Milliárdok nyomában

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. május 1.) vegye figyelembe!

A bankkonszolidáció vége?

Megjelent a Cégvezetés (archív) 3. számában (1998. május 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

A pénzintézetek konszolidálásának igencsak hosszúra és drágára sikerült (az eddigi kiadások majdnem 500 milliárd forintot tesznek ki) folyamatáról már többször kijelentették, hogy lezárult. A Postabank körüli jelenlegi fejlemények azonban világosan jelzik: az állami segítségnyújtásnak legfeljebb a kormányzat akarata szabhat határt.

 

Alig fél éve (az azóta történtek tükrében még így is túl korán) fejezte be munkáját az adós- és bankkonszolidáció körülményeinek tisztázására 1995 nyarán létrehozott parlamenti vizsgálóbizottság. A bizottság - nem kevéssé éppen a Postabanknál várható állami beavatkozás szabályozása érdekében - kezdeményezte: törvényben rögzítsék a konszolidáció, a napjainkban is folytatódó állami segítségnyújtás alapelveit. Javasolták továbbá, hogy a jogszabályok módosításával biztosítsák az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet függetlenségét. Vagyis: a felügyelet az Állami Számvevőszékhez hasonlóan csak az Országgyűlésnek és a törvényeknek (tehát semmiképpen se a pénzügyminiszternek) legyen alárendelve.

Ha a kívánt változtatásokat a kormányzat megtette volna, akkor ma a Postabank számára dobott mentőkötélnek még a mostaninál is csavarosabb utat kellene megtennie. Persze valószínűleg akkor is célba ér, hiszen szükség esetén az állam leleményességének sincs határa. A tőkeemelést - a törvény előírásai miatt - közvetlenül sem az állam, sem pedig cégei nem tehetik meg. A hitelintézeti törvény szerint nem szakmai tulajdonos nem birtokolhat 15 százaléknál nagyobb hányadot egyetlen kereskedelmi bankban sem.

Csöndes szemlélődés

Aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük: a kormány végül - ha nem sikerül befektetőt találnia -, a hatályos törvényeket betartva (megkerülve, kijátszva?) végrehajtja a tőkeemelési akciót.

Annál is inkább, mivel ez csak megkoronázása lesz a már eddig sem csekély áldozatvállalásnak. Az állam profán megfogalmazás szerint most már fut a pénze után. Az állami költségvetés ugyanis 12 milliárd forintnyi rossz postabanki követelésre (befagyott hitelre) garanciát vállalt, amit a pénzintézet nyilvánvalóan az utolsó fillérig le is hív majd. (A garancia mintegy felének beváltása már meg is történt.) Több mint 11 milliárd forint értékű nehezen mobilizálható ingatlantól pedig úgy szabadították meg a bankot, hogy azokat az ÁPV Rt. a tulajdonában levő likvid részvényekre cserélte.

A felügyelet a tapasztalatok szerint valahogy egyébként is tehetetlen a Postabank ügyeivel kapcsolatban. A tavalyelőtt lezajlott - igencsak nagy port felvert - átfogó ellenőrzés után felhívták a bank vezetőinek figyelmét arra, hogy a pénzintézet növekedése messze meghaladja saját tőkéje adta lehetőségeit. (1996-ban a Postabank mérlegfőösszeg szempontjából a második legnagyobb bankká tornázta fel magát.) A visszafogott üzletpolitika azonban - mint azt tulajdonképpen a felügyeletnél már akkor is látták - nem a pénzintézet jelenlegi menedzsmentjének stílusa. Szakértők egy része úgy véli: az állam most kész kifizetni azt a számlát, amibe Princz Gábor nagyra törő tervei kerültek.

Tény persze, hogy a pénzintézet vezetői vétlenek azokban a veszteségekben, amelyek a bank ellen a betétesek által tavaly februárban indított rohamból származnak. Abban azonban már közel sem lehet felmenteni őket, hogy a piac megtartása, illetve visszaszerzése érdekében továbbra sem figyeltek oda eléggé a jövedelmezőség kívánalmaira. Előbb a piaci átlagnál magasabb betéti kamatokkal, jelenleg pedig a piacinál jóval alacsonyabb hitelkamattal csábítanak új ügyfeleket. Ezek a megoldások pedig egy ilyen széles betétgyűjtési hálózattal rendelkező, alapvetően lakossági banknak igencsak drágák.

Módosított veszteség

Ilyen körülmények között nem véletlen tehát, hogy a Postabank 1997. évi vesztesége majdnem 12 milliárd forint lett.

A pénzintézet így tavaly nemcsak évek során gyűjtött eredménytartalékát (4,1 milliárd forint), hanem még jegyzett tőkéjének jelentős részét is elvesztette. A saját tőke adatait elemezve nyilvánvaló: a bank részvényeinek reális árfolyama nem érheti el a 70 százalékot. Az állam ehhez képest az alaptőke-emelésnél az újonnan kibocsátandó részvényeket 140 százalékos árfolyamon jegyzi le, és a pénzintézet régóta kilátásba helyezett privatizációjánál is ezt az árat tartja irányadónak. A tőkeemelés persze (megint azok a fránya törvények!) nem hajtható végre névérték alatti árfolyamon.

Kapkodás és következetlenség

Megoldás persze erre is lenne, méghozzá a konszolidáció történetében többször is alkalmazott módon: előbb a veszteségek mértékéig le kellene szállítani a bank alaptőkéjét és csak ezután hajtani végre a tőkeemelést. Az az állítólagos kormányzati félelem, hogy ezzel ismét megrendítenék a bankba vetett betétesi bizalmat (éppen a régebbi példák nyomán), bátran nevezhető mondvacsináltnak. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az állami intézmények a Postabank rendbetételéért bármilyen árat hajlandók kifizetni, csak ne kelljen szembesülni a menedzsment esetleges felelősségre vonásának kínos kötelezettségével. A pénzintézet sajátos elbírálása - ami például megnyilvánul abban is, hogy már előre tudjuk: a vevő a bank eszközeire gyakorlatilag korlátlan állami garanciát kaphat - még akkor is különös, ha figyelembe vesszük: az egyedi megoldások a konszolidáció egész menetét végigkísérték.

A konszolidáció 1992 végén kezdett folyamatára egyébként - mint azt a parlamenti vizsgálóbizottság is megállapította - a kapkodás, időnként a következetlenség és az egyedi döntések alkalmazása nyomta rá bélyegét. A bizottság megállapításai szerint a kamatokat nem számítva legalább 40 milliárd forintra rúgnak azok a többletköltségek, amelyek java része az egész folyamat előkészítésének, végrehajtásának és ellenőrzésének hiányosságaiból adódott. Akadnak szakértők, akik a jelentésben szereplő konszolidációval öszszefüggésbe hozható túlköltés összegének a dupláját tartják valósnak. A Postabank nélkül...

A többlépcsős - hitel-, bank- és adóskonszolidációt tartalmazó - állami mentőakció 1992 őszén indult. Ekkor a teljes bankrendszerben a problémás (egyáltalán nem vagy csak kis részben behajtható) hitelek állománya elérte a 262 milliárd forintot.

Aligha csodálható, hogy a magyar pénzintézeteknél óriási veszteségek halmozódtak fel akkor, ha belegondolunk: még a nyolcvanas évek végén is a pénzintézetek működésének egyik alapvető kritériuma az "ellátási felelősség" volt, vagyis a pénzhiányos vállalkozásokat (amelyek egyébként nemegyszer saját tulajdonosaikat is jelentették) minden külön meggondolás nélkül finanszírozniuk kellett. A kétszintű bankrendszer kialakításakor ugyanis csak a piacgazdasági működéshez szükséges kereskedelmi banki struktúrát teremtették meg, az egyéb feltételekről pedig (részben persze kényszerből) mintha elfeledkeztek volna.

Kétszintű bankrendszer indulása

A bankok mérlegei sokáig óriási nyereséget mutattak, miközben a könyvekben ezt sokszorosan meghaladó veszteségek lapultak. A pénzügyi szabályozók ugyanis nem tették lehetővé, hogy a bankok a várható veszteségekre céltartalékot képezzenek. A hitelezési veszteség pedig a bankok életéhez olyan szorosan hozzátartozik, mint a kereskedelemhez a káló. Fejlett nyugati országok bankjainál is úgy vizsgálják egy-egy hitelbíráló munkáját, hogy ha egyetlen "befagyott" üzletet sem hoz, akkor el kell bocsátani, mert rosszul (túl óvatosan, tehát üzleteket elszalasztva) dolgozik.

A kétszintű bankrendszer kialakításakor felosztották a gazdaságot a bankok között. Az MHB az ipari szférát kapta meg, az OKHB (Kereskedelmi Bank) jellemzően a mezőgazdaságot, és az Állami Fejlesztési Bank jogutódjaként a Budapest Bankra jutott többek között az energiaszektor. Az első - már igencsak elfeledett - konszolidációs állami pénzt egyébként a BB kapta. A "bányaprogram" keretében ugyanis nemcsak az érintett bányák részesültek állami segítségben, azok (BB-nél levő) hiteleit is kiváltotta a kormányzat.

A keleti piacok összeomlásának, a csődtörvénynek és a pénzintézeti törvénynek a bankok gazdálkodására gyakorolt hatása közhelyként ismert. Tény, hogy a konszolidáció igényét senki sem vitatta. Annak technikai megoldását és kivitelezési részleteit érték jelentős (és nyilvánvalóan jogos) bírálatok. Az állami segítség nyújtására - amit általában a konszolidáció részeként kezelnek - először 1991 végén került sor, amikor a kormányzat a hitelek viszonylag szűk körére és csekély összegben garanciát vállalt. 1992 végén azután ezt egy átfogóbb intézkedés követte. A hitelkonszolidációra (állami követelésbevásárlásra) először olyan javaslat készült, amely a bajba jutott bankok helyzetét piaci elvű portfóliótisztítással akarta megoldani. Ennek keretében a rossz és kétes követeléseket a bankoktól - többek között saját tulajdonukban levő - ilyen követelések kezelésére szakosodott társaságok vásárolták volna meg piaci áron. A veszteségek egy részét az állam így részben visszterhes (tehát nem ingyen átadott) kötvényekkel fedezte volna.

A kormány azonban végül - nyilvánvalóan a döntés elhúzása miatti időzavar következtében is - a legegyszerűbb, a centralizált portfóliótisztítás mellett határozott. A hitelkonszolidációba bevont követelések közül az 1992 végéig rossznak minősített kihelyezésekért az állam a névérték ötven, míg a későbbiekért 80 százalékát fizette azoknak a bankoknak, amelyek legalább részben állami tulajdonban voltak és tőkemegfelelési mutatójuk kevesebb volt 7,25 százaléknál. A konszolidációnak ebben a szakaszában 14 bank - köztük 16,3 milliárd forintnyi eladott követeléssel a Postabank - vett részt. Az állam akkor összesen 102,3 milliárd forint értékű követelést vett meg 81,3 milliárd forint értékű, húszéves lejáratú, évente egyszer kamatozó konszolidációs államkötvényért. Emellett a kormány egyedi határozatokkal öt bankból - ezek közé tartozott: a Konzumbank, az Iparbankház, az Ybl Bank (a bizottsági vizsgálat szerint az ekkor már megindított felszámolási eljárás miatt itt jogsértő módon), az Általános Értékforgalmi Bank és a Magyar Külkereskedelmi Bank - további 28,3 milliárd névértékű követelést vásárolt ki 27,3 milliárd forint összegű konszolidációs kötvényért.

A kormány 1993 második felében úgy döntött: öszszesen 15 többségi állami tulajdonban levő vállalatot és a Magyar Államvasutakat "nemzetgazdasági fontosságúnak" minősít. Ezen cégek adósságának egy részét elengedték, a hitelező bankok pedig 11 vállalattal szembeni 61,3 milliárd forint értékű követelésért 57,3 milliárd forint összegű hitelkonszolidációs kötvényt kaptak.

Átmeneti javulás

A szakértők szerint "bank-, illetve adósorientáltnak" nevezett hitelkonszolidáció azonban csak részlegesen és átmenetileg javította a bankrendszer helyzetét. Az akció ugyanis nem tért ki sem a kétes és átlag alatti követelésekre, sem a problematikus befektetésekre és függő kötelezettségekre. A követelések minősítése ráadásul az 1991 végén bevezetett, a nemzetközi számviteli normáknál jóval enyhébb szabályok szerint történt. Egyúttal - további veszteségforrásokat képezve - cseppet sem változott meg az érintett bankok szervezeti, irányítási és működési rendszere.

A hitelminősítési és tartalékképzési szabályok szigorítása - a nemzetközi normákhoz közelítése - következtében a bankok 1993 végén kimutatott céltartalékigénye már ismét igen magas összegre, összesen több mint kétszázmilliárd forintra rúgott. (A vállalatorientált portfóliótisztítás nélkül egyébként ez majdnem százmilliárd forinttal több lett volna.)

A kormány ekkor - a Világbank és az IMF ajánlásait is figyelembe véve - úgy döntött, hogy a bankrendszer további konszolidációját az erre a célra kibocsátott kötvényeket felhasználva - tőkeemeléssel hajtja végre. A több lépcsőben kivitelezett újabb akció persze az állami tulajdonrész növekedésével járt együtt, ami viszont már arra is lehetőséget adott a kormányzatnak, hogy a pénzintézetek üzletpolitikájába, gazdálkodásába beleszóljanak, a vezetők személyét meghatározzák. Nyilvánvalóan ezt elkerülendő ügyeskedtek akkoriban úgy az Agrobanknál (az állami tulajdonrész csak itt nem vált többségivé), hogy minél kevesebb állami segítségre legyen szükség. Szakértők szerint hasonló okokból maradt ki teljesen a konszolidációnak ebből a szakaszából a Postabank, amely egyébként már akkor is rászorult volna a mentőkötélre.

A tőkeemelés első lépcsőjében nyolc bankra összesen 114,4 milliárd forintot költött az állam, ami (a törvényben előírt és a nemzetközi szabályok szerint is elvárható nyolc százalékkal szemben) a tőkemegfelelési mutatók nulla szintjének elérését tette lehetővé. Az, amikor egy bank tőkemegfelelési mutatója nulla, egyszerűsítetten azt jelenti, hogy ha a pénzintézet eredeti tőkéjének egy részét már el is veszítette, vagyona - amennyiben nem következik be semmilyen előre nem látható fejlemény - éppen fedezetet nyújthat a vele szemben támasztható követelésekre. Ebből a megfogalmazásból is látható, hogy ez az állapot a borotvaélen táncoláshoz hasonlítható, így nem csoda, hogy még a magyar kormányzat sem állt meg ennél a szakasznál.

1994 májusában az állam újabb tőkeemeléseket hajtott végre. Négy nagybanknál (az MHB, K&H, BB és Takarékbank) olyan mértékig, hogy a tőkemegfelelési mutató elérje a négy, a kisebbeknél (Agrobank, Mezőbank, Dunabank, Iparbankház) pedig a két százalékot. A bankok pénzügyi konszolidációja végül 15 milliárd forintnyi alárendelt kölcsöntőke nyújtásával fejeződött be. Utóbbi már nem jelentett közvetlen állami tehervállalást, mivel a kölcsöntőke után a bankok a konszolidációs kötvényekével azonos kamatot fizetnek az államnak.

A bankárok is emberek!

A következő évben a korábbi céltartalékképzés miatt kialakult negatív eredménytartalék "eltüntetése" érdekében a bankok egy részének alaptőkéjét leszállították. Az egyébként szintén indokolt tőkeleszállítást csak a Budapest Banknál nem hajtották végre. Ez a pénzintézet ugyanis egy titkos kormányhatározat alapján az állami privatizációs szervezettől 12 milliárd forint értékű konszolidációs kötvényt kapott a negatív eredménytartalék ellensúlyozása érdekében. A kötvényeket végül az állam a privatizációs bevételből 1995 végén vásárolta vissza.

A BB-ügy részben azért vert fel nagy port, mert az állami kisegítő akcióra deklaráltan nem a konszolidáció keretében került sor. A felháborodás elsődleges oka azonban alighanem az volt, hogy az ügyletet a közvélemény elől gondosan elleplezték. Érthetően viharos reakciókat váltott ki, hogy ennek a pénzintézetnek volt korábban elnök-vezérigazgatója az akkori, kemény politikájáról közismert pénzügyminiszter, Bokros Lajos. Szakértők szerint egyébként a BB kálváriáját nagyrészt éppen régebbi vezetőjének hiúsága okozta. Bokros ugyanis a tetszetősebb kép kialakítása érdekében az állami tőkeemelés előkészítésekor úgy értékeltette az eszközöket, hogy a lehető legkevesebb kormányzati tőkeemelésre legyen szükség. (A dolog annak tükrében, hogy az állam a banknál így is abszolút többségi tulajdonos lett, még inkább valamilyen emberi gyengeségből fakadó okokra vezethető vissza. Ezek után ki tagadná, hogy a bankárok is emberek?)

A BB körüli botrányok abból is fakadtak, hogy a bank értékesítési szerződésének nyilvánosságra kerülésekor derült az is ki: a kormányzat a vevők felé garanciát vállalt mintegy nyolcmilliárd forintnyi követelésre. Arra, hogy a kormányzat titkolózása mennyire káros, jó példa, hogy az ugyancsak a bankkonszolidáció "hivatalos" lezárultát követően az MHB-nál és a Mezőbanknál vállalt (5,6 milliárd, illetve 5,5 milliárd forint értékű) garancia semmilyen helytelenítő reakciót nem váltott ki.

Eddig hasonlóképpen nem hördültek fel egy ember-ként a polgárok a Postabanknak nyújtandó vastag (és eddig semmilyen valóságos feltételhez nem kötött) állami mentőkötél miatt sem. Ebben persze nyilvánvalóan szerepet játszhat az is, hogy ez a pénzintézet a hazai bankoktól amúgy idegen módon, igencsak jelentős sajtóportfóliót mondhat magáénak, a médiára gyakorolt befolyása pedig még ennél is szélesebb körű.

Adóskonszolidáció

Az 1992 végén megvásárolt rossz banki követeléseket az állam az eredeti tervekkel szemben nem értékesítette piaci szervezetek számára. Az úgynevezett Hitelkonszolidációs Alap (amely a Pénzügyminisztériumtól átvette, majd továbbadta - eladta, apportálta, kezelésbe adta - volna a hiteleket) elvi határozatban is rögzített létrehozásának terve végül is hamvába holt. Követeléskezelő piaci szervezetek így - üzleti lehetőség és feladat híján - nem is fejlődhettek ki. Az összes hitelből végül a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (azóta MFB) "mazsolázhatott". 1993 első felében ugyanis az MBFB kapott lehetőséget arra, hogy a hitelkonszolidáció során megvett 120 milliárd forint névértékű követelésekből válogasson. Az állami fejlesztési társaság ezután természetesen már nem az egyedi követeléseket tekintett át, hanem azt elemezte: mely cég adósságát érdemes megvennie. Ebből is látható, hogy a "hitel-", illetve az "adóskonszolidáció" legfeljebb címkéjük szerint térnek alapvetően el.

Az MBFB végül 56 olyan társaságot választott ki, amelyeknek reorganizációjára, feljavítására látott esélyt. A velük szembeni 41 milliárd forint értékű követelésekért négy százalék vételárelőleget fizetett, és egyúttal kötelezte magát, hogy a realizált követelésekért járó nettó bevétel negyedét utóbb befizeti a költségvetésnek. Az alaposabb vizsgálat után kiderült: eredményes beavatkozásra 19 cégnél van remény. Ezeknél a vállalatoknál azóta a reorganizáció már be is fejeződött, vagy meglehetősen ígéretesen alakul. Az életképessé váló, nyereségesen működő társaságok egy részét már értékesítették is.

Az állam által akkor megvásárolt követelések döntő részénél azonban nem mutatkoztak ilyen jó eredmények. Az adós vállalkozásokat azóta vagy felszámolták, vagy maguktól megszűntek, de akadnak olyanok is, amelyek léteznek még, ám továbbra is csak vegetálnak. Az MBFB-nek nem kellő banki követeléseket ugyanis, míg az értékesítésükre kiírt pályázat le nem zárult, visszaadták az érintett pénzintézeteknek. Az ezek kezelésére vonatkozó szerződéseket így csak rövid távra köthették (fél évre, amit azután negyedévente hosszabbítottak), a bankok tehát az adós vállalkozásokkal nem is bocsátkozhattak komolyabb tárgyalásokba. Végül ezt más sem nagyon tette meg. A pályázat eredményeképpen ugyanis mindössze a meghirdetett követelések tíz százalékát sikerült a hétmilliárd forintos névérték 12 százalékáért eladni.

Az állami költségvetés eddig a hitelkonszolidációba bevont 120 milliárd forint értékű követelésből mintegy hatmilliárd forint bevételhez jutott. A névértékhez képest számított 7-8 százalékos megtérülési szint pedig még a kifejezetten rossznak minősített követeléseknél elvárhatótól is elmarad. Valószínűleg azért is, mert a hitelek mögött álló biztosítékok és fedezetek felülvizsgálatának hiányában senki sem határozta meg az adósságbehajtás minimumát. Szakértők éppen ezért a hitelkonszolidációs akció egészét átgondolatlannak, szervezetlennek és a reálisnál mindenképpen kisebb eredménnyel járónak minősítették.

Az adóskonszolidációnak nevezett folyamat teljes megítélése ma talán még korai, de számtalan jel mutat arra, hogy a kép ott sem teljesen rózsás. A kormány által 1992-ben kiemelt nagyvállalatokkal kapcsolatban szakértők akkor és az elemzésekben azóta is megállapítják: mind ennek a kategóriának a bevezetése, mind pedig alkalmazása, de különösen a kiválasztás módja és köre erősen vitatható. Az állami vagyonkezelő szervezet (akkoriban: ÁV Rt.) a hozzá került cégek adósságát még 1993 végén mindenféle reorganizációs terv vagy elképzelés nélkül egyszerűen elengedte, az ÁVÜ pedig nem egy esetben szó nélkül beletörődött abba, hogy egyes vállalatok abbahagyták adósságaik törlesztését. A cégek helyzetének későbbi elemzése alapján többen úgy vélik, hogy a gazdálkodást az adósságmegkönnyítés segítette ugyan, de a jövedelmező működés és a megfelelő fejlődési pálya kialakítása sokszor mégis az állami akciótól teljesen függetlenül következett be.

Folytatás a bankoknál

Az adóskonszolidációs eljárásra 1994 elejétől a bankoknál maradt (kockázati céltartalékkal "lefedett") hiteleknél került sor. A bankkonszolidációban részt vevő pénzintézetek a konszolidációs szerződésekben vállaltak kötelezettséget ezeknek az egyeztető eljárásoknak a lefolytatására. A gyakorlatban (elsősorban az állami szervek közbeavatkozásának hatására) három - gyorsított, normál és egyszerűsített - megoldás alakult ki. A gyorsított eljárásban csak a vagyonkezelők által kiválasztottak vehettek - igencsak szűk határidő alatt - részt. A normál és az egyszerűsített eljárásrokra azok az adósok jelentkezhettek, amelyek 1993 végén konszolidált bankoknak tartoztak.

A tárgyalások ezután meglehetősen döcögve haladtak. Hol az adósok reorganizációs terveinek gyengesége, hol a bankok tárgyalási készségének hiánya, hol pedig a kormányzati szervek döntésképtelensége okozott fennakadást. Végül az adóskonszolidációban részt venni jogosult 13 ezer vállalkozásból (227 milliárd forint tartozás) 1900-zal (121 milliárd forintos adósság) indultak meg a tárgyalások. A kereskedelmi bankok azután 354 céggel kötöttek adóskonszolidációs megállapodást. 229 megállapodásban az állami hitelezők, 31-ben pedig a vagyonkezelők is részt vettek. A kereskedelmi bankok a szerződések keretében összesen 30 milliárd forint tőke- és kamattartozást engedtek el, ütemeztek át vagy váltottak tulajdonrésszé. Az állami hitelezők elengedtek vagy átütemeztek további 15 milliárd forintnyi tartozást.

Arról, hogy az érintett cégek gazdálkodását mennyire javította meg ez a lehetőség, hogy az egész akció a gazdaság szempontjából pontosan milyen eredménnyel zárult, egyelőre nem készült átfogó elemzés, s ha valaki mégis rászánná magát, hogy ilyet készít, felkészülhet rá, hogy áthatolhatatlan papírdzsungelen kell átküzdenie magát.

Nyitott kérdések A Postabank az előző évekhez (és a törvényben előírt május 31-i határidőhöz) képest szokatlanul korán, április 10-én tartotta meg éves rendes közgyűlését. A közgyűlésen azonban tulajdonképpen semmi sem dőlt el. A részvényesek persze döntöttek a zártkörű - és mindenképpen szükséges - tőkeemelésről, de annak végrehajtója még nem derült ki. Április 27-e és május 11-e között (lapzárta után) mindenesetre valaki - jelenlegi információnk szerint alighanem szinte teljes egészében az állam - a pénzintézet 23,5 milliárd forintos jegyzett tőkéjét legalább 17,1 milliárd, de legfeljebb 20 milliárd forinttal (140 százalékos árfolyamon) megemeli. A részvényjegyzésre jogosultak között van - mint arról a közgyűlés szintén határozott - a jelenleg is tulajdonos Österreichische Postsparkasse és az EA Generali, az IBUSZ Kft., a Dunainvest, a Singer&Frieländer angol bankház, ennek öt (utóbb kiderült: még nem is létező) befektetési alapja és az azokat kezelő Kleinwort Benson társaság, valamint a Magyar Fejlesztési Bank, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. és a Magyar Villamos Művek. Ma még nem tudható, hogy a Singer&Frieländernek a Postabanknál a varázsló vagy csupán a cilinderből előhúzható nyúl szerepét szánták. Az angol bankházról ugyanis elterjedt, hogy 19 milliárd forinttal részt vesz a tőkeemelésben. Április vége felé azután az egyik igazgató kijelentette: a S&F a magyar pénzintézet tőkeemelésében kizárólag ügynökként és tanácsadóként működik közre.
 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. május 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére