Túl vagyunk a nehezén

Az ÁPV Rt. és a minisztériumok tájékoztatása szerint többé-kevésbé lezajlott a privatizáció, és hozzávetőlegesen az állami vagyon mintegy kétharmada – legalábbis a könyv szerinti kimutatások szerint – magánkézbe került. A gazdaság valóságos tulajdonosi struktúrájáról, a privatizáció hasznosságáról, eredményességéről nehéz pontos képet alkotni. Egyes vélemények szerint 1990-94 között éppen az államilag ellenőrzött privatizáció okolható a 10 százalék körüli munkanélküliségért, az ipari és a mezőgazdasági termelés csaknem 40 százalékos csökkenéséért. Az elítélő vélemények talán esetenként túlzóak, annyi azonban bizonyos, hogy a privatizálásban gyakorlatlan, a nyugat-európai befektetési, tulajdonosi motivációkat csak felszínesen ismerő ÁVÜ-s apparátus munkájába olyan hibák is becsúsztak, amelyek az egyébként is labilis magyar vállalati-vállalkozói pozíciókat gyengítették.

Tulajdonosváltás privatizációval

A privatizáció Magyarországon 1987-90 között a spontán privatizációnak nevezett folyamattal kezdődött meg a vállalati szférában. Ebben az időszakban az állami vállalatok társaságokba bevitt vagyona megközelítette a 100 milliárd forintot, és ez már olyan nagyságrendet képviselt, amit az 1990-ben beiktatott, első demokratikus kormány sem hagyhatott figyelmen kívül. Drasztikusan fogyott az állami ellenőrzés alatt levő vagyon. Sokak szerint fennállt a lehetőség, hogy az állam vagyonának további, ellenőrzés nélküli csökkenése gondokat okozhat majd az államháztartás működésében, és veszélyezteti az új tulajdonosi szerkezet kialakulását. Az új kormány tehát a gazdaságpolitikai intézkedések sorában elsőként a privatizáció központosítását helyezte kilátásba.

Az állami ellenőrzést a későbbiekben már csak az erősíthette volna, ha a központosítást a privatizációs bevételek igazságos elosztása és a gazdaság további modernizálása indokolja. Erre persze voltak jó példák, de jócskán akadtak ellenpéldák is. A privatizáció története azzal kezdődött, hogy a rendszerváltozást megelőzően a Németh-kormány két idevonatkozó törvényt alkotott: az egyik az állami vállalatokra bízott vagyon védelmére, a másik a magánosítás központi szervezetére, az ÁVÜ felállítására vonatkozott. Ez utóbbi az állami vagyon privatizálására alakult.

Az 1990-ben hivatalba lépett új kormány gyors privatizációt tervezett: minél hamarabb, minél több vállalat magánkézbe adásával szerette volna a gyenge hatékonyságú állami tulajdonosi szerkezetet leépíteni, és a finanszírozási, piaci, valamint a foglalkoztatási gondokat megoldani. Az MDF vezette kormány az általa elképzelt szakszerű és gyors magánosítást ugyanakkor egyedül akarta irányítani, ezért 1990-ben az ÁVÜ-t a saját felügyelete alá vonta. A parlamenti ellenőrzés megszüntetését azzal indokolták, hogy a privatizációt nem akarják véget nem érő politikai vitákkal megszakítani, és az eladásokat kizárólag szakmai alapon akarják lebonyolítani.

Az első menet

Elsőnek a kereskedelmi szektor privatizációja történt meg. Az úgynevezett előprivatizációs programcsomagnak köszönhetően viszonylag gyors ütemben mintegy 9 ezer üzlet eladására került sor. Az állami tulajdon aránya ezen a területen eleinte látványosan fogyott, és mára már 10 százalék körülire csökkent. A magántulajdon térnyerésével párhuzamosan nem túl szerencsés szervezeti átalakulások is lezajlottak. Ezt követően meghirdették az első privatizációs programot, az EPP-t (20 kiemelt vállalat privatizációja, elsősorban külföldi tőke bevonásával), ami – csakúgy, mint a második kísérlet – sajnálatos kudarcba fulladt.

Az EPP sikertelenségét látva 1991 őszén a kormány megkezdte az úgynevezett egyszerűsített privatizációt. Ebben az eljárásban az ÁVÜ helyett úgynevezett minősített tanácsadók végezték a vállalatok eladásra való felkészítését, megkeresték a partnert, és lebonyolították az ügyletet. A privatizáció nem lett gyorsabb, de némileg szűkült az állami ellenőrzés hatóköre.

Az 1992-es év eseményeihez tartozik még az állam úgynevezett vállalkozói vagyonának szétválasztása: az állam ideiglenes vagyona az ÁVÜ-nél maradt, míg az úgynevezett tartós állami vállalkozói vagyon az újonnan létrehozott ÁV Rt.-hez került. Egy kormányrendelet azt is meghatározta, hogy az ÁV Rt.-hez került vagyon mekkora hányada privatizálható.

Az 1990-92 közötti privatizációs szakaszban a vállalatok mintegy 30 százaléka alakult át társaságokká, és a magántulajdon aránya 1992 végén már 10-15 százalék volt. Jószerivel azonban nem történt más, minthogy a vállalatok egyharmada társaságokba szerveződött. Viszont ezzel a piaci értékesítés egyik fontos feltétele is megteremtődött. A központosított privatizáció első két évét tehát amolyan tanulóidőszaknak is lehetne tekinteni, ha az útkeresés nem vezetett volna a vállalatok értékének rohamos csökkenéséhez, a kereslet visszaeséséhez. Ezért 1992-től a vállalatok privatizáció előtti feljavítása került előtérbe, és számos kedvezményes privatizációs terv kelt életre. A kormánynak az volt a szándéka, hogy a nehezen eladható vállalati vagyonrészek iránt keresletet gerjesszen. Új elemként a hazai magántulajdonosi réteg megerősítése is bekerült a magánosítási politikába: részben ezt szolgálták a különféle kedvezményes eladási konstrukciók is. Ezekről azonban a későbbiekben kiderült, hogy nem igazán életképesek.

Kedvezményes akciók

A dolgozói, menedzsmenti tulajdonszerzést preferáló MRP-, az MBO- és a KRP-programok, a Start- és E-hiteles konstrukciók nem hoztak tőkeinjekciót. Erre pedig égetően szükség lett volna ahhoz, hogy a tulajdonosváltás után a vállalat fejlődési pályára álljon. Az MRP-MBO-s akcióval privatizált cégek között kis és nagy társaságok is előfordultak, további működésükről szóló hírek, esettanulmányok más-más eredményekről számoltak be. Általában az a tapasztalat, hogy az amúgy is leromlott állapotban levő, kis tőkeerejű cégeken nem sokat segítettek a kedvezményes akciók. A részvényekhez jutott alkalmazottak legtöbbször a hitel-visszafizetési kényszer miatt nem tudtak jelentősebb fejlesztéseket végrehajtani, és előbb-utóbb újabb tőkéstárs után kellett nézniük. Előfordult, hogy a privatizációt nagy nehezen lebonyolító – általában kisebb méretű – társaság rövid úton a hitelezők kezére került. Rosszabb esetben egymást váltották a tulajdonosok, ami a fennmaradást is veszélyeztette. A nagyobb tőkeerejű vállalatoknál kisebb részvényhányadra vonatkozó MRP-s pakett nem okozott különösebb működési nehézséget.

A Start- és E-hitellel kombinált konstrukciók szintén a tőkehiány miatt nehezítették a kibontakozást, bár az ilyen ügyletekből is születtek sikeres vállalkozások. A meghirdetett kedvezményes privatizációs akciók, az elhúzódó hitel- és adóskonszolidációs programok azonban zavarokat okoztak a kormány által favorizált, piaci privatizációs politikában. A vállalatok körében elindult csőd- és felszámolási eljárások ugyanakkor átláthatatlanná és kevésbé vonzóvá is tették a privatizációs kínálatot. A kormányváltással – 1994-ben – lezárult a privatizáció első szakasza.

Az új csapat

A hivatalba lépett új kormánykoalíció eleinte szinte semmit nem tett a privatizáció felgyorsításáért, a magánosítás körüli kellemetlen közhangulat javításáért. 1995 tavaszán született meg a Bokros Lajos nevéhez fűződő, radikális, megszorító intézkedéseket is magában foglaló cselekvési program, amelyben a privatizáció új alapokra került, és ezzel kezdetét vette a második szakasz. A Bokros-csomag célja az ország makrogazdasági egyensúlyának megteremtése volt, amihez egyik oldalon a kiadások lefaragását, a másik oldalon pedig a bevételek növelését határozták el. A privatizációban ez a követelmény a készpénzes vásárlások ösztönzésében jelent meg: megkezdődött a nagy állami monopóliumok és óriásvállalatok gyors privatizációja. 1994-ig lényegében egy igazán nagy állami monopólium privatizációja kezdődött el. A Matáv magánosításának első szakasza a megannyi támadás ellenére is sikeres akciónak bizonyult. 1995-től felgyorsult a közszolgáltatást végző vállalatok magán-, illetve külföldi kézbe adása. Elsőként a gázszolgáltató vállalatok keltek el, majd az MVM és a Mol privatizációja is megkezdődött.

1995-től kezdve a privatizációs stratégia vagy éppen taktika fő elemei a következők voltak: a kisebb, egyszerűbb ügyleteket az úgynevezett egyszerűsített privatizáció keretében bonyolították le, a nagy állami monopóliumoknál az úgynevezett stratégiai privatizáció érvényesült. Emellett néhány egyedi ügyletre is sor került. Az ÁVÜ és az ÁV Rt. egyesítéséből létrejött ÁPV Rt. már teljes képet kapott az állami vagyonról, a privatizáció folyamatáról. Fontos döntések gyakorlatilag a kormány kezében összpontosultak: a leglényegesebb, hogy egyedül dönthetett a bevételek felhasználásról. Így eshetett meg, hogy a privatizációs bevételekből nemritkán veszteséget termelő állami társaságokat próbáltak megmenteni. Újabb adóskonszolidáció kezdődött, amit ettől kezdve reorganizációnak neveztek.

Az akciókból – nem vitatható – sok pozitív eredmény is született. Sikerült megmenteni az ózdi és a diósgyőri kohászat egy részét, valamint az Ikarust. 1995 után a készpénzes privatizáció előtérbe kerülése miatt némileg háttérbe szorultak a kedvezményes lehetőségek. Gazdaság- és társadalompolitikai okok miatt azonban nem lehetett teljesen kizárni az ilyen ügyleteket. A Rába privatizációjánál például érezhetően politikai színezetet is kapott a dolgozók, valamint a menedzsment tulajdonhoz juttatása. 1997-ben már egyébként is felerősödött az az igény, hogy a külföldiek mellett a magyar tulajdonosok is meghatározó szerephez juthassanak. Egyesek ezt a választások közeledése miatti politikai fogásnak tekintik, mások a hazai nagytőkések politikai nyomását vélik felfedezni. A Rába vezetése például mindent elkövetett azért, hogy a gyár egyetlen meghatározó külföldi tulajdonos kezébe se kerülhessen.

A magyar befektetőcsoportok igényeit a tulajdonos ÁPV Rt. nem vette jó néven: az volt a véleménye, hogy a külföldi intézményi befektetők még mindig biztosabbak (annak ellenére, hogy a nyugati pénzügyi alapok az árfolyam-ingadozások miatt többször is mérsékelték befektetéseiket Magyarországon), mert a magyar befektetőknél több lehetőségük van a hosszabb távú befektetésekre.

Az 1990-94 közötti időszak mérlege – amint az a Privatizációs Kutatóintézet részletes elemzésében is olvasható – nem túl pozitív. Egyes vélemények szerint a privatizációs gyakorlat, az állami bevételek növelésére törekvés, az eladások ellenőrzésének hiánya okozta a nemzet vagyonának leértékelődését. Mások a gazdaságpolitika hiányosságában sejtik a vállalatok értékvesztésének okát. A második négy év mérlege ugyan pozitívabbnak látszik azzal, hogy csaknem 1000 vállalatot adtak el, a bevétel pedig elérte az 500 milliárd forintot. Nagyon valószínű azonban, hogy mélyebb vizsgálat még érdekes adalékokat adhat az értékeléshez.

Az 1996. év végi privatizációs eredménykimutatásból mindenesetre kiderült, hogy a bevételek kétharmada 1995-96 fordulóján a Matáv, a Mol, az MVM privatizációjából származott, 1997-ben, ehhez képest, már alig csordogált valami a kasszába. A bevételek továbbra is az értékesítésből származó és elsősorban a készpénzes eladásokból tevődtek össze, a vagyon működéséből származó, osztalék jellegű pénzek nem voltak számottevőek.

Új tulajdonosi struktúra

Sajnálatos, hogy a tulajdonosi struktúra makroszintű változásairól a KSH 1997-ben megjelent kiadványában is csak 1995-ös adatokat közöl. A két év összehasonlítása mindamellett jól érzékelteti azokat a tendenciákat, amelyeket a folyamatokat nyomon kísérve is érzékelni lehetett.

Az állami tulajdon arányai ágazatonként még ma is jelentős különbségeket mutatnak. A privatizáció és a külföldi működőtőke-bevonást előtérbe helyező gazdaságpolitika eredményeként Magyarországon olyan tulajdonosi struktúra alakult ki, amelyben a kizárólagos külföldi és a többségi külföldi tulajdon több szektorban meghatározóvá vált – néhányban pedig továbbra is elenyésző maradt.

A növekedés háttere

Gazdasági elemzések azt mutatják, hogy 1995 óta folyamatosan javul a magyar gazdaság helyzete. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ez a gazdaságszerkezet átalakulásának köszönhető-e, és hogy a jövőre nézve az ország adottságainak megfelelően alakultak-e a folyamatok? A KSH által közzétett gazdasági növekedési előrejelzések, illetve előzetes becslések arról tanúskodnak, hogy a magyar gazdaság növekedési pályája egyelőre felfelé ível. Szakértői becslésekben pedig olyan előrejelzések is olvashatók, hogy 1997 után – évtizedek óta először – olyan esztendők következnek, amelyekben a gazdasági növekedés érezhető méreteket ölt.

A tulajdonosi struktúra változásának nyilvánvalóan szerepe van ebben a kedvező tendenciában. A kialakult makroszerkezet – legalábbis madártávlatból – már a fejlett ipari országokéhoz hasonlít: az állami tulajdon aránya csekély, a külföldi működőtőke alapján Magyarország kiemelt helyen áll a régióban. A demokrácia fokmérőjeként emlegetett magángazdaság, a kis- és közepes vállalkozások súlya megközelíti az EU átlagát.

Az új tulajdonosi struktúra kialakulásában – bár kétségkívül legfontosabb szerepe a privatizációnak volt – egyéb, részben spontán folyamatok is közrejátszottak. Az átalakulás egyes szakaszaiban jóllehet más-más eszközök kerültek előtérbe, de a deklarált cél mindvégig az állami szerep csökkentése volt. A tulajdonosváltás a privatizációval – ezen belül a magyar és külföldi tőke bevonásával -, a magánszektor bővülésével, a külföldi működőtőke betelepedésével vált valóra. A külföldi tőkének mindvégig kitüntetett szerep jutott: ennek nagysága fémjelezte a magyar gazdasági és társadalmi fejlődés iránti bizalmat, a rendszer stabilizálásához való hozzájárulást. A privatizáción belüli és az úgynevezett zöldmezős külföldi befektetéseket kezdetben sajátos preferenciarendszer is körülbástyázta. Ezekből a hazai befektetők egészen 1994 végéig ki voltak zárva.

A külföldi befektetések gazdaságfejlesztési szerepéről az eltelt 6-8 év alatt egyre árnyaltabb vélemények születtek. A privatizációban gyakori volt a többségi tulajdon eladása a külföldieknek. Hatékonysági, piaci és fejlesztési szempontból ez védhető álláspontnak látszott, később azonban olyan elemzések jelentek meg, amelyek rámutattak, hogy az első években éppen ezek a cégek termelték a legkevesebb nyereséget. A leggyorsabb fejlődést a kizárólag külföldi tulajdonban működő társaságok mutatták: a hazai tulajdonú vállalatok a középmezőnyben foglaltak helyet.

A külföldi befektetések strukturális hatásai önmagukért beszélnek. Más kérdés, hogy ezek valóban egy fejlettebb gazdaság kialakulását tették lehetővé, jó startpozíciót eredményeztek, vagy csak egy közepes fejlettségi szint konzerválására voltak alkalmasak.

A cikk folytatása