A bűn ára

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. június 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 4. számában (1998. június 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

Hazánkban 1993 és 1997 között évente körülbelül 500 000 bűncselekmény vált ismertté. Tavaly százezer lakosra átlagosan 5056,1, Budapesten 7145,9 bűncselekmény jutott. Az országban minden huszadik, a fővárosban minden tizenegyedik ember valamilyen bűncselekmény károsultjává, sértettjévé, áldozatává vált. A bűnözés korábban nem tapasztalt mértékben érinti az egész társadalmat, közvetlenül egyre többen, közvetve mindannyian megfizetjük a bűnözés árát. De hogy valójában melyek és milyen nagyok a bűnözés okozta közkiadások, arra nagyon nehéz választ adni.

Több elmélet alapján igyekeznek mérni a bűnözés anyagi következményeit, közvetett társadalmi hatását, de Magyarországon ez idáig nem végeztek olyan kutatást, amely a bűnözés árát de facto próbálta volna kimutatni. Dr. Kövér Ágnes kriminológus szerint nálunk nem terjedt el a költség-haszon elemzésen alapuló gondolkodásmód, nincs hagyománya és gyakorlata olyan gazdasági szemléletnek, amelynek alapján tüzetesen vizsgáljuk, mi mennyibe kerül a bűnözéssel kapcsolatban, jóllehet ez Nyugat-Európában és Amerikában régóta bevált módszer. Ott a költségelosztás és -elszámolás nem az intézmények adminisztratív céljait követve történik. Az anyagi eszközök lebontása funkcionális.

Magyarországon ettől teljesen eltérő az allokáció. A pénzek elosztása, nyilvántartása, könyvelése egészen más szempontokat követ, mint amilyeneket az adott intézmény fő tevékenységi köre diktálna. Nem számolják, vajon mennyit költünk például gyanúsítottak előállítására, kihallgatásokra, előzetes letartóztatásra. Az adatok adminisztratív, könyvelési szempontokat követve ömlesztve jelennek meg, ezért hihetetlenül nehéz kiválasztani közülük az egyes közvetlen tevékenységekhez, részterületekhez tapadó jelzőszámokat. A kutatómunkát tovább nehezíti, hogy az intézményeknek bizonyos határok között nem érdekük az átlátható gazdálkodás. A titkolózás és ködösítés is tetten érhető néhol.

Felderítetlenül A büntetőeljárások nem érintik az elkövetők teljes körét, hiszen nem mindegyik bűncselekmény válik ismertté. A százalékban kifejezett felderítési mutató tavaly 38,5, a nyomozási eredményesség 49,3 százalékos volt. A rendőrség az apró bűncselekményeket, amelyeknél a felderítés esélye szinte nulla, gyakran fel sem veszi a kinyomozandó ügyek közé, a súlyos bűncselekmények felderítésére azonban nagy erőket mozgósít. Minél súlyosabbak a bűncselekmények, annál jobbak az eredményességi mutatók.

Közvetlenül és közvetve

A bűnözésért sokféle árat fizetünk - folytatja dr. Kövér Ágnes. Megfizetjük a bűncselekmények által közvetlenül okozott kárt, fizetünk hosszabb távon, közvetetten jelentkező következményeikért, és viseljük az elkövetők kézre kerítésének, büntetőeljárás alá vonásának, büntetésének költségeit.

Egyes vélemények szerint a felderítési és büntető igazságszolgáltatási rendszeren nem lehet gazdaságossági szempontokat számon kérni. A jogállamiság vívmányairól, az emberi jogok tiszteletben tartásáról és érvényesítéséről, az európai normákhoz való igazodásról nem mondhatunk le azért, mert ez sok pénzbe kerül. Dr. Kövér Ágnes azzal egyetért, hogy a nyomozási módszerek, büntetőeljárások, büntetési formák közül nem választhatunk kizárólag annak alapján, hogy azok drágák-e vagy olcsók. Összeverni valakit a kihallgatás során vagy tyúklopásért akasztást elrendelni olcsó és hatékony eljárás a történelmi példák tanúsága szerint, azonban természetesen nálunk ilyesmi szóba sem kerül. Abban, ahogy' a bűnözőkkel bánunk, kultúránk tükröződik, amelyben mélyen meggyökerezett az emberi jogok és az európai normák tisztelete.

Ezen túl azonban van létjogosultsága és értelme a vizsgálódásnak: mi mennyibe kerül ténylegesen, vajon elég hatékonyan és céljainkkal összhangban használjuk-e fel a rendelkezésünkre álló összegeket, vagy a szervezeti rendszerben vannak olyan pazarló mechanizmusok, amelyeket ki lehet és ki kell iktatni.

A bűnözés pénzben mérhető összes következménye a direkt, forintban kifejezhető veszteségből és a társadalmi költségekből tevődik össze. Amint azt dr. Kövér Ágnes mondja, a társadalmi árat nagyon nehéz, szinte lehetetlen kiszámítani. Ha például valakit megerőszakolnak, az erőszak időtartama alatt elszenvedett testi-lelki megrázkódtatásokon túl is sérül, esetleg kezelésre szorul, előfordulhat, hogy soha életében nem tud családot alapítani. Ennek az árát a társadalom fizeti meg. Ha azonban az országban jól szervezett áldozat- és tanúvédelmi rendszer működik - ami természetesen pénzbe kerül, tehát a direkt költség nő -, az áldozat bekerül a rendszerbe, ezáltal a társadalmi költség csökken, nagyobb béke lesz az állampolgárok körében, ami hosszú távon anyagilag is sokkal inkább kifizetődő. (A dolog erkölcsi előnyeiből itt a köz javára is szolgáló anyagi haszon kovácsolható.)

Magyarországon jelenleg nincs jogilag tisztázott rendszere a tanú- és áldozatvédelemnek, gyakori tehát, hogy az áldozat inkább nem tesz feljelentést, az emberek inkább nem mennek el tanúskodni. Igaz ugyan, hogy védelmi rendszer hiányában nincs direkt költség, de a veszélyeztetettség olyan mélyen aláássa a társadalom morálját, a hétköznapok biztonságát, hogy hosszú távon biztosan többe kerül mindannyiunknak. A hazai és nemzetközi statisztikák szerint a legtöbb bűnelkövető a fiatalkorúak és a fiatal felnőttkorúak közül kerül ki. Gyakori, hogy a fiatalkorúak (is) előzetes letartóztatásban várják az eljárás végét.

A kriminológusnő szerint azon külön érdemes elgondolkodnunk, hogy egy első bűncselekményes fiatalkorúnak miért kell várhatóan hosszú ideig előzetes letartóztatásban lennie, miért kell őt elszakítani a családjától, miért kell kivenni az iskolából. Ha egy jól működő rendszer keretében pártfogó gondjaira bíznák, aki naponta-kétnaponta meglátogatná, miközben élhetné a megszokott életét az eljárás befejezéséig, az olcsóbb, társadalmi oldalról nézve hasznosabb lenne - különös tekintettel arra, hogy ezt a fiatalkorút a társadalom az előzetesből már aligha kapja viszsza ép emberként. Dr. Kövér Ágnes úgy tartja, az előzetes letartóztatás a büntető igazságszolgáltatás egyik legpazarlóbb formája.

A bűnözés egyik legérzékenyebb anyagi következménye a büntetőeljárás. Megtalálják az elkövetőt, bekerül az igazságszolgáltatás rendszerébe.

Dr. Kövér Ágnes szerint a kiszabott büntetéseket vizsgálva érdemes mérlegelni, hogy az enyhébb súlyú bűncselekmények esetében a szabadságvesztésnél olcsóbb és hatékonyabb büntetési módokat is lehetne alkalmazni, amelyek révén az elítéltek még némi hasznot is termelnek. Ilyen büntetés a közmunka, amit néhány megyét kivéve nem alkalmaznak. Amikor ez a büntetési forma bekerült a Btk.-ba, nem gondolták át anyagi és infrastrukturális hátterét, kiszabásának feltételeit. Ahhoz, hogy valóban jól működjön, hivatásos pártfogói rendszerre, szervezett, rendszeres munkaalkalmakra lenne szükség, invesztációra, ami persze hosszú távon térülne meg. Egy kutatás során összehasonlították a szabadságvesztés és a közmunka költségtényezőit, és egyértelműen bebizonyosodott, hogy a szabadságvesztéshez kötődő kiadás többszöröse a közmunkák szervezési költségeinek. Természetesen büntetésként nem lehet mindenkit közmunkára ítélni. Bizonyos bűncselekmények elkövetőit börtönbe kell zárni.

Ülni jobb? Ha valakit a helyi önkormányzat államigazgatási hatósága pénzbüntetéssel sújt, és ő nem fizeti be a pénzt, a büntetést átváltoztatják fegyintézetben letöltendő büntetésre. Be kell vonulnia a dutyiba. Ott körülbelül napi kétezer forintot ül le, ami több mint kétszeresébe kerül a bv.-intézetnek és az adófizető állampolgároknak. Ez ugyan ráfizetés, mégis fontos, hogy valamilyen módon szankcionálják a cselekedetét - ha már a pénzbüntetést nem fizette be.

A dutyi a legdrágább

A szabadságvesztés a legköltségesebb büntetési forma. A büntetés-végrehajtási (bv.) parancsnokság kimutatásai szerint az egy fogvatartottra jutó napi költség 2419 forint. Tavaly 13 550 elítéltet tartottak fogva. (Dr. Kövér Ágnes adatai szerint a börtöntartási díj a bv. által megadott szám kétszerese. A két adat közti különbség a kriminológusnő szerint abból fakad, hogy a bv. csak közvetlen költséget számol, nem számol ingatlanértéket, amortizációt, egyebet.)

A büntetés-végrehajtás sok szempontból nagy bajban van, hiszen a börtönök túlzsúfoltak, rossz az épületek állaga, korszerűtlenek, alacsony az állomány fizetése, sok a túlóra. Az igazságszolgáltatásban mégsem azt szorgalmazzák, hogy bizonyos réteg kikerüljön a szabadságvesztésre ítéltek köréből például az alternatív büntetések révén, hanem azért lobbyzik, hogy fenntarthassa, kiterjeszthesse és megerősíthesse ezt a drága intézményi formát.

Kecskeméten nemrégiben körülbelül 500 millió forintért új, modern, európai színvonalú börtön épült fel kormányhatározat alapján. Ez örvendetes, már amennyiben a börtönépítés egyáltalán örvendetes lehet. Ám kérdéses, nem lehetett volna-e az 500 millió forintot inkább a pártfogói rendszer és az alternatív büntetési módok bevezetésére használni. Ezt a kérdést azonban a döntés előtt fel sem tették.

A bűnözés, illetve a büntetés árát növeli az is, hogy a büntetés-végrehajtás fegyveres testület. Ez kelet-európai jelenség, a szovjetek hozták be az 50-es években, a világon másutt a bv.-sek többnyire közalkalmazottak. Magyarországon is így volt a két háború között. A börtönben dolgozók közalkalmazottak voltak, kint rendőrök, csendőrök őrködtek, a falakon belül nem voltak fegyverek. Fegyverek ma sem lehetnek a falakon belül, ezért indokolatlan, hogy a nevelőtől kezdve a titkárnőig mindenki fegyveres testület tagja legyen, a fegyveres testület fenntartása nem esik egybe a büntetés-végrehajtás, a börtönrendszer és a büntetés céljaival, és az államnak, illetve az adófizető állampolgároknak többletkiadás. A testület számára persze ez nem közömbös: (méltán) élvezik a rendfokozat után járó juttatásokat, a nyugdíjkorkedvezményt, amihez ragaszkodnak is. Talán ezért sem sikerült 93-94-ben keresztülvinni a parlamentben a büntetés-végrehajtási apparátus leszerelését.

Egy európai kutatás, amely azt vizsgálta, hogy a társadalmon belül mennyire egyenletes a bűnözés direkt és társadalmi költségeinek viselése, meglepő eredménynyel zárult. Annak ellenére, hogy a jóléti társadalom felső rétegei - különösen a vagyon elleni bűncselekményeket tekintve - a bűnözők célpontjai, és az elit osztályhoz tartozók közül meglehetősen sokan válnak az úgynevezett jóléti bűnözés károsultjává, a bűnözés igazi költségeit nem ők, hanem az alsó középosztály és a náluk is szegényebbek, kiszolgáltatottabbak viselik. Részben ők gyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá, akár vagyon elleni bűncselekmények áldozataivá is (ellopják kis vagyonkájukat, nyugdíjukat, kirabolják őket), részben nincs pénzük arra, hogy biztosítsák az értékeiket, így veszteségük nem kompenzálható. Adófizető állampolgárokként is ők fizetik meg leginkább a bűnözés árát, mert többnyire ellenőrizhető alkalmazottak, minélfogva nincsenek abban a helyzetben, hogy elrejtsék a jövedelmüket. Jövedelemadójukból nagyrészt ők finanszírozzák a bűnüldözést, a büntetőeljárásokat, a büntetés-végrehajtást. Tehát a bűnözés költségei korántsem egyenletesen és jövedelemarányosan oszlanak meg a társadalom rétegei között.

Egy kis spekuláció Dr. Vavró István szerint az okozott kár szempontjából leginkább mérhető vagyon elleni bűncselekményekkel kapcsolatban is nehéz megállapítani, valójában kik, mikor és milyen formában fizetik meg a bűntettek árát, mekkora a sértettek, illetve kárvallottak köre, kik azok, akik hasznot húznak a bűncselekményekből. Még nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy mindez a társadalom egésze szempontjából hogyan mutatkozik meg. Annyi azonban bizonyos, hogy minél tüzetesebben vizsgáljuk a bűncselekmények következményeit, annál igazabbnak véljük a mondást, miszerint nincs kár haszon nélkül. A bűnözés egyeseknek közvetlenül, a tettől függetlenül is hasznos lehet. Gyakori bűncselekmény az autólopás. Leírható egyszerű képlettel: a tulajdonosnak kárt okoz, a tolvajnak hasznot. Aprólékos vizsgálattal azonban - amellett, hogy a tulajdonost ért kár nyilvánvaló - jóval árnyaltabb képet kapunk. Az autó eltűnése intéznivaló, elvesztegetett idő a tulajdonos számára, ami további, forintban is kifejezhető kárt okoz, ugyanakkor munkát ad a hivatali ügyintézőknek, ha netán taxit kénytelen igénybe venni, a személyszállítóknak, ha metrójegyet vásárol, a közlekedési vállalatnak és így tovább. Ez nekik munka, tehát haszon. Az ellopott autót gazdája időnként feltöltötte üzemanyaggal, autópályadíjat, szervizköltséget, biztosítást, súlyadót fizetett. Így hasznot hajtott a kereskedőknek, szolgáltatóknak, valamelyik biztosítónak, önkormányzatnak és - az áfa megfizetése révén - az államnak. Minthogy a kocsit ellopták, gazdája kikerül ebből a fogyasztói körből, ami akár haszonként is felfogható, hiszen csökkennek a kiadásai. Az adószedők, a szolgáltatók, az üzemanyag-kereskedők a személyében elveszítik egyik fogyasztójukat, de a tolvaj személyében nyernek egy másikat. Ha a biztosító kártalanítja a tulajdonost, vesztesége valamelyest kompenzálódik. A biztosító rajtaveszt a konkrét eseten, de nyer azzal, hogy ügyfele példájából kiindulva, a megnövekedett kockázatra hivatkozva emelheti a biztosítási díjat. A meglopott hasznot hozhat az autókereskedőknek, ha új autót vesz. A gépkocsilopások gyakorisága egyre több munkát ad az autók tervező-fejlesztő mérnökei, gyártói számára, fellendíti a riasztó- és lopásgátló berendezések piacát, felhajtja az autóárakat. Ily módon az autólopások árát a károsultakénál szélesebb kör fizeti meg, például az autóárakon, a biztosítási díjakon keresztül. Ugyanakkor az így keletkezett haszon az államkasszát is gyarapítja, tehát közvetve mindannyiunknak jó. Mindazonáltal jobb lenne, ha kevesebb volna az autólopás.

Hosszú távon fizetünk

Dr. Vavró István, az MTA demográfiai bizottságának alelnöke elsősorban a bűncselekmények következményei mérésének elméleti-módszertani kérdéseivel foglalkozik. Nem sokak által osztott véleménye szerint a bűnözés gyűjtőfogalom, a bűncselekményeket elkövetők csoportja nem homogén. A különböző bűncselekményfajták háttere más-más, és az egyszerűnek látszó bűntettek esetében is bonyolult, nehezen felfedhető összefüggések vannak. Úgy véli, a bűnözés árát javarészt közvetve, hosszabb távon kell megfizetnünk. A társadalom kineveli a maga színvonalasan képzett autószerelőit, lakatosait, fényezőit, műszerészeit, számítógépes és egyéb szakembereit, akiknek gyakorta éppen a legkiválóbb képviselőit elveszíti mint jogkövető állampolgárokat. A bűnözői magatartást éppúgy a társadalom termeli ki, mint a jogkövető magatartást. Ha nehéz munkát találni, ha a munkanélküli-járadék a minimális megélhetési költségeket sem fedezi, ha nincs szociális védőháló, ha az alkalmazottként és a törvényeket betartó vállalkozóként megszerezhető jövedelemből annyi az elvonás, hogy nem lehet megélni belőle, vagy a ráfordított munka nem áll egyenes arányban az anyagi ellentételezéssel, az a bűncselekmények elkövetését implikálja. A törvényes gazdaságban, törvényes keretek között autót szerelni napi nyolc-tíz órában sokkal kevésbé kifizetődő, mint autókat lopni, azokat átalakítani és értékesíteni. Amíg a társadalom nem képes más feltételeket teremteni, bűnözésre motivál. Ez - túl a közvetlen anyagi vonzatokon - értékvesztést és -tévesztést, morális válságot idéz elő, különösen, ha azzal párosul, hogy a bűnüldözők - ugyanabból a társadalmi feltételrendszerből fakadóan - szintén jobban járnak anyagilag, ha a bűnözőkkel kollaborálnak, mint ha kevés fizetésért őrzik a törvényes rendet. Történelmi példákból mindannyian tudjuk, mivel jár, ha egy országban szabad a vásár, és milyen árat kell fizetnünk érte.

Mind a vagyon elleni közönséges, mind az úgynevezett gazdasági bűncselekmények széles skálán mozognak, de annyiban közösek, hogy szükségleteket elégítenek ki - folytatja dr. Vavró István. Ha például valaki kiáll az aluljáróba törülközőket árulni, többnyire nem jódolgában válik a szürkegazdaság szereplőjévé, hanem mert nincs más lehetősége a jövedelemszerzésre. Vevőkörét olyan emberek alkotják, akik az árut nem tudják boltokban megvásárolni, tehát a szükségleteik kielégítésére szintén csak ez a mód kínálkozik.

Igaz, hogy így az állam elesik a bevételtől, de mi olcsóbb a társadalomnak? Ha hagyjuk árulni az embert, és - mivel nem valószínű, hogy meg tud élni belőle - legfeljebb önkormányzati segélyt juttatunk neki, vagy az, ha elmegy betörni, hogy a szükségleteit kielégítse? Az aluljáróbeli törülközőárusítás is, a betörés is jogsértő cselekedet, de amíg az előbbi esetében csak a relatíve csekély elmaradt haszon és a szintén aránylag kis összegű támogatás árával kell számolnunk, az utóbbi esetében meg kell fizetnünk a kár közvetlen költségeit - feljelentés esetén -, a nyomozás, az előállítás, a bizonyítási eljárás költségeit (akkor is, ha eredménytelenek), a büntetőeljárás költségeit és a büntetés végrehajtásának árát.

Sajátos paradoxon, hogy amíg az elkövető a büntető igazságszolgáltatás keretén kívül marad, anyagi értelemben vett hasznot is hajthat, ám attól kedve, hogy büntetőeljárás alá vonják, s különösen akkor, ha - a társadalmi óhajnak megfelelően - a szankció szabadságvesztés, a társadalom eltartottjává válik.

A szürke- és feketegazdaságot nehéz különválasztani, a kettő között nincs éles határvonal. Ha a példaként említett aluljáróbeli árus ajánlatot kap, hogy tegye át a székhelyét valamelyik szabadpiacra, és dolgozzon be a piaci árusításba, máris a feketegazdaságban találja magát, ahol nem csupán törülközők, hanem lopott holmik, tiltott és csempészáruk, hamisítványok cserélnek gazdát. A feketegazdaság jelentős bevételtől fosztja meg az államot, ugyanakkor csökkenti a munkanélküli-járadékokra, segélyekre fordítandó összeget, szereplői képesek eltartani önmagukat és családjukat.

Az élet mindig drága

Talán meghökkentő - véli dr. Vavró István -, de az emberölések között is nagy különbségek lehetnek az okozott kár szempontjából. Mindenki élete egyformán drága, elvben nincs különbség. De az áldozat szűkebb, tágabb környezete és a társadalom szempontjából van, társadalmi szemszögből nézve nem mindegy, hogy valamely, a pályája elején levő, tehetséges, konszolidált polgári, családi életet élő, gyerekeit szeretettel, általánosan elfogadott erkölcsi normák alapján nevelő, iskoláztató atomfizikus esik áldozatul, vagy idősödő, családját terrorizáló, bántalmazó, gyerekeit deviáns magatartásra nevelő alkoholista munkanélküli. Egy fiatal, nagy reményekre jogosító tudós haláláért a családot sújtó tragikus veszteség mellett a társadalom az összes belefektetett energiájának elvesztésével, a számára hasznos, fejlődést jelentő produktumok elmaradásával fizet. A veszteség szó szerint pótolhatatlan, mert a csak az áldozatra jellemző egyedi tudás átörökítés, folytatás nélkül eltűnik, az általa képviselt, pozitív viselkedés, életvitel, minta szintén. A másik életút megszakadása azonban - bármilyen kegyetlenül hangzik - megkönnyebbülés, ha úgy tetszik haszon a családnak és a társadalomnak egyaránt. (Más kérdés, hogy nincs a világon elfogadott és elfogadható jogrend, amely ilyetén mérlegelést megengedhet az emberi élet védelmében hozott jogszabályokban vagy azok alkalmazásában.)

Dr. Vavró István egy másik példával folytatja a bűnözés árának, a kár és a haszon szembetűnően komplikált összefüggéseinek érzékeltetését. A kábítószer-fogyasztás és a vele összefüggő kábítószer-bűnözés közismerten sok pénzbe kerül a társadalomnak. A kábítószerbetegek kezelése drága, és nem csupán gyógyításuk kerül pénzbe, hanem improduktivitásuk is veszteség. De a kábítószerbetegek munkát adnak az orvosoknak, nővéreknek, pszichológusoknak, szociális munkásoknak (növelik a kórházak kihasználtságát), a gyógyszergyártóknak, -kereskedőknek és nem utolsósorban a bűnüldözőknek, igazságszolgáltatóknak. Ha nem létezne bűnözés, nem jönne létre az a tevékenységi kör, amely a visszaszorítását célozza, intézményi rendszert, apparátust tart fenn, és amelynek megvan a maga legális haszna. Bűncselekmények hiányában munkanélkülivé válnak a rendőrök, az ügyészek, a bírók, ügyvédek egy része, a pártfogók, a büntetés-végrehajtás dolgozói, a kriminológusok, a biztonsági őrök és testőrök, a biztonsági és riasztóberendezéseket gyártók és forgalmazók, az adekvát biztosítási formákat kínáló ügynökök és így tovább. Nem születnének technikai újítások, fejlesztések, amelyeket a bűnözők és bűnüldözők közötti versengés hív életre.

Furcsa vélekedés

Mindezek ismeretében tehát nem jelenthető ki, hogy a bűnözés egyértelműen káros, egyértelmű ráfizetés a társadalomnak. Ez meglehetősen furcsa vélekedés, vagy csak annak látszik. Kézenfekvő az ellenérv: ha nem volna a bűnözés, bűnüldözésre, büntetésre fordított erőforrásokat más hasznos célokra lehetne fordítani. Dr. Vavró István szerint ez a vélekedés ahhoz hasonló, mintha a trópusokon élő törzsektől megkérdeznénk, mire fordítják azt az összeget, amit azon nyernek, hogy nem kell télikabátot, sapkát, sálat venniük. A téli ruhák költségének megtakarítása nem létező összeg, költségvetésük tényleges szükségleteik kielégítésén alapul. A bűnmegelőzés, a prevenció hasznossága, elméleti megtérülése, hosszú távú gazdaságossága mellett sok érv szól, azonban finanszírozásához közvetlenül nincs olyan felszabaduló anyagi forrás, amely valahonnan elvonható, a meglevő és folyamatosan keletkező károk szükség diktálta ellensúlyozása minden pénzt felemészt. De a preventív munkát nem csupán a pénzhiány akadályozza.

A társadalomnak sajátosan rossz a prevencióhoz való hozzáállása. Mindenki tudja, hogy védőoltásokkal, szűrővizsgálatokkal megelőzhetők egyes betegségek, mégis csak a lakosság nagyon kis százaléka jelentkezik szűrővizsgálatra, adatja be magának a megelőző, gyógyító injekciót. Éppen ilyen a közlekedési balesetek megelőzésével szemben tanúsított társadalmi magatartás. Azzal mindenki egyetért, hogy például az ittas vezetők veszélyesek a közlekedésben, lehetőleg mindannyiukat ki kell szűrni, de a gépkocsivezetők azon már felháborodnak, ha személy szerint őket is megszondáztatják. Abban is általános az egyetértés, hogy a vagyon ellen irányuló bűncselekmények esetében a tulajdonosok gyakran a saját felelőtlenségük miatt válnak károsulttá, ennek ellenére a lakosság jelentős része alkalmat kínál a tolvajoknak, mert nem áldoz pénzt értékei megóvására, nem építtet be biztonsági zárakat, berendezéseket, nem helyezi biztonságba értéktárgyait, pénzét nem a bankban, hanem a kispárnában tartja.

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. június 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére