Az Unió óriásai

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. március 1.) vegye figyelembe!

Francia-német kapcsolatok a 90-es években

Megjelent a Cégvezetés (archív) 1. számában (1998. március 1.)
Szöveg nagyítása Szöveg kicsinyítése Nyomtatás

 

Az integrációs folyamat elmélyülését az EU eddigi története során mindig a francia-német kapcsolatok határozták meg, gyakran hosszú egyeztetések után, kompromisszumok révén. Megszilárdultak a szakmai együttműködés intézményi keretei, és a politikai eszmecsere is rendszeressé vált. Ugyanakkor sajátos aszimmetria kezd kibontakozni a két ország között.

 

A francia-német kapcsolatok a jelek szerint átalakulóban vannak. A kilencvenes évek elejére megváltozott az európai geopolitikai helyzet. A német újraegyesítés, az integráció minőségi fejlesztése és a közép-kelet-európai átalakulás új viszonyokat teremtett. Az integrációban a korábbiaknál jóval nagyobb stratégiai szerepe van Németországnak, és a német befolyás feltehetően még növekedni fog. Tehát sajátos aszimmetria kibontakozásának lehetünk tanúi ebben a kapcsolatban: a francia befolyás csökkenésével, a német befolyás növekedésével lehet számolni az integráció ügyeiben.

Új geopolitikai helyzetben

Németország közvetlenül is érintett volt az európai geopolitikai változásokban területi elhelyezkedése, történelmi tradíciói, és főképp az újraegyesítés következtében. Franciaország számára e változások korántsem jelentettek ilyen közvetlen és elementáris feladatot, valamint lépéskényszert. Jórészt ennek tudható be, hogy a Brüsszeli Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors az egységes belső piacra építendő gazdasági és monetáris integráció stratégiai programjának kialakításakor nem számolt ezzel az új geopolitikai helyzettel. Ebben sajátos prioritási sorrend és az idő sajátos értelmezése fejeződött ki: az integráció továbbfejlesztése, elmélyítése megelőzte az új tagok felvételét. Az idő pedig a német újraegyesítés miatt sürgeti a franciákat, hogy a kölcsönös kapcsolatokat az integráció elmélyítésének programjával, amíg lehet, saját elképzeléseik szerint erősítsék.

Ebben az időszakban politikai szinten ezt Németország vezetői sem gondolták másképp. Érdemes az 1994-ben megjelent rövid politikai állásfoglalásból, az úgynevezett Schäuble-papírból idézni az erre vonatkozó megállapítást. "A szilárd magot Németország és Franciaország képezi... Az ő különleges kapcsolatuk szakítópróba előtt áll, mert ... az érdekek és a szempontok különbsége miatt több dolog is indokolja, hogy ebben a kapcsolatban eltérő fejlődési tendenciák jelenjenek meg. ... Franciaországban attól tartanak, hogy az északi kibővülés... és később a keleti kibővülés fellazulási tendenciákat hoz magával, és ebben Németország döntő hatalomnövekedéshez jut, amivel vezető pozícióba kerülhet. Ezért a bővülést megelőző mélyülés kérdése Franciaország számára igen fontos."

A Schäuble-papír tehát megnevezi és méltányolja is a franciák új helyzetből fakadó problémáját és felfogását, és a kapcsolatok további erősítése mellett foglal állást. Megfogalmazása szerint a különböző integrációs területeken működő német-francia érdekegyeztető csoportok felhasználhatók a feszültségek megoldására, vagy legalábbis azok valódi súlyának megfelelő kezelésére. Nem hagy kétséget afelől, hogy német meggondolások szerint az integráció mélyülése és bővülése a kilencvenes években időben összekapcsolódik. Így Franciaországot meg kell győzni arról: ez nem változtat azon, hogy a kétoldalú kapcsolatok meghatározó jelentőségűek az integrációs folyamatban. (1995-ben három ország csatlakozásával meg is történt az északi kibővülés.)

A német-francia kapcsolatokat terhelő véleménykülönbség azonban nem csak bővüléssel összefüggő hatalomeltolódási problémákban jelentkezett. A francia Jacques Delors által irányított maastrichti csomagterv pénzügyi uniós fejezetének egyeztetésekor világosan megmutatkozott, hogy a majdani közös pénz, az euro stabilitása német és francia részről egészen különböző gazdaságpolitikai lépéseket indokol. Német részről a gazdasági és pénzügyi unióra vonatkozó integrációs program elfogadása volt hivatott demonstrálni, hogy Németország kötődése a kilencvenes években változatlan az európai integrációhoz. Ám tekintettel arra, hogy a márka stabilitása és a Bundesbank függetlensége mélyen gyökeredző monetáris, fiskális és jogi sajátosságokra épül, Németország ezt akarja minél teljesebb mértékben átültetni a közös fiskális és monetáris rendszerbe is.

Ezt jól tükrözi, hogy (nem utolsósorban a Bundesbank nyomására) a német kancellár csak módosított formában tudta elfogadtatni a maastrichti konvergenciakritériumokat. A tartós fiskális szigor érdekében Németország a GDP százalékában szigorú határokat kívánt állítani a folyó költségvetési hiány és az államadósság mértékében. Már ekkor is jól látszott azonban, hogy ezek betartása jó néhány tagország számára lehetetlen lesz. Ezért Franciaország "interpretációs játéktér" megállapítását kezdeményezte. E szerint a költségvetési deficitre és az államadósságra vonatkozó kritérium akkor is teljesítettnek tekinthető, ha a konvergenciakritériumok által meghatározott értéket az adott ország folyó költségvetési hiánya, illetve államadóssága meghaladja. Az Európai Tanács ugyanis teljesítettnek minősítheti e két kritériumot, ha a hiány mértéke folyamatosan csökken, és a konkrét mértékek közelítik a konvergenciakritériumban meghatározottat.

Végül is a maastrichti csomagtervet ezzel a kitétellel együtt fogadták el. Végeredményben az objektív és azóta jórészt teljesíthetetlenül szigorúnak tűnő mértékek helyét a mindenkori politikai érdekeket tükröző mérlegelés foglalta el. Lényegét tekintve a német szabályozási tradíció és a franciák között a döntő különbség éppen ebben a szemléletben van. Német részről mindig érvényesül a szabályozásban az előzetesen meghatározott feltételekhez való igazodás, illetve a feltételektől való eltérés szankcionálása pontos kritériumok alapján. A franciák az integrációs szupranacionális szabályozásokban igyekeznek az automatikus, előre meghatározott rendelkezésekbe a mindenkori kézi vezérlésnek szerepet adó politikai felülvizsgálati lehetőséget becsempészni. Ez a látszólag szabályozástechnikai különbség lényegi eltérés a két ország között. Az integrációban ugyanis ez olyan kompromisszumokhoz vezet, amelyek a francia tradíciót juttatják érvényre. Hiába van ugyanis a kezdeményezés a német partnernél, hiába felel meg az alapkonstrukció a német monetáris és fiskális tradícióknak, a kétoldalú kapcsolatokban olyan kompromisszumos megállapodások születnek, amelyek beépítik a szabályozás rendszerébe a mindenkori politikai indíttatású felülvizsgálat lehetőségét.

Kérdés, meddig védhetők a német érdekek gazdasági szempontból az integráció elmélyülésének folyamatában? Milyen mértékben érhető el az eredeti cél, a közös pénz stabilitása, a politikailag elfogadható kompromisszumos megoldások után? Tapasztalatok eddig leginkább arra vannak, hogy szervesen kifejlődött francia és komoly történeti tradíciókra visszatekintő német gazdaságpolitikai környezetben különböző kihívások és nehéz helyzetek esetén milyen hatékonysággal volt védhető a valuta értékállósága. A kétoldalú politikai kompromisszum nincs tekintettel arra, hogy az egész gazdaságpolitika logikájából kiindulva milyen működési és illesztési konfliktusok alakulnak ki a gyakorlatban.

Az EMU német szemszögből

A maastrichti csomagterv ratifikálása Németországban annak ellenére meglehetősen problematikus volt, hogy a nemzeti tradícióknak megfelelően nem rendeztek népszavazást. A német szakmai közvélemény, a nagy hatalmú Bundesbank és a nemzeti valuta értékállóságához szokott állampolgárok egyaránt kritikával és kétségekkel tekintettek a majdani pénzügyi unióra. Ezzel (is) magyarázható, hogy a parlamenti szavazás előtt a csomagtervet átadták az alkotmánybíróságnak. Azt az alkotmánybíróság tüzetes vizsgálódás után azzal adta vissza, hogy a csomagterv csak abban az esetben nem ellenkezik az ország alkotmányával, ha a közös pénz olyan stabil lesz, mint a márka, és a közös jegybank olyan független lesz, mint a Bundesbank. Ezek után ratifikálták a németek a maastrichti csomagtervet.

Valószínűleg ez a sajátos alkotmánybírósági állásfoglalás is közrejátszott abban, hogy 1993 és 1997 között valamennyi német politikus a maastrichti kritériumok értelmezését konzekvensen az interpretációs lehetőségek nélküli pontos teljesítésre szűkítette le. Ezzel a közvéleményben azt a hitet keltették, hogy csak azok az országok kerülhetnek be alapító tagként a monetáris integrációba, amelyek tartósan valamennyi kritériumot teljesítik. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy Németország sem teljesíti így a kritériumokat. Mindaddig, amíg nem kerültek döntéskényszerbe, ragaszkodtak a kritériumoknak ehhez a pénz stabilitását ugyan talán egyértelműbben megalapozó, ám a maastrichti szerződést ugyancsak leegyszerűsítő interpretáláshoz.

Ezzel magyarázható, hogy a lakosság számára hiteltelenné vált a monetáris unióval kapcsolatos felkészülés. Ugyanakkor gyanakvás hatotta át a német és francia viszonyt is. Hiszen mindkét ország mást hangsúlyozott a törvényerőre emelt dokumentumból.

A helyzet fonákságát igen jól mutatja, hogy a német kormánypolitikusok épp azt a célt nem érték el a maastrichti szerződés elfogadásával, amit maguk elé tűztek. Nevezetesen, hogy hagyományos EU-beli partnereiket meggyőzzék: Németország nem törekszik monopolszerepre az integrációs folyamatok meghatározásában.

A sajátos német hozzáállás oda vezetett, hogy számos német szerző foglalkozott a monetáris unió révén kialakuló belső regionalizálódással, azzal, milyen kör fogja végül is megalapítani a Gazdasági és Monetáris Uniót, az EMU-t, és melyek maradnak ki. Ez a feltételezés a konvergenciakritériumok teljesítéséből indult ki, ami eredetileg a fejlettségi különbségeket tükrözte vissza. Ennek megfelelően elsősorban a mediterrán tagországok alapító tagsága volt kétséges. (Nagy-Britannia és Dánia eleve megszerezte magának a csomagtervben azt a külön klauzulát, amivel nemzeti hatáskörben maradt a döntés az EMU-ban való részvételről, illetve az oda vezető útra való lépésről.)

Az EU-tagországok egyenesen német önkénynek tekintették az országok ilyetén szétválasztását. Ez a feszültség csúcspontját a már idézett Schäuble-papír megjelenésével érte el. A leginkább sértett Olaszország lett, a konvergenciakritériumok ilyen értelmezése azonban közvetve megterhelte a német-francia viszonyt is. A monetáris unió és a regionalizmus ugyan a maastrichti csomagtervben is összekapcsolódik, de ahogy a német közgazdasági gondolkodásban összekapcsolódott, annak végeredményben hiteltelenné kellett válnia, hiszen hamis premisszára épült.

Jól látszik: gazdaságilag igen nehéz megfogni a monetáris unió leglényegesebb kérdéseit is, ha az első lépésnél maguk az integrációs keretek politikai kompromisszumot tükröznek. A monetáris unió dolgában így számos fontos kérdés mindmáig tisztázatlan maradt.

Tisztázatlan kérdések

Miközben a maastrichti csomagterv a monetáris politikát szupranacionális szintre emeli, a fiskális politika nemzeti keretek között marad. A németek és a franciák az ebből fakadó veszélyeket egészen másképp ítélik meg. Német megítélés szerint ez a probléma olyan súlyos, hogy a monetáris uniót tulajdonképpen meg kellene előznie a politikai unió létrejöttének. Francia részről nem látnak igazi veszélyt a kialakuló helyzetben, sőt a politikai unióban látják a francia tradíciókat és államiságot alapvetően sértő fejlődési trendet. Így a politikai unió, még mielőtt részleteiben végiggondolható lett volna, lekerült a napirendről.

A német hegemónia veszélye más összefüggésben is felmerült. Az egységes belső piac programjának megvalósításával a közösségen belül korlátozásmentessé vált a tőkemozgás. Ennek nyomán a nemzeti kamatpolitikák harmonizálódnak. 1991-93 között a Közösség tagországaiban gazdasági recesszió volt. Ebben az időszakban a német gazdaságot megterhelte a keletnémet tartományok támogatása. A valuta értékének védelmében a Bundesbank megemelte és magasan tartotta a kamatokat. Ehhez a többi tagországnak is igazodnia kellett, miközben gazdaságélénkítő monetáris politikát szerettek volna folytatni a recesszió hatásának mérséklése érdekében. Németország a partner EU-tagországok kívánságait e tekintetben nem méltányolta.

A recesszió ugyan elmúlt, de a tagországok véleménye a német gazdaságpolitika szuverenitásáról és az egységes belső piac miatt a rájuk háruló alkalmazkodási kényszerről valószínűleg kitörölhetetlenül megmaradt. Németország számára ezután talán még a korábbiaknál is nagyobb feladat volt, hogy hitelessé tegye együttműködési szándékát. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy a pénzügyi unió konkrét szabályainak megformálásában az interpretációs lehetőség elfogadása után még számos kompromisszum következett, ami a francia álláspontot tette uralkodóvá a közös szabályozásban.

Az interpretációs lehetőség miatt valamennyi EU-tagország kormánypolitikusai politikai céljukká tették, hogy az ország az EMU alapító tagjainak körében legyen. (Ez persze nem vonatkozott a külön klauzulával rendelkező országokra.) A kompromisszumos kiindulópont miatt az EMU-val kapcsolatos további fejleményeket is a túlpolitizáltság jellemezte.

Nem egészen érthető, hogy a tagországok egy része miért gondolta úgy, hogy az EMU-hoz való későbbi csatlakozás számukra presztízsveszteség lenne. Mindenesetre ez történt. Szinte ragályként terjedt a politikai szempontok kizárólagos érvényesülése, miközben figyelmen kívül hagyták a gazdasági összefüggéseket. Így a monetáris unió alapos gazdasági előkészítése végeredményben nem is történhetett meg.

Pedig szükséges lett volna annak a végiggondolása, hogy a kialakult gazdasági helyzetben indokolt-e a monetáris politika szupranacionális szintre emelése vagy sem. Ez a dilemma azért merült fel, mert 1992-től az Európai Monetáris Rendszer (EMS) kvázi árfolyamrögzítésre irányuló szabályai tarthatatlanokká váltak, és azokat ideiglenes jelleggel meg is változtatták. A változtatás azonban tartósnak bizonyult, az egyes tagországok nemzeti valutái elleni spekuláció miatt 15 százalékra növelt intervenciós határ mindmáig érvényes. A tagországok pénzügyminiszterei az időszak egészében nem merték szűkíteni az árfolyamok beavatkozás nélküli szabadpiaci ingadozásának határait.

Kikerülhetetlen a kérdés: pusztán árfolyam-politikai oldalról érettek-e a tagországok a monetáris unió bevezetésére? A német-francia kapcsolatokat megterhelő geopolitikai helyzet és vélelmek feltehetően hozzájárultak ahhoz, hogy a német gazdaságpolitikusok végül is nem mérlegelték az intervenciós határok drasztikus kinyitásának tartós tényét a monetáris unió bevezethetősége szempontjából. Ha az EMU-val kapcsolatos helyzet a németek számára nem lett volna olyan kényes, akkor feltehetőleg születtek volna legalább logikai felvetések e problémáról. E fonák helyzet kialakulásában feltehetőleg jelentős szerepe volt a francia félelmeknek és az erre való német reagálásnak. Hogy a monetáris unióval kapcsolatban abszolút prioritást kapott a határidő, ennek a politikai helyzetnek a következménye.

A politika szintjére terelt integrációs tevékenység az EMU-val kapcsolatban több, a pénzügyi integrációt közvetlenül érintő probléma mellett igen kedvezőtlenül hatott a regionalizmus és szubszidiaritás (a döntések lehető legalacsonyabb szinten való meghozatalának elve) gyakorlati megvalósíthatóságára is. 1992 és 1997 között tulajdonképpen a homogén integrációs stratégia elemei erősödtek. A legtöbb EU-tagország a maastrichti csomagterv ratifikálása után hasonló típusú konszolidációs programok végrehajtását kezdte meg, hogy 1999-ig alkalmassá váljon az EMU-tagságra. Ezt segítette elő a kohéziós alap, ami a költségvetési deficit mérséklésének egyik fontos eszközévé vált.

Az EMU-val kapcsolatos döntési folyamatok sajátosságai politikai presztízskérdéssé tették az EMU-t. Olyan helyzet alakult ki, hogy a német vezetők a rövid távon nem vállalható politikai feszültségek helyett inkább a későbbiekben jelentkező gazdasági rizikót vállalták.

A meg-megújuló szándék, hogy objektív módon igyekezzenek meggátolni a költségvetési deficit növekedését az EMU létrejötte után, arra utal: az új közös valuta értékállósága komoly problémát okoz már ma is. Ez azonban nem elég erős motiváció arra, hogy a monetáris unióval kapcsolatban az ütemtervet vagy a résztvevők körét - konfliktusokat is vállalva - a gazdasági ésszerűségnek alávetve módosítsák, illetve határozzák meg.

A maastrichti csomagterv jóváhagyása, az EMU bevezetése ebben az évezredben német részről akár a második világháború utáni ellentmondásos helyzet sajátos továbbélésének is tekinthető. Ez a politikai generáció Németország hiteles partnerségét európai szomszédaival az integrációs folyamatban a gazdasági problémák mérlegelésénél is fontosabbnak tartja. Ez a helyzet csak romlik a német-francia kapcsolatok sajátosságai, Franciaország félelmei és politikai tradíciói miatt. Alighanem ez vezetett el a reformokat nem vállaló, a problémákkal konkrétan szembenézni nem akaró kézi vezérléses integrációformáláshoz.

Féken tartható-e a deficit?

Bár a költségvetésre és az államadósságra vonatkozó konvergenciakritériumok a maastrichti szerződés szerint felpuhíthatók, mégis mindkét ország szigorú konszolidációs programokkal igyekezett a költségvetési hiányt a kívánt szintre csökkenteni. A költségvetés konszolidálása mindkét országban jóval bonyolultabb gazdasági és politikai kérdéssé vált, mint amilyennek kezdetben tűnt. A mély gazdasági problémák megoldása csak átfogó reformok révén érhető el, amire a kilencvenes években nem került sor. Tehát mindkét országban súlyos rizikófaktorok maradtak a költségvetési deficit 1999 utáni alakulása szempontjából.

A költségvetési deficitet illetően a becslések szerint 1998-ra mindkét ország a teljesítők közé sorolható. Úgy tűnik, hogy a részvételi körre vonatkozó döntés közeledtével a konvergenciakritériumok nem egyforma súlyúak: a költségvetési hiány prioritást kap. Viszont rövid távon a költségvetési hiányt lehet a legjobban kozmetikázni. A kialakuló szemlélet 1998 tavaszán megkönnyíti a sok országgal megalakuló monetáris unióról való döntést.

Emellett is jól látszik, hogy ennek pontos teljesítését akkorra érik el, amikor az EMU bevezetésére vonatkozó döntés már megtörtént. Ez hangsúlyosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a leghektikusabb kérdés az EMU bevezetése előtti-utáni néhány évben a költségvetési deficit alakulása, illetve a referenciaértéket meghaladó nagyság hatékony szankcionálása lesz.

A költségvetési hiány kozmetikázása mint vád, főleg német részről hangzott el, gyakran a francia intézkedésekre vonatkozóan. Ez különösen 1996-ban vált élessé, amikor a francia költségvetési deficit csökkentése érdekében a francia kormány az egyik legnagyobb francia cég nyugdíjalapjának részbeni átcsoportosításával próbálta meg az 1997-es költségvetési hiányt csökkenteni.

Az, hogy a költségvetési politika szuverén marad, gyakran igen súlyos bizalmatlansági problémákat vet fel. Érdemes ezzel kapcsolatban egy 1997. novemberi eseményt felidézni. Franciaországban nagy nemzeti értéknek tekintik valamely bank vagy vállalat létét és sikerességét. Ha ilyen cégek válságba kerülnek, jelentős költségvetési segítségre számíthatnak. Az egyik nagy párizsi bank, a Crédit Lyonnais szanálására a francia költségvetés összességében 190 milliárd franknak megfelelő összeget is költhet, ha a nagy állami bankot ismét megtámogatja. A támogatás összefügg a privatizáció késlekedésével. A versenyügyekért felelős brüsszeli komisszár, Karel van Miert bírálta a párizsi kormányt a gigantikus állami támogatás miatt. Ez tehát az a nemzeti mentalitás, amely a költségvetési deficit eredményes szabályozásában olyannyira érdekeltté tette a német pénzügyi szakembereket.

Alkalmanként Németországban sem ismeretlen a nagy cégek rejtett vagy kevésbé rejtett szubvencionálása. Bár gyengébben fűződik nemzeti érzés egy-egy céghez, konkrét gazdaságpolitikai meggondolásokból (például a munkanélküliség növelésének elkerülése) azért előfordul.

Éppen a verseny tisztaságának védelme ürügyén Brüsszel igyekszik ezeket a lépéseket kontrollálni, kritizálni és megakadályozni. Általánosságban nehéz megítélni ennek hatékonyságát, de úgy tűnik, hogy az EMU létrejötte után a szubvencionálás visszafogására irányuló brüsszeli szándék nem lesz elegendő a költségvetési deficit megfelelő határok között tartására.

A költségvetési deficit és az államadósság alakulása
Franciaországban és Németországban
  Költségvetési deficit a GDP %-ában Államadósság a GDP %-ában
  1995 1996 1997 1998 1995 1996 1997 1998
Németország -3,5 -3,4 -3,3 -2,9 58,0 60,4 62,2 62,7
Franciaország -4,9 -4,2 -3,3 -3,0 51,4 55,7 57,8 58,40
Forrás: EWU-Monitor 1997. évi számai Deutsche Bank Research

Más mutatók

A költségvetési deficit féken tartása azért súlyos probléma, mert a kilencvenes évtizedben a gazdaság egyéb makromutatói sem alakultak kedvezően. Tartósan magas a munkanélküliség, tartósan alacsony a növekedési ütem. Ez utóbbi azzal járt, hogy a csekélyebb adóbevételek miatt tartósan akadályozta a költségvetési hiány mérséklését.

A munkanélküliség problémája pedig súlyosan veszélyezteti a tagországok gazdaságpolitikájában a költségvetési deficit referenciaértéken való tartós rögzítését. Az persze függ a gazdaságpolitikától, milyen intézkedések születnek a munkanélküliség csökkentésére. A munkanélküliek támogatása azonban önmagában igen kedvezőtlen hatású a folyó költségvetésre.

A munkanélküliség alakulása
(a civil munkanélküliség %-ában)
Megnevezés 1992 1993 1994 1995 1996 1997+
Németország 6,6 7,9 8,4 8,2 9,0 9,7
Franciaország 10,4 11,7 12,3 11,6 12,3 12,5
EU összesen 9,3 10,9 11,3 10,9 11,0 10,6
Forrás: European Economy Supplement A Economic trends No 5-May 1997
+ becsült adat

1992-93-ban a gazdaság növekedési üteme eltérő volt Németországban és Franciaországban a német újraegyesítés miatt. Az időszak második felében a növekedési ütemek éves hullámzása a két országban hasonló. 1994-1996 között mindkét országban évről évre csökkentek a növekedési ütemek, és a trend 1997-re megváltozott. Az, hogy ez tartós lesz-e, ma még nem megítélhető. Mindenesetre vannak olyan gazdaságpolitikai döntések mindkét országban, amelyek kétségessé teszik a tartós növekedés lehetőségét. Németországban 1997-ben - részben a közelgő választások miatt - zátonyra futott az adóreform. Franciaországban a Jospin-kormány kénytelen volt a vállalatok adóterheit növelni, tekintettel a költségvetés maastrichti követelményeire. 1998-ban számítani lehet e tendencia folytatódására

A GDP növekedése 1992 és 1997 között
(változatlan árakon %-ban)
Megnevezés 1992 1993 1994 1995 1996 1997+
Németország 2,2 -1,1 2,9 1,9 1,4 2,3
Franciaország 1,2 -1,3 2,8 2,2 1,3 2,3
EU összesen 1,0 -0,4 2,9 2,4 1,6 2,4
Forrás: European Economy Supplement A Economic trends No 5-May 1997
+ becsült adat

.

Az, hogy a kilencvenes években eddig egyik országban sem csökkentek a cégek adóterhei, hangsúlyosan felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetközi versenyképesség szempontjából olyannyira szükséges adóreformot mindkét országban elhalasztották. Ebből a szempontból érdemes áttekinteni az állami kiadások nagyságát.

A kilencvenes évekre mindkét országban megnőtt az állami kiadások aránya a GDP-ben. Ez a tendencia jellemzi az EU-átlagát is, ami arra enged következtetni, hogy az EU-tagországok túlnyomó többségében hasonló növekedés tapasztalható. Feltételezhető, hogy ez a tendencia összefüggésben van a munkanélküliségi szinttel. Nem véletlen, hogy Franciaország új szocialista miniszterelnöke éppen a munkanélküliek közösségi szintű csökkentését vetette fel, amikor először vett részt EU-csúcstalálkozón.

Az állami kiadások változása
a GDP százalékában
  1988 1993 1998
Németország 46,3 49,5 48,1
Franciaország 50,1 54,6 52,8
EU-átlag 46,9 51,9 48,0
Forrás: IWD Jahrgang 23/12. Juni 1997

Az állami kiadások relatív csökkentése 1998-ban Németországban, Franciaországban és az EU egészében cél. Kérdés, megvalósítható-e. A munkanélküliek száma nem csökken, az adó- és nyugdíjreformok halasztódnak. Az éves költségvetési deficit mindenkori féken tartására irányuló rövid távú gazdaságpolitika pedig nem igazán alkalmas arra, hogy ezeket a trendeket a kilencvenes évek végére megfordítsák.

Mindezek alapján kissé sommásan úgy ítélhető meg, hogy igen hasonlóak a két ország gazdasági problémái, elhalasztott reformlépései. Ezért akár az is feltételezhető, hogy a monetáris unió bevezetése után a jelenleginél nagyobb összhangban és következetesebb gazdasági irányultsággal igyekeznek majd megteremteni a pénz értékállóságát és az ehhez fűződő hitelességet. Az igazi megoldás talán az lenne, hogy vélt és valós politikai (hatalompolitikai) problémák helyett, e gazdasági körülményekre koncentrálva, foglalkozzanak az EMU elhalasztásának gondolatával is.

Más-más alapokon

A két ország közötti kapcsolatokat vizsgálva a probléma nem az eltérő gazdasági folyamatokban rejlik. Sokkal inkább abban, hogy a nemzetgazdaságokban tartósan meglevő problémák megoldására más kezelési módokat igyekeznek alkalmazni Német- és Franciaországban. A szocialista Jospin kormányfői kinevezése után szóba került a keynesiánus gazdaságpolitika alkalmazása. Erre határozott próbálkozás történt az 1997 júniusában megtartott amszterdami EU-csúcson. Ekkor ugyanis minden korábbi gyakorlattól eltérően, s a németekkel való előzetes egyeztetés nélkül, a francia kormányfő a foglalkoztatáspolitika EU-szintű szabályozására és finanszírozására tett javaslatot.

Az EU-csúcson ez a francia javaslat nem kapott jelentősebb támogatást, de figyelmen kívül hagyni azért nem lehetett. Végül is az integráció gazdasági elmélyítésére vonatkozó programok megvalósítása függ attól, hogy csökkenthető-e a munkanélküliség az EU tagországaiban. Igazi recept erre egyik tagországban sincs. Talán ez játszott közre abban, hogy elhalasztották a kínos foglalkoztatáspolitikai kérdések megtárgyalását a szokásos módon, de nem törölték a napirendről.

A munkanélküliségi ráta a kilencvenes évtizedben Németországban is tartósan 10 százalék körüli. De a francia állásponttól eltérően ezt a problémát a hivatalos német állásfoglalások nem keresletorientált gazdaságpolitikai eszközökkel igyekszenek megoldani. Nekik sokkal inkább az Egyesült Államok látványos sikerei mutatják a követendő példát, ahol is jóval alacsonyabb munkanélküliség a jellemző.

Németországban a liberális iskola gazdaságfilozófiája alapján úgy vélik, hogy központi intézkedésekkel egyáltalán nem lehet a problémát megoldani. Csak helyi szinten, a szubszidiaritás elveinek szigorú betartásával. Éppen az amerikai példa alapján szeretnék a német munkaerőpiacot rugalmassá tenni. Ezek az alapelvek mindmáig inkább csak elméletiek, mint gyakorlatiak. Mindenesetre a francia elképzelésekhez viszonyítva teljesen ellenkező gazdaságpolitikát hozna magával, ha megkezdődne ezek gyakorlati megvalósítása.

Feltételezhető, hogy a német és a francia gazdaságfilozófiai különbségek a továbbiakban egyre több vitát és nehezen megoldható problémát okoznak. Ugyanis ha feltételezzük, hogy 1999. január 1-jével ténylegesen bevezetik a monetáris uniót, minden korábbinál nagyobb igény keletkezik a gazdaságpolitikák egészének harmonizációjára. Márpedig a kereslet- és a kínálatorientált gazdaságpolitikák között egészséges kompromisszum nemigen köthető. Így aztán nem teljesen megalapozatlan a feltételezés, hogy a monetáris unió bevezetése után a látens feszültség a francia-német kapcsolatokban napi valósággá lesz.

A szakirodalomban elsősorban az angolszász közgazdasági iskolák képviselői hívják fel a figyelmet: az optimális valutaövezetre vonatkozó közgazdasági elméleti tételekkel a gyakorlatban soha nem vetették egybe a monetáris unió sikerességének feltételeit. Így fordulhatott elő, hogy a flexibilis munkaerőpiac mint előfeltétel, tulajdonképpen sem a maastrichti dokumentumokban, sem az azóta kidolgozott szabályozásokban nem szerepel.

A második, 1997 szeptemberében napvilágra került Schäuble-papír is azzal érvelt, hogy a német és francia monetáris politika minden korábbinál erősebb összhangot mutat. Sőt a francia valuta az időszak egészében kevésbé inflálódott, mint a német. Ezek az érvelések feltehetően valóságos harmonizáció eredményeit csillogtatják, ám elhallgatják a fiskális politika látható és várható eltéréseit.

Ezzel kapcsolatban a német politikusok általában azzal szoktak érvelni, hogy az amszterdami EU-csúcson végül is elfogadták a Waigel-féle stabilitási csomagot. A hivatalos érvelés szerint így nincs igazi veszély a fiskális politikák eltérő irányainak kibontakozására. A probléma végül is e megfontolásokon keresztül prolongálódik. Ugyanis így vált elkerülhetővé az, hogy a kereslet- és kínálatorientált gazdaságpolitikák különbségeit konkrétan elemezni kelljen.

Az integráció elmélyítéséről

A német pénzügyminiszter 1995 novemberében tett javaslatot arra, milyen automatizmusokkal lehetne garantálni az EMU életbelépése után, hogy a költségvetési deficit ne haladja meg a GDP 3 százalékát. Másfél éves vita következett, és 1997 nyarán, az amszterdami csúcson egy jóval szerényebb stabilitási csomagot hagytak jóvá. Miközben egyetlen politikus sem vitatta, hogy az EMU bevezetése után a 3 százalékos deficithatár betartása még a jelenleginél is nagyobb jelentőséget kap az euro stabilitása szempontjából, attól elzárkóztak, hogy ezért komoly és automatikus szankciókat fogadjanak el.

A másfél éves kompromisszumkeresés eredményeként sikerült ugyan elfogadtatni egy csomagot, de abból teljességgel hiányzott a referenciaértéket meghaladó deficit automatikus szankcionálása. A jelenlegi szabályozás szerint a szankciók életbelépése csak az EU Miniszteri Tanácsának döntése után lehetséges. Az, hogy a költségvetési hiány mértékének növekedése miatti befizetés egy ország számára végül is végleges veszteség lesz-e, nem automatizmus keretében dől el, hanem erről is a Tanácsnak kell döntenie.

Nem véletlen, hogy az 1995-ben elkészített javaslat még a stabilitási csomag, az 1997-ben jóváhagyott szabályozás pedig a stabilitási és növekedési csomag címet viseli. Az a tény, hogy a Miniszteri Tanács két éven belül kétszer dönt a büntetésről, és hogy a növekedési szempontok is belekerültek a stabilitási csomagba, arra enged következtetni, hogy többféle mérlegelési szempont is érvényesülni fog. Éppen ez a változás hívja fel a figyelmet a francia mentalitásbeli különbségre. Ugyanakkor előrevetíti annak veszélyét is, hogy a gazdaságfilozófiákban meglévő eltérések minden korábbinál élesebben merülhetnek fel. Hiszen a költségvetési hiány referenciaértéket meghaladó mértékének az eredeti német felfogás szerint eleve pénzbüntetés a következménye, és ha meghatározott időn belül nem tér vissza az adott ország a referenciaértékig, akkor ez a pénz automatikusan a közös költségvetés bevételévé válik. Az elfogadott kompromisszum éppen azért kapcsolta be a Miniszteri Tanács állásfoglalását, hogy ne a hiány mértékét, hanem a mögötte meghúzódó okokat mérlegeljék. Ebben mutatkozik meg a francia gazdaságpolitika keynesiánus jellegének erősödése. E kompromisszumok azonban nem a mai kapcsolatokat terhelik. Így aztán a politikusok nem is látnak ebben nagy problémát.

A német szakmai közvéleményt azonban a Waigel-féle stabilitási csomag ilyen irányú fellazítása igencsak nyugtalanítja. 1997-ben különben is megélénkült a szakmai vita Németországban az EMU-ról. Markáns vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy a német pénzügyi tradíciók látható felpuhítása a közös pénzt megfosztja a stabilitás esélyeitől. Ez pedig az egész német gazdaságfilozófia számára elfogadhatatlan kiindulás lenne. A szociális piacgazdaság Ludwig Erhard által megfogalmazott tételei alapvetően sérülnek e kompromisszumban. Ezért több gazdasági szakember vélte úgy, hogy el kellene tolni a monetáris unió bevezetését, hiszen ahhoz hiányoznak az alapvető harmonizációs feltételek.

Jegybank és teherviselés

Kételyeiket csak növelték azok a francia javaslatok, amelyek a közös jegybank tevékenységét illetően növelték volna a francia befolyást. Franciaország részéről komolyan szóba került, hogy a közös jegybank nem működhet minden intézménykontroll nélkül. Ezért a tagországok vezetőiből létre kellene hozni az úgynevezett Stabilitási Tanácsot. A javaslat nem tartalmazta pontosan, milyen jogosítványai is lennének ennek a Tanácsnak. Afelől azonban nem hagyott kétséget, hogy a monetáris politika egészére vonatkozóan kontrollt kellene gyakorolni felette.

Napjainkban Németországban a pénzügyi szakemberek véleménye meglehetősen egyöntetű a tekintetben, hogy nem célszerű egy-egy valuta elleni spekulációnak interveniálással véget vetni. Ebben a sommás ítéletben nyilvánvalóan benne vannak az EMS kilencvenes évekbeli működésével kapcsolatban szerzett súlyos tapasztalatok is. A közös jegybankot a német felfogás szerint különösen védeni kell a pénzügyi intervenciótól, hiszen az első időkben nem lesz még olyan erős, hogy ilyen tranzakciókra vállalkozhasson.

Nyilvánvaló, hogy a francia javaslat éppen ezt a német felfogást akarta ellensúlyozni. Tehát a Tanácsnak tulajdonképpen a monetáris politika befolyásolása címén akár olyan jogosítványa is lehetne, hogy intervencióra utasítsa a közös jegybankot. Jól látszik, hogy ezek mögött a javaslatok mögött milyen súlyos felfogásbeli különbségek húzódnak meg.

Valószínűleg hasonló érdekeket tükröz az a francia szándék is, hogy francia pénzügyi szakember legyen a közös jegybank első elnöke. Német részről viszont azt szeretnék, ha az Európai Monetáris Intézet, az EMI jelenlegi holland vezetője lenne a közös jegybank első elnöke. Ebben a vitában kifejeződik, hogy a hasonló monetáris filozófiát képviselő Hollandia pénzügyi szakembere Németország számára biztosítékot jelentene a közös jegybank következetes antiinflációs politikája szempontjából. Számítani lehet arra, hogy ebben a kérdésben a német politika a szokásosnál is keményebb lesz.

Élezheti a francia és a német politikusok közötti ellentétet az a német törekvés is, hogy csökkentsék a közös költségvetésbe történő német nettó befizetést. A német pénzügyminiszter több alkalommal is célzott arra, hogy Németország nem szándékozik a GDP 1,27 százalékát meghaladó mértékű befizetését növelni, s a legnagyobb nettó befizetőként csökkenteni kívánja a nettó hozzájárulás összegét. Mindez összefüggne a közös költségvetés reformjával éppen úgy, mint a németek által gyakran hangoztatott, a jelenleginél igazságosabb teherviseléssel.

A reform részben a mezőgazdaság támogatására fordított közös pénzek csökkenését jelentené. Ezt eddig nem sikerült elérni, többek között a német mezőgazdasági érdekek miatt sem. A kérdésről Németországban is éles vitára lehet számítani. Az igazi probléma azonban Németország EU-s külkapcsolataiban fog kibontakozni - elsősorban a mezőgazdasági finanszírozás elveinek fenntartásában alapvetően érdekelt Franciaországgal.

 

 

Figyelem! Kérjük az értelmezésénél a megjelenés időpontját (1998. március 1.) vegye figyelembe!

Nyomtatás Főoldalra Nyomtatás Nyomtatás A lap tetejére A lap tetejére