Budapest iparváros

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. március 1.) vegye figyelembe!

Felértékelődik a külterület

Megjelent a Cégvezetés (archív) 1. számában (1998. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás
 

Harminc éve még több mint hatszázezer embernek adtak munkát a budapesti iparvállalatok. Jelenleg alig százezer dolgozót foglalkoztatnak. Az ipari munkahelyek száma azonban nem a rendszerváltozás után esett vissza ilyen drasztikus mértékben: a folyamat már három évtizede tart.

 

Az elmúlt három évtized egymást váltó gazdasági rendszereiben rendre csökkent a budapesti iparban foglalkoztatottak száma, de az okok korántsem azonosak a fejlett piacgazdaságok nagyvárosaiban megfigyelt dezindusztralizáció okaival. A magyar fővárosban az ipari létszámcsökkenés a dinamikus átalakulást jelzi. Ennek eredménye pedig akár az ipar újravirágzása is lehet.

Csökkenő foglalkoztatás

Budapesten az 1960-as évek közepétől zsugorodik az ipar. A szocialista rendszer most tűnik el végleg, az ország a piacgazdaságba való átmenet időszakát éli. Ennek első része, a gazdasági leépüléssel járó szakasz, az elmúlt egy-két évben már jórészt lezárult - állítja Barta Györgyi, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatóközpontja budapesti osztályának vezetője, aki tanulmányában arra kereste a választ, hogy az ipar vajon átstrukturálódik vagy kivonul a fővárosból.

A gazdasági transzformáció immár gazdasági növekedéssel jár együtt, miközben egyre inkább körvonalazódik a periferikus országokra jellemző piacgazdaság. Egyelőre azonban csak a múlt teljesen biztos. Így például az, hogy a szocialista rendszer sajátos gazdaságában az erőforrások felhasználását és újratermelését egészen más mechanizmusok mozgatták, mint a tőkés országokban. Vagyis Budapesten az iparban nem azért csökkent a foglalkoztatottak létszáma, mert a munkaerőt más, hatékonyabb ágazatokba vezényelték át. A jelenség magyarázata az volt, hogy a szocialista gazdaságban bizonyos időszakban általános munkaerőhiány alakult ki.

Az átmenet időszakában a foglalkoztatás radikális csökkenését a gazdasági átalakulás motiválta. Ebben az időszakban a mélyreható átalakulás a termelés drasztikus, a háborús pusztításhoz hasonló visszaeséséhez vezetett. Másrészt kialakultak a piacgazdaság keretei és elemei, amelyek bizonyossá teszik, hogy a foglalkoztatás a gazdasági átalakulás lezárultával nem áll a korábbi szintre vissza. A most zajló folyamatok előrevetítik hazánk periferikus elhelyezkedésének esélyét. Nevezetesen: Magyarország a nemzetközi munkamegosztásban Európa perifériáján helyezkedik majd el, amivel együtt járhat a tömegtermelő ipar megerősödése, valamint Budapest sajátos, a perifériában elfoglalt központi szerepének kialakulása.

A metropolisok iparának leépülésével, illetve jelentőségének csökkenésével a nemzetközi szakirodalom az 1970-es és 1980-as években bőségesen foglalkozott. Később szinte teljesen eltűnt a dezindusztralizáció fogalma a nyugati gazdaságok nagyvárosi fejlődésének elemzéséből. Általánossá vált az a vélemény, hogy a nagyvárosok gazdasága átalakult, hogy a metropolisokból kiköltözött a hagyományos tömegtermelő ipar, a nagyvállalatok leépítették tevékenységük egy részét, és már tömegesen vesznek igénybe külső szolgáltatásokat. E folyamatot jószerint kizárólag a nyugati metropolisokban végbement munkahely-leépítésekkel, azaz a foglalkoztatottak számának csökkenésével illusztrálták.

A foglalkoztatottak száma és a jövedelmezőség a fejlett piacgazdaságokban szorosan összefügg. A jövedelmezőség visszaesését gyorsan követi a létszámcsökkentés. Ezzel szemben - mint köztudott - a szocialista gazdaságban az ipari teljesítményeket, illetve a gazdaság eredményességének alakulását nem lehetett nyomon követni a létszámadatokból. Nálunk még most is ellentmondásos a helyzet. A foglalkoztatás továbbra is csökkenő tendenciát mutat, jóllehet az ipari termelés már növekedésnek indult. A foglalkoztatás változásai tehát mást jeleznek a nyugati piacgazdaságokban és a még sajátos folyamatokat produkáló kelet-európai gazdaságokban.

Az ipari foglalkoztatásban a második világháború utáni növekedési trend először Budapesten tört meg. A hatvanas évek közepétől a fővárosban jelentős létszámcsökkenést regisztráltak. A budapesti iparvállalatok 1965-ben még 620 ezer embert foglalkoztattak, öt évvel később 602 ezret, 1975-ben 520 ezret, 1980-ban 427 ezret, 1985-ben 341 ezret, 1989-ben pedig már mindössze 288 ezret.

Átalakuló szerkezet

A létszámcsökkenés nem csak az ipart érintette, jóllehet a többi ágazatban korántsem volt ekkora annak nagyságrendje. A jelenség magyarázata a szocialista gazdaság sajátos mechanizmusában rejlik. A vállalatok csillapíthatatlan beruházási éhségét a belső növekedési kényszer hajtotta. A beruházások nem hordoztak kockázatot, hiszen a kiadások és a jövedelmezőség között nem volt szoros összefüggés. A cégek költségvetési hiányát az állam fedezte. A szabad munkaerő felszívása hosszabb időn keresztül ment végbe.

Kezdetben a nehézipari nagyberuházások valóságos vándorlási hullámot indítottak el a régiók között. A munkaerő-utánpótlás akadozása, majd hiányosságai először természetesen Budapesten jelentkeztek. Emiatt a vállalatok arra kényszerültek, hogy a nem mobilizálható munkaerő számára helyben létesítsenek ipari üzemeket, részlegeket. A munkahely-túlkínálat időszakában ugyanis az emberek már válogathattak, s törvényszerűen a lakóhelyükhöz közelebb eső cégnek mondtak igent. A bérkülönbségek persze módosíthattak volna ezen a folyamaton, de ezek a szigorú szocialista bérszabályozás időszakában nem voltak akkorák, hogy egy határon túl ellensúlyozhatták volna az ingázás hátrányait - folyamatosan nőtt az ingázók száma. 1960-ban majdnem 140 ezret, 1980-ban már 205 ezret regisztráltak.

A fővárosban három évtizede kezdődött ipari létszámcsökkenés nyitja mégis a bérkülönbségekben kereshető. A munkaerőért vívott harcban ugyanis azok a munkaadók élveztek előnyt, amelyeket kevésbé kötöttek a bérszabályozás előírásai. Az egyre nagyobb teret hódító magángazdaság, a magánjellegű társas vállalkozások, sőt a mezőgazdasági szövetkezetek melléküzemági tevékenységeik révén jelentős illegális vagy féllegális jövedelmet tettek lehetővé. A borravalós szakmák, mint például a fodrász, a taxis, sőt a kukás is könnyedén elszívták a munkaerőt az alacsony bérű nagyipari munkásság köréből. Emellett megszaporodtak Budapesten a stratégiai munkahelyek, azaz túlzottan sok politikai és gazdasági vezető, mérnök, ügyvéd és orvos telepedett meg a fővárosban.

A hatvanas években a budapesti munkaerőhiány csökkentésének érdekében ipartelepítési programot dolgoztak ki. A végrehajtásra azonban nem volt elég pénz - mellesleg a vállalatok is igyekeztek kijátszani a számukra kényelmetlen döntéseket -, ezért a program során alig húszezer munkahelyet telepítettek ki a főváros adminisztratív határain kívülre. A vállalatok önvédelme bizonyult a leghatékonyabb ipartalanítási eszköznek: a központjukat és a stratégiai munkahelyeket Budapesten hagyták, míg a termelőrészlegeket vidékre telepítették. Érdekes módon a vállalatok száma nem csökkent, és nem csökkentek a város szívében terjeszkedő ipartelepek sem. A beruházási kedv sem esett vissza. Vagyis az ipar visszahúzódására utaló jel mindössze a munkaerő fogyása volt. A szerkezetváltást jelezte, hogy a legrosszabbul fizetett ipari munkahelyek kerültek vidékre, helyüket a magasabb bérszínvonalú ágazatok foglalták el.

Dráguló telkek

A kilencvenes években a gazdasági transzformáció már nem csupán a foglalkoztatottak számának csökkenésében, hanem a szocialista nagyvállalatok szétesésében is megmutatkozott Magyarországon 1992 és 1995 között 2500 vállalat jelentett csődöt - körülbelül egyharmaduk budapesti volt.

A jelenlegi radikális átalakulás gyökeres változást hoz a területek felhasználásában is. Budapest dinamikusan fejlődő város, ahol az ingatlanok és különösen a telkek értéke gyorsan emelkedik. Az igazi probléma ezért nem a múltban, hanem a jelenben gyökerezik. Nincs ugyanis általános rendezési terv a megürült ipari térségek rehabilitációjára. Mindeközben a privatizáció során gyakran áron alul cserélnek gazdát a telkek, s jutnak olyanok tulajdonába, akiknek nincs tőkéjük a fejlesztéshez.

Az ipar szervezeti átalakulása során körvonalazódik Budapest mellett a vidéki nagyvárosok irányító szerepének megerősödése is. A térbeli hálózati rendszerek formálódásában immár jelentős mértékben érvényesülnek a földrajzi távolság diktálta költségek. Budapest azonban továbbra is megőrzi központi szerepét az iparban (is). Az ipar területi elhelyezkedése persze módosulni fog Budapesten és a budapesti agglomeráción belül. A főváros belső kerületeiből a városi belső telkek felértékelődése miatt kiszorul az ipari tevékenység. A felértékelődő telkeket, épületeket a társaságok központjai vagy kereskedelmi egységek foglalják el. Az agglomeráció gyűrűje válik majd a befektetők, főleg a zöldmezős beruházások kedvelt terepévé.

A cégek mozgását a pénz határozza meg. Például az, hogy a fővárostól távolodva egyre olcsóbb a munkaerő, mérsékeltebbek a telekárak és alacsonyabbak a helyi adók - szögezte le Szellő Tibor, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara sajtófőnöke. Bár Budapestnek jelentős megtartó ereje van, a vidék, az agglomeráció településeinek önkormányzatai mindent megtesznek, hogy a munkaadókat magukhoz vonzzák. A vándorlás, a kitelepülés elsősorban a nagy társaságokra jellemző. E cégek azok, amelyeket kedvezményes telkekkel, adókedvezményekkel viszonylag könnyen el lehet csábítani. Másrészt esetükben már több millió forintos tétel lehet az iparűzésiadó-különbség. A fővárosban ugyanis az agglomeráció településeinél jóval magasabb az iparűzési adó, no és a helyiségbérlet is itt a legdrágább.

Pesti vidékiek Az Egis Rt. mégsem vonul ki a fővárosból, jóllehet külsőbb kerületbe költözik - tudtuk meg Görgényi Frigyestől, a társaság PR-vezetőjétől. A társaság injekciós üzeme, kutatólaboratóriuma, raktára és gyógyszercsomagoló üzeme számára a XVI. kerületben vásárolt területet. A belsőbb kerületekben ugyanis magasak az árak és egyre kisebbek a helyek. Ráadásul a külső kerületek a szállítás szempontjából is kedvező lehetőségeket kínálnak az azokat átszelő vasútvonalak révén. Dunakeszi határában vásárolt telephelyet, de budapesti munkavállalókat foglalkoztat a Magyar Lakk Festékgyártó Kft. A budapesti telefonszámon hívható, ám Dunakeszinek adózó cég helyzete több szempontból is speciális. A Budalakk privatizációjával sikertelenül próbálkozó menedzsment és a dolgozók három éve alapították meg saját cégüket. A Magyar Lakk Festékgyártó Kft. így lett helyileg vidéki, alkalmazottait tekintve azonban változatlanul budapesti cég. A termelés egy része vidéken zajlik: Győr-Moson-Sopron megyében és Vasban egyaránt vannak bérmunkát végző, kvázi leányvállalataik. Amint azt Csermely György kereskedelmi igazgatótól megtudtuk, a lakkosok számára egyelőre ez a legkedvezőbb konstrukció, hiszen egyszerre élvezik a főváros közelségének előnyeit és a vidékre telepített munka hasznát. A Magyar Selyemipari Vállalat kikészítő gyára helyhez kötött. A nemrég privatizált társaság Óbudán települt és nem költözik el onnan. Az olasz tulajdonba került, immár Tintoria Radici Textilipari és Kereskedelmi Kft. néven működő cég ugyanis speciális szakértelemre épül - indokolta a hosszú távú budapesti tartózkodás okát Könye Ottokár kereskedelmi vezető. A textilkikészítő szakembereket korábban már próbálta az új tulajdonos a Radici-csoport szentgotthárdi gyárába csábítani, de a budapestiek nem mentek. Emiatt - a tervezett létszámfejlesztések előtt - a száz dolgozót foglalkoztató kft. speciális tevékenységi köre miatt nem tud elmozdulni a fővárosból. A röghöz kötöttségnek persze előnyei is vannak, hiszen a szentgotthárdi és a budapesti gyár kereskedelmi részlege egyaránt a Bécsi úton lehet. Magyarországon ugyanis még beláthatatlan ideig Budapest lesz a világ közepe - summázta a kereskedelmi vezető.

 

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére