létre olyan változást, ami erős tulajdonosi érdekeltséget teremtett volna.

Az ingyenes, kuponos privatizáció Csehszlovákiában kezdődött meg, majd nagyon gyorsan elterjedt a külföldi tőkétől elzártabb országokban is. Csehországban a tőkefelhalmozás gyengesége miatt megjelenő beruházási alapok a régi rendszer lényeges működési zavarainak konzerválódását idézték elő. A vaucher-privatizáció ellenére az állam maradt a fő tulajdonos a fontosabb bankokban, amelyek a legnagyobb beruházási alapokat alapították. A beruházási alapok portfóliójába 200-500 vállalat tartozik, ami gyakran nagyobb potenciál, mint amekkora az ágazati minisztériumok alatt volt. A választott privatizációs stratégia következménye a vállalati átalakulások elhalasztása, a kapun belüli munkanélküliség megőrzése, az alacsony termelékenység és a magas kereskedelmimérleg-hiány. A kuponos privatizáció a tulajdoni átalakulásban csak az első lépcsőnek tekinthető. A tőkepiac megreformálása, a bankuralom korlátozása, végső soron a bankok privatizációja a vállalatok átalakításának szükséges további feltétele Csehországban. Az elhúzódó kormányválság, a szakértői kormány korlátozott hatalma és a közelgő választások azonban lassíthatják az amúgy is akadozó tulajdonváltást.

Lengyelországban a tömeges privatizáció sajátos formája érvényesült, amikor a kormány 15 Nemzeti Beruházási Alapot hozott létre, amelyeknek 500 vállalat került a tulajdonába. Az állampolgárok olcsón részvényekhez jutottak az Alapokban, amelyek a vagyonkezeléssel magáncégeket bíztak meg. Az új kormányban a Szolidaritás az állami tulajdon széles körű, választópolgárok közötti elosztása mellett foglalt állást, míg a liberális Szabadság Unió a vállalatirányítás hatékonyságát tekinti elsődlegesnek, és a privatizációs bevételek növelését szorgalmazza. Az új kormányprogram a vezetői-dolgozói tulajdon terjedésének megállítását és tényleges eladását tartalmazza.

Tőzsdei forgalom 1997-ben
  Budapest Bukarest Ljubljana Moszkva Prága Varsó
Tőzsdei kapitalizáció milliárd $ 14,6 2,2 2,4 122,4 13,1 12,4
Átlagos napi forgalom millió $ 117 2,49 2,5 13 100 28 65
Elsődlegesen jegyzett vállalatok száma 44 75 19 64 43 95
Összes vállalat száma 78 2440 83 202 300 141
Tőzsdeindex értéknövekedése dollárban 1996. decemberhez képest +72 százalék +75 százalék +12 százalék +67 százalék -13 százalék +6 százalék
Forrás: Business Central Europe, The Annual 1997/98.

Elmaradás a Balkánon

Bulgáriában és Romániában a tömeges privatizáció többszöri kísérletre is sikertelennek bizonyult, mivel a kormányok egymásnak ellentmondó célokat próbáltak egyidejűleg megvalósítani, illetve az egyes hatalmon levő pártok között hiányzott az összhang a privatizáció keresztülvitelére. A társadalmi igazságosság és a bevételorientáltság közötti konfliktus, úgy látszik, az elmúlt egy-két évben az utóbbi javára dől el. Erről tanúskodnak a külföldi befektetőknek történt vállalati eladások. A kínálat mennyiségben ugyan nagy, de minőségben elmarad a kereslettől. Bulgáriában a Kosztov-kormány gyors bank- és ipari privatizációt ígért, mivel a vállalatok átalakítása még alig kezdődött el, és a privatizációs bevételekre égető szükség van. 1997-ben mintegy 600 millió dollár értékben adtak el külföldi befektetőknek vegyipari, rézkohászati és cementipari vállalatokat. Bulgáriában az állami vagyonnak mindössze 18 százalékát magánosították, de a kormány a következő három évben ezt 75 százalékra kívánja növelni. Romániában 1997 során az Állami Vagyonalap 2700 vállalat eladását hirdette meg és mintegy 1200 eladására került ténylegesen sor, amelyek nagy része kis- és középvállalat volt. A Ciorbea-kormány nyilatkozataiban már többször állást foglalt a külföldi stratégiai befektetőknek történő eladás mellett, a gyakorlatban azonban a teljes ellenőrzés átengedése helyett inkább csak a résztulajdon megszerzését tenné lehetővé néhány ágazatban. A külföldi tőke befolyásától, a privatizáció káros rövid távú hatásaitól és a szakszervezetek reakcióitól való félelem jelentősen lassítja az átalakulást.

Az igazi reformok

A kelet-európai országok privatizációja az ellentmondó célok következtében lényegesen nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogyan azt az átmenet kezdetén a kormánypártok programjaikban megfogalmazták. Szinte mindegyik országban egyszerre alkalmazták a különböző privatizációs modelleket, de a nagyvállalatok és a bankok esetében az állami tulajdon még mindig jelentősnek mondható. A választott privatizáció technikája jelentősen meghatározza a vállalati reform mélységét, és olyan szervezeti változásokat indít el, amelyek befolyásolják az átmenet gyorsaságát és költségeit. A privatizáció módszerei első látásra csupán technikai jellegűnek tűnnek, valójában azonban kifejezhetik a társadalom értékítéletét és gondolkodásmódját a rendszerváltással kapcsolatban. A privatizáció nem vége, hanem kezdete a vállalati reformoknak.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére