Pénzkímélő beruházások

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. május 1.) vegye figyelembe!

Megjelent a Cégvezetés (archív) 3. számában (1998. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

A lízinget, mint sajátos finanszírozási konstrukciót, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában eredetileg arra találták ki, hogy megkönnyítsék a kis- és középvállalkozások forrásokhoz jutását. A lízing voltaképpen bérlet, ami abban különbözik a szokványostól, hogy előre meghatározott futamideje van, s ennek végén a bérelt eszköz - legyen az gép, ingatlan, autó vagy bármi más - a bérlő tulajdonába megy át.

Hiányos adatok

Magyarországon a pénzkímélő beruházások jogi kereteit eredetileg egy 1970-es pénzügyminiszteri rendelet teremtette meg. Akkor azonban ezt a tevékenységet még nem lízingnek, hanem feladatszerű bérbeadásnak nevezték. A hetvenes években még bonyolult eljárás több mint egy évtized múlva egyszerűsödött, a lehetőségek bővültek, de a lízing csak a társasági törvény életbelépése után terjedhetett el. A magyar lízingcégek zöme 1989-ben alakult meg. Az egymillió forintos alaptőkéjű kft.-k azután két év leforgása alatt százmilliós forgalmú vállalkozásokká fejlődhettek.

Az elmúlt hét évben a lízingről sok szó esett, akadtak időszakok, amikor az ember lépten-nyomon lízinghirdetésekbe botlott, rendeztek konferenciákat és értekezleteket. A lízing viszont ettől függetlenül egyáltalán nem töltötte be azt a szerepet, ami egy tőkehiányos, állandó finanszírozási gondokkal küszködő gazdaságban feltételezhető, sőt elvárható lett volna. A lízing gazdaságban játszott szerepéről pontos adatok nincsenek. A statisztikaiadat-gyűjtés csupán az ötven főnél többet foglalkoztató vállalkozásokra terjed ki, márpedig a lízing általában a kis- és középvállalkozások finanszírozási formája. A lízingcégek által szolgáltatott adatok pontossága is kétségbe vonható. Mivel pedig az elmúlt év szabályzóváltozásai jelentősen közelítették a pénzügyi lízing és a hitel tartalmát - az operatív lízing pedig a tartós bérlet formájában tért vissza -, időnként pusztán attól válik lízinggé egy-egy ügylet, hogy ez van a szerződés fölé írva.

A nyolcvanas-kilencvenes években az OECD-országokban az összes beruházások mintegy 20-25 százaléka valamilyen lízingkonstrukcióban született meg. Nálunk a kilencvenes évtized első éveiben a lízing részesedése a beruházásokban a szövetség számításai szerint 18 százalékról előbb 14 százalékra, majd tíz százalékot alig meghaladó arányra esett. Ez annál is inkább meglepő, mert a banki kamatok közben igen magasak - 30, sőt régebben 40 százalék körüliek - voltak, a hitelfedezeti követelmények pedig évről évre szigorodtak. Hosszú ideig tehát a lízing volt az egyetlen olyan középtávú finanszírozási forma, amely a kis- és közepes méretű vállalkozások számára is elérhető volt.

1996-ban azután, éppen a kamatesés idején, a lízing - mint azt a nemzetközi szövetségnek, a LEASEUROPE-nak megküldött hazai adatokból kitűnik - már ismét növekvő, 13 százalékos részt képviselt az összberuházásokon belül. Kérdés persze, hogy ezek az információk mennyire hitelesek. A már említett statisztikai bizonytalanság alapján ugyanis kétséges az is, amihez viszonyítanak (a beruházások összértéke), de bizonytalan az arányszámítás másik adata (a lízing magyarországi összértéke) is. Az ezzel foglalkozó társaságok teljes körű adatszolgáltatásának hiányában a lízingforgalmat évről évre a Magyar Lízingszövetség becsli a tagjaitól hozzá (egyébként szintén egyre hiányosabban) eljuttatott adatok alapján.

Nem ennyire homályos a kép, ha az összes lízingelt tárgyon belül a különféle eszközök megoszlását vizsgáljuk. A járművek s ezen belül a személygépkocsik finanszírozásában Nyugat-Európában is kimagasló a lízing aránya, s ily módon a lízing bizonyos mértékig fogyasztásösztönző szerepet is játszik. Németországban, Ausztriában és Angliában például minden második új személygépkocsi lízing révén kerül tulajdonosához. A lízing igazi jelentősége azonban abban van, hogy a kis- és közepes méretű vállalkozások számára is lehetővé teszi a termelőeszközökhöz, gépekhez, berendezésekhez, elsősorban a termelési célú ingatlanokhoz, irodaeszközökhöz való hozzájutást azzal, hogy saját maga termeli meg önmaga vételárának fedezetét. Magyarországon viszont a lízingelt eszközök túlnyomó többségét szinte mindig a személygépkocsik tették ki. Ezen a helyzeten még az is csak időlegesen változtatott, hogy a kormányzat az adópolitika és a számviteli szabályok több szigorításával is igyekezett a vállalkozások sok esetben presztízsberuházásait, bújtatott fogyasztását lízingnek álcázó vásárlásait korlátok közé szorítani. (Ezek a szigorítások persze - ahogy ez ilyenkor lenni szokott - az egyéb eszközök lízingelőit is sújtották).

Változó szabályok

A Magyar Lízingszövetség adatai szerint 1992-ben az összes lízingelt eszköz 43 százaléka, 1993-ban 60 százaléka, 1995-ben 70 százaléka gépjármű volt, s ez 1996-ban 85 százalékra emelkedett. Ebben közrejátszott az is, hogy a lízingelszámolás szabályai 1997 januárjától jelentősen megváltoztak, s éppenséggel nem lettek enyhébbek. A társaságok jelentős része előrehozta autóbeszerzéseit (ismét megtörtént az, ami évek óta nem fordult elő, egyes típusokban autóhiány lépett fel). Az évtized folyamán az összes lízingelt eszközön belül ingadozó volt a gépek, berendezések aránya, egészében azonban csökkenő tendenciát mutatott: az 1992. évi, még tisztesnek mondható 23 százalékról 1994-re 10 százalékra esett vissza, s csak 1995-ben indult némi növekedésnek. Ekkor elérte a 15 százalékot, amit azonban egy évvel később 4 százalékra való súlyos visszaesés, majd 1997-ben ismét 12 százalékos részesedés követett.

Markánsabb és egyértelműbb a csökkenés az elektronikai és számítástechnikai eszközök esetében. Az eleve nem túl magas 1992. évi 20 százalékos részesedés 1993-ban már csupán 7 százalékos volt. A következő évben ugyan felugrott 14 százalékra, de utána ismét, ezúttal már tartósnak látszó viszszaesés következett: 1995-ben az elektronikai eszközök aránya nem haladta meg a hat százalékot, 1996-ban a négyet, 1997-ben pedig a hármat.

Jelentős ingadozást mutatott az évtized első felében az ingatlan lízingje: az 1992. évi 11 százalékos részesedésről 1993-ban 9 százalékra esett vissza, majd a következő évben 20 százalékra nőtt, amit 1995-ben ismét 6, a következő két évben 3-3 százalékos részesedés követett. Az ingatlannal kapcsolatos bizonytalanság oka a hosszú futamidőben, az ezzel összefüggő magasabb költségekben, a megtérülés lassúságában rejlik. Sokáig nehézséget okozott az is, hogy a külföldi finanszírozó jelzálogjogát a tulajdonszerzési korlátozások miatt nem tudta közvetlenül érvényesíteni, a jelzálog forgatására pedig nem volt lehetőség. Ez ugyan kiküszöbölhető volt hazai leányvállalatok létrehozásával, és sejthető, hogy az 1994. évi kiugró részesedés épp ennek köszönhető. Vélelmezhető ugyanis, hogy néhány külföldi befektető, esetleg multinacionális cégek kimagasló értékű ügyleteit finanszírozták ezen a módon. Miután azonban a finanszírozási célt ezekben az ügyletekben sikerült elérni, a következő években ismét visszaesett az ingatlan részesedése. A külföldiek tulajdonszerzési korlátainak ismételt enyhítése, valamint a jelzálogforgalom várható megindulása azonban a várakozások szerint a következő években ismét fellendítheti ezt az üzletágat.

A lízingbevétel strukturális változása
  1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997
Gépjárművek 18 38 43 60 52 70 85 81
Gépek 65 44 23 22 10 16 4 12
Elektronika 15 8 20 7 16 6 4 3
Ingatlan 2 5 11 9 20 6 3 3
Egyéb 0 5 3 2 2 2 4 1
Forrás: Magyar Lízingszövetség

A lízing legnagyobb vonzereje, hogy a lízingdíj költségként, az adózás előtti eredmény terhére számolható el. Egyébként a lízing amúgy igen drága forrás lenne. A szabályok szinte folyamatos szigorodása nem könnyítette meg, hogy a lízing elfoglalja méltó helyét a gazdaság finanszírozásában. A kormányzat lízinggel kapcsolatos gyanakvását alighanem az alapozta meg, hogy kezdetben (1991-ben) igen gyakran lényegében adómegkerülési konstrukcióként alkalmazták. A lízing abban az évben tapasztalt, később megismételhetetlen virágzása nyilvánvalóan ebből eredt. Előre ki lehetett ugyanis számítani, hogy mennyivel olcsóbb egy autó, gép vagy akár ingatlan megvásárlása lízing útján, mint készpénzzel vagy bankhitellel. A lízingdíj ugyanis egyértelműen költségnek minősült.

Az adó kijátszására szolgáló konstrukció az úgynevezett prompt lízing és a visszlízing. Előbbi nem volt más, mint bújtatott adásvétel - lízingcég közvetítésével. A lízingbevevő a teljes lízingdíjat egy összegben fizette ki, s azonnal tulajdonába is vette a lízingtárgyat. Mivel azonban mindez nem adásvételi, hanem lízingszerződés alapján történt, az elszámolásra nem a beruházás, hanem a költségelszámolás szabályait alkalmazták. A visszlízing pedig olyan eszköz lízingelése, amely eredetileg is a lízingbevevő tulajdonában volt. Formailag a lízingcég megvásárolta a tárgyat, majd prompt lízing, vagy más, rövid futamidejű lízing formájában adta vissza az eredeti tulajdonosnak. Így a beruházási kiadás elszámolhatóvá vált folyó költségként.

A prompt lízingnek és a visszlízingnek a társaságiadó-törvény 1992. január elsejei hatálybalépése vetett véget. A szabályozók kimondták: a lízing futamideje nem lehet harminchat hónapnál rövidebb. Ingatlanoknál a minimális futamidő (az eszközérték legfeljebb 13 százaléka számolható el évente) nyolc év lett.

Tisztul a pálya

Az azonban még továbbra is lehetséges volt, hogy a pénztári szemléletben könyvelő társaságok - jellemzően a betéti társaságok - a futamidőkön belül maguk határozzák meg a kifizetések ütemezését. Így a gépkocsilízing üzletág december végén fellendült: olyan szerződések születtek, amelyek a következő évet követő januárra ki is futottak, vagyis voltaképpen nem haladták meg a 14 hónapot. Ezt a lehetőséget a költségelszámolásra vonatkozó szabályok 1995. évi változása szüntette meg, amely arra kötelezte a lízingbe vevő cégeket, hogy a lízing - továbbra is legalább hároméves - futamideje alatt a kifizetett lízingdíjat arányosan számolják el, függetlenül attól, hogy a tényleges kifizetések mikor, milyen ütemezésben történtek.

Jelentősen átrendezte a lízingpiacot az adózási és a számviteli szabályok 1997. január 1-jén életbe lépő változása. A lízingügyletek finanszírozását az drágította meg, hogy a lízingbe adott tárgy utáni általános forgalmi adó fizetése a lízingszerződés megkötését követően vált esedékessé. A korábbi gyakorlat szerint az áfát a lízingtársaságoknak csak a lízingrészletek beérkezésének megfelelően kellett megfizetni, míg a lízingbe helyezett tárgy utáni adó egészét visszaigényelték a kihelyezést követően. A lízingbe adandó eszközök beszerzési költségeinek egy részét ebből a részből (is) finanszírozták.

Alapvető változás volt, hogy a pénzügyi lízingbe vett eszközt ettől az időponttól a lízingbevevőnek kell könyveiben nyilvántartania, és nem a lízingbeadónak. Ezzel megszűnt a lízingelt tárgy - a bérletre érvényes szabályoknak megfelelő - gyorsított, 30 százalékos kulcsú amortizációjának lehetősége. Megtakarítást hozott viszont a lízingbevevőnek, hogy a teljes lízingdíjat ettől kezdve kötelezettségként, a lízingbeadónak pedig követelésként kell kimutatnia. Ennek következtében szétvált a díj és a hozzá számított kamat, s az utóbbi után nem kell áfát fizetni.

Szakértők szerint ezektől a változtatásoktól valószínűleg nem független, hogy a gazdasági növekedés megindultával a lízing szerepe eddig nem vált annyival jelentősebbé, mint arra számíthattunk volna. A piaci szereplők azonban úgy vélik, hogy a szabályozási szigorítások ugyan keményen sújtották a szakmát, de egyúttal tisztább helyzetet is teremtettek. A számviteli törvény említett módosítása ugyanis már évek óta amúgy is ott lebegett a lízingcégek feje felett. A szövetségnél arra számítanak, hogy ebben az évben a még nyitott kérdéseket is tisztázhatják, és a lízingszabályok a továbbiakban nem változnak folyamatosan. A stabilitás ebben az üzletágban annál is inkább fontos, mivel ezek az ügyletek viszonylag hoszszú távra (három-öt, de esetleg ennél is több évre) szólnak.

A Magyar Lízingszövetség most arra törekszik, hogy elérje: a már pénzügyi vállalkozásnak számító lízingcégek az iparűzési adót a bankokhoz hasonló számítás szerint fizessék. Jelenleg ugyanis ezeknél a társaságoknál az adó alapja nem mérsékelhető a pénzintézeteknél alkalmazott módszer szerint. Kezdeményezik továbbá, hogy az illetéktörvényből kerüljön ki az a passzus, amely a kettős illetékfizetési teher alóli mentességet bizonyos (autó, ingatlan) ügyleteknél csak akkor engedélyezi, ha ezt a cégek főtevékenységként végzik.

Lexikon
A lízing fogalma: A klasszikus közgazdász-értelmezés szerint a lízing olyan ügyletfajta, amely során a lízingbeadó azzal a céllal vásárolja meg a lízingbevevő által kiválasztott eszközt, hogy a díjfizetés ellenében annak használatát a lízingbevevőnek adott időre átengedje. A szerződésben meghatározott futamidő lejártával az eszköz bizonyos feltételek teljesítése esetén a lízingelő tulajdonába mehet át.
Bruttó lízingdíj: A teljes vételár szinonimája lízingszerződés esetén. Magában foglalja az induló lízingdíjat és az azt követő - havi vagy negyedéves ütemezésben fizetett - lízingdíjat, továbbá az általános forgalmi adót is.
Nettó lízingdíj: A bruttó lízingdíj áfával csökkentett összege. A nettó lízingdíjra a jelenlegi szabályok szerint 25 százalék plusz áfát kell fizetni. A bruttó lízingdíjból úgy kapjuk meg a nettó lízingdíjat, hogy azt 20 százalékkal csökkentjük. A különbség magyarázatára szolgál a következő példa: a 100 egység vételárú eszköz bruttó vételára 125 egység. A 125 egységből úgy jutunk vissza a 100 egységhez, hogy 0,8-del szorozzuk, vagyis itt a csökkenés mértéke 20 százalék. Személygépkocsinál nem igényelhető vissza lízingdíjba foglalt áfa, viszont ugyanez megtehető minden más eszköz lízingelése esetén.
Lízingszorzó: A finanszírozók egy része az autó bruttó vételárát ezzel szorozza meg és így jut a bruttó lízingdíjhoz. Más finanszírozó a nettó véltelárat növeli a lízingszorzóval, így jut el a nettó lízingdíjhoz, amit tovább kell növelni az áfával ahhoz, hogy megkapja a bruttó lízingdíjat. Megint mások a bruttó vételárat szorozzák meg a lízingszorzóval és a nettó lízingdíjat kapják eredményül, amihez még hozzáadják a 25 százalék áfát. "Ebben az esetben szokták a lízingbevevők megrágalmazni" a lízingbeadót azzal, hogy kétszer számítja fel az áfát. Valójában csak arra törekszik, hogy a lízingszorzó minél alacsonyabb legyen. A legmagasabb ugyanis akkor, ha a nettó vételárat megszorozva a bruttó lízingdíjat kapjuk. Önmagában a lízingszorzó azonban nem minősíti az ajánlatot. Az alacsony lízingszorzó ugyanis - ha magas a kezdő lízingdíj - kedvezőtlenebb lehet egy magasabb szorzóhoz képest akkor, ha ez utóbbi alacsonyabb kezdő lízingdíjjal párosul. Egy ajánlatot mindig az minősíti, hogy mennyi a bruttó lízingdíj. Néhány finanszírozó a lízingszorzó szinonimájára a részletvásárlásnál is - például ráta néven - szorzószámot használ. Erre ugyanaz vonatkozik, mint a lízingszorzóra, ugyanis a teljes vételárak hasonlíthatók csak össze.
Maradványérték: A lízingszerződések gyakorlata szerint a futamidő végén egy képletes összeg kifizetésével - ez maradványérték - kerül az eszköz a lízingbevevő tulajdonába. A gyakorlatban ez néhány 100 forinttól az értékesebb gépkocsiknál akár néhány 100 ezer forintig terjedhet. Gyakoribb az előző megoldás.
Induló lízingdíj: A bruttó lízingdíjból az összeg, amelyet a szerződéskötéskor kell kifizetni.
Pénzügyi lízing: A leggyakoribb lízingtípus, a lízingbeadó megvásárolja a szállítótól a lízingbevevő által igényelt lízingtárgyat, amit díjfizetés ellenében az utóbbi fél használatába ad. A felek már szerződéskötéskor megállapodnak az eszköz futamidőt követő tulajdonjogáról, ami az esetek többségében a lízingbevevő részére biztosított opciós vételi jog, azaz a lízingtárgy meghatározott összeg fejében a lízingbe vevő tulajdonába kerül.
Operatív lízing: A lízingbe vevő nem kíván a lízingtárgy felett tulajdonjogot szerezni, azaz a futamidő lejártával a lízingbeadónak visszaszolgáltatja azt, üzleti tevékenységéhez annak csak használatára van szüksége.
Tartós bérlet: Bérletnél nem szerez tulajdonjogot a bérbevevő, viszont a bérleti díjba foglalt áfát visszaigényelheti (természetesen erre csak a cégek jogosultak). Több szerződésből összekombinált konstrukcióval megoldható az, hogy a bérleti idő végén - ez több évig tart, erre utal a tartós jelző - a bérbevevő által megnevezett személy képletes áron megveheti az addig bérelt autót. Itt nem a lízingbeadók, hanem a lízingbevevő - a bérlő - igényelheti vissza az áfát. Összességében tehát ugyanannyiba kerül az üzlet. Régebben használták a finanszírozók a tartós bérletnek azt a változatát, ahol a bérbeadó (finanszírozó) és a bérbevevő egyaránt visszaigényelte az áfát. Ez a konstrukció viszont teljesen jogszerűtlen.
Tulajdonjog-fenntartás: A finanszírozó azzal a feltétellel adja el részletvásárlás keretében az autót a vásárlónak, hogy ez utóbbi csak akkor válik tulajdonosává annak, ha az utolsó vételárrészleteit is megfizette.
Finanszírozó összeg: Az autó vételárából az a rész, amely a nettó vételár és az induláskor befizetett összeg a különbsége. Részletvásárlásnál és lízingnél a nettó vételárat kell csökkenteni az indulórészlet, illetve a kezdő lízingdíj - valamint a költségként elszámolt díj - együttes összegével. Bankhitellel történő vásárlás esetén az autó bruttó vételárából kell levonni a saját erőt.
Forrás: Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség Pénzügyi Szolgáltatások című kiadványa

 

 

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére